A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.

Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.

Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg „hőse”. Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.

Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.

És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.

Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.

Ezt 2020. január 7-én írtam.

Pontszám: 10/10

2019 utolsó befejezett olvasása. Egyetemista koromban kellett volna, de akkor kimaradt a szórásból. Egyszer mintha a filmváltozatot is elkezdtem volna nézni, de pár perc után meguntam. Azt is tudom, hogy miért. Ma sokkal kevésbé unnám. Meg is fogom nézni.

Az a fajta könyv ez, amelyiknek nem a fő cselekményszála a fontos, hanem minden, amit csak a szerző felfűz arra a szálra. Tadeusz* szerelmi históriáját a fülszöveg bűbájosnak nevezi, hát nekem sok minden eszembe jutott róla, de pont ez a jelző nem. Szerintem már húsz éve se érdekelt volna. Az úgynevezett mellékalakok (megj.: Tadeuszunkról esik a regényben a legkevesebb szó) meg a háttér, azok viszont igen! Csak azokat húsz éve követni nem tudtam volna. Most is nehezen ment. Viszont most már érdekel is, tetszik is annyira, hogy újra akarjam olvasni, az majd biztos segít az értelmezésben.

Az 1810-es évek lengyel kultúráját kapjuk itten orrba-szájba. Hogyan szedték a gombát, hogyan szárították a gyógynövényeket, milyen fegyvereket használtak, milyen zenét hallgattak, hogyan tisztelték meg ismerőseiket, kinek az ítéletét fogadták el, kiét nem... és mindenekelőtt: mire vágytak a legjobban. Szabad és egységes Lengyelországra. Ennek a történetnek az idejében ugyanis Lengyelország már évtizedek óta három részre oszlik, a három részt három különböző külső hatalmasság irányít (a történetbeli közösséget éppenséggel az orosz cár), és igaz, hogy a hétköznapi életükben nem nagyon érzékelik a szereplők a szabadság hiányát, azért mégiscsak fáj nekik, és a legelső adandó alkalommal kardot is ragadnak érte. A történelmet ismerő olvasó tudja, hogy sajnos hiába. Az már Mickiewicz érdeme, hogy az elbeszélés hangulata ettől még nem válik keserűvé, legfeljebb szelíden melankolikussá. Meg egy kicsit komikussá.

Tényleg nagyon sok mindenben emlékeztet ez a világ a korabeli Magyarországra. Bizalmas, családias légkörben élnek urak és cselédek (vagy legalábbis szeretnének), mindenki ismer mindenkit, mindenki ért mindent félszavakból (a ragadványnevektől herótot lehet kapni, de hát a mi falunkban is kb. ennyire bonyolult megtanulni, hogy ki kinek a kicsodája), és aztán ugyanilyen családias indulattal esnek egymásnak egy-egy tizenöt-húsz évvel korábbi sérelem felemlegetésekor. Meghitten utálják a szomszédot, miközben arra kéne koncentrálni, hogy jön Napóleon, és hátha a lengyelek szabadságának is használni fog. Oké, mondja a Bíró, megyek én a lengyel szabadságért küzdeni, még a Gróf oldalán is, ha kell, DE ELŐBB KÉRJEN BOCSÁNATOT! A keservedet... ezekhez egy angyal türelme is kevés...

Szóval a mellékalakok meg a háttér teljesen rendben van, annak a kedvéért fogom újraolvasni. Azt meg megbocsátom Mickiewicznek (mivel szépen tud rímelni), hogy oly gyönyörűen túlidealizálja a lengyelek és a litvánok viszonyát. Úúúúgy meg tudnak sértődni a lengyel urak, hogy az orosz cár csorbítja a jogaikat. Az, hogy közben a litvánok számára meg ők az agresszorok, meg nem fordul a fejükben. Na de hát nem vagyok se lengyel, se litván, minek szóljak bele.

A szerelmi szálat, azt nem bocsátom meg. Zosia tizennégy (!) éves, szépséges, jóságos, utálja a nagyvárost, hobbiból csirkét etet, férfira nem gondol, hanem megvárja szépen, míg a megfelelő fiú szerelmet vall neki, akkor pedig azonnal belezúg. Telimena jóval idősebb, de még férjet akar fogni, ezért festi magát, levelezik, találkát kér, miközben csak az érdekli, hogy minél előnyösebb partihoz jusson, úgyhogy többfelé is nézeget. Én meg vegyem komolyan? Tudom én, hogy abban az időben elvárás volt ez az ábrázolásmód, de a nagy költő mér nem megy szembe az elvárásokkal?! Nem az hiányzik, hogy azonosulhassak a szereplőkkel, dehogyis. De hogy az egyik ilyen unalmas legyen, a másik meg ilyen karikatúra... na, mindegy.

A fordításra haragszom (lásd a lábjegyzetet). Amikor majd újraolvasom, inkább a másik fordítással próbálkozom majd. Az a gondolat sem idegen tőlem, hogy egyszer újra elkezdjek lengyelül tanulni. Cirka tíz év múlva akár elő is fordulhat, ha a jelenlegi terveimet nézem. Akkor majd elsők között szerzem be Mickiewicz klasszikusát. Nem a nőalakok kedvéért.

* Juszt is Tadeusz, és nem Tadeus, ahogy a magyar fordítás írja. Megértem, hogy a lengyel neveket magyar kiejtés szerint írták le, de iszonyúan idegesít. Most hogy nézne már ki, ha az angol neveket úgy írnák le, hogy Dzsordzs??? Értem én, az angol kiejtést többen ismerik, mint a lengyelt, de ettől még a George, az George, akkor Kościuszko se legyen már Koscsuskó! És hogy néz már ki a Częstochowa úgy, hogy Csensztohova! Nekem ez nem tetszik, ez nekem olyan volt, mint percenként megbotlani.

Ezt 2019. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kadarétól elsőként Az álmok palotáját olvastam. Azzal a művészien megírt nyomasztással eddig egyetlen más (általam ismert) könyve sem versenghetett. Azért ez most közel jár.

Pedig az elején semmi nem mutatja, hogy a regény bármiért megérdemelné a helyét az 1001 könyv listáján. Hát, Istenem, van ilyen. Az elején legfeljebb az számíthat érdekesnek, ahogyan a 90-es évek Albániája és a népmesék, mítoszok világa folyamatosan egymásba játszik. (Vannak fejezetek és vannak ellen-fejezetek. A fejezetek tere a hétköznapi világ, ideje a történelem, az ellen-fejezetek mitikus, időtlen világban játszódnak.) Aztán ahogy a kettő elkezd egymásba átfolyni, egyre szorosabban összefonódni, úgy válik izgalmasabbá (meg egyre nyomasztóbbá) a történet. A végére aztán eljutunk odáig, hogy a mitikus-időtlen logika termeli ki magából a racionális, a maga keserű-szomorú módján felszabadító és emberbaráti tervet, míg a hétköznapi, megfogható, konkrét térben és időben létező Albánia irracionálisan gonosz, embertelen hellyé válik.

A pontlevonás a kiadásnak szól. Először is a fordítás: előbb albánról franciára, aztán franciáról angolra. Haggyá má. Nem igaz, hogy egy Kadarénak a kétezres évek elején nem találtak olyan fordítót, aki albánul is, angolul is tud. Szép a szöveg persze, de csak a regény utolsó harmadában esett le nekem, hogy ez végig át volna itatva az albán nyelvhez kötődő metaforákkal. Mennyi metaforát vesztettem el odáig?! Legalább valami lábjegyzetet raktak volna bele arról, melyik szónak mi a jelentősége az albán kultúrában... mármint ha a fordítónak lett volna róla tudomása. És látni valóan nem volt. Mondjuk, ez már a kiadó felelőssége is, ezért rovom fel a kiadásnak ezt a hibát.*

Így éppen csak sejthető – és elég lassan körvonalazható – az a mintázat, amelyet a konkrétnak és a jelképesnek a folyamatos érintkezése és egymástól való távolodása ad. Ideális terep ehhez a kilencvenes évek Albániája, amely több évtizedes diktatúra után elkezd magához térni (ahogy mi), új alapokat keres az élet megújításához (ahogy mi), ennek érdekében visszanyúl a saját ősi(nek tekintett) hagyományaihoz (ahogy mi), és azok között sajnos megtalálja azt a bizonyos kivételesen embertelen albán vérbosszút, amelyről a másik 1001-listás Kadare-regény, a Kettétört április is szól (hála Istennek nálunk speciel ez nincs, van helyette pont elég más). És pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne, meg amire szüksége volna. Mert itt mindenkinek van oka rejtegetni valamit a múltjából, valami egyszerre banálisat és szégyellni valót, és mindenki elszántan keresi a más titkát, miközben szorongva őrzi a sajátját.** Közben pedig sorra előbújnak belőlük a kíváncsiságuk által meghatározott (és bajba vitt), halhatatlanságra vágyó, titokfejtő mesei-mítoszi alakok.

Nem tudom, jut-e még valaki eszébe ennyi gyilkosság közben az a szó, hogy „pazarlás”. Nekem elég régen ez az első, ami ilyenkor eszembe jut. Milyen jogon dönti el egyik ember a másikról, hogy fölösleges, hogy távoznia kell az élők közül, mindegy, mit művelt vagy nem művelt korábban? És – ha már a becsületgyilkosságoknál tartunk – milyen jogon dobja el ezzel együtt a saját életét? Mi minden nem történik meg a jövőben csak azért, mert egy fonál erőszakosan megszakad, és kiesik az időből?

* Eredetileg franciául akartam olvasni, csak sajnos annyi más idegen nyelvű olvasmány mellett egyszerűen nem maradt volna rá időm. Aki teheti, tegye, hozzáférhet az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.
** SPOILER És persze az bukik bele legelőször, akinek a kerek világon semmi múltja nincs, pont ez a baja, viszont így már a jövőjének is annyi. 

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. december 30-án írtam. 

Nagyon jól megírt könyv ez, csak egyáltalán nem az én világom. A megírás minősége öt csillag (minden tiszteletem a kiadóé és a fordítóé, hogy bevállalták és elkészítették), az élmény három. Pedig engem ugyan nem szokott zavarni, ha egy regényből a sci-fi vonal szinte teljesen hiányzik, a cselekménye nehezen követhető, ellenben túlteng benne a filozófia.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem kötött le. De akkor is, ha azt mondanám, hogy nagyon érdekelt, hova futnak ki az események. A második oldaltól kezdve tudtam, hogy ha kihíváshoz nem kéne (azaz találnék helyette 31-éig másikat, de nem találok, mert zárva a könyvtár), én ezt most szépen félbehagynám. A végére érve viszont tudtam, hogy nincs okom megbánni a döntésemet. Jóval lassabb, figyelmesebb olvasást igényelt volna a szöveg (az én felelősségem, hogy nem voltam hajlandó ennyit rászánni), de azért ilyen sebességgel is elég sok minden átjött belőle. Ami nem, ahhoz jobban kellene ismernem a szlovén klasszikusokat.*

Nagyon nyomasztó, sivár világban, (nagyrészt) kiüresedett kapcsolatokban élő emberek között játszódó posztapokaliptikus disztópia, amelynek talán legijesztőbb vonása, hogy simán el tudom képzelni ilyennek a 2030-as éveket. Még csak azt se lehet mondani, hogy a nagyvárosban esnek szét a személyiségek és a családok, mert a három történetszál közül az egyik a szlovén vidék regénye, egy olyan nagycsalád története, amely nem igazán működik összetartó közösségként. Ez a világábrázolás pedig kiválóan működik - maximum nekem nem tetszik. (Van egyébként olyan disztópia, amit szeretek, csak nem ez. Annak viszont, aki szereti például a Szárnyas fejvadász c. filmet, szerintem be fog jönni.) A filozofikusságot az adja, hogy a szereplők állandóan mérlegre teszik a cselekedeteiket, állandóan felteszik a „miért?” kérdést - ráadásul olyan gyakran kerülnek közvetlen kapcsolatba a halállal, hogy a túlvilági szféra is állandóan jelen van a történetükben.

Ami nem tetszik, és megbocsátani se tudom, az az, hogy a korrektor kb. a harmadik oldalon elaludt. Olyan hibák maradtak benne a szövegben, amelyeket nemhogy a korrektornak észre kellett volna venni: már egy rendesen beállított helyesírás-ellenőrző is kiszűrne. Tág tűrésű lény vagyok, de a „II. Világháború” (azaz hogy pont után automatikusan nagy kezdőbetűt ír a Word, ha be nem idomítják, hogy ne tegye) legalább tizenötször leírva azért kiveri a biztosítékot még nálam is. A „j-ly” tévesztésről nem is szólva.

* Azért olykor elfogott a sanda gyanú, hogy nem minden irodalmi utalás van a helyén a könyvben. Az oké, hogy az egyik nézőpontszereplő mulatótársát Falstaffnak hívják (ez speciel nem szlovén klasszikus, hanem angol), de amúgy azon kívül, hogy szeret kocsmába járni, és gyakran hazudik, sok falstaffosat nem találtam benne. Később is volt néha olyan benyomásom, hogy egyik-másik idézet eléggé öncélú.

Ezt 2019. december 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A bolgár történelmi regények közül eddig csak Mutafcsieva műveit ismertem, azok igen jók. Most megállapítom, hogy Sztanev is ott van a szeren. Szeretem az ilyet: amikor olyan területek kultúráját ismerhetem meg, amelyek földrajzilag közel esnek ugyan az én hazámhoz, mégis csak elvétve és keveset hallhattam róluk életemben.

Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás – de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.

Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.

Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.

A regény elég sokáig megadja az esélyt arra, hogy megváltástörténetként lehessen értelmezni (hiszen a cím is valami ilyesmit sugall), ezt az ígéretet azonban végül nem teljesíti. Nemcsak nem teljesíti: lehetetlenné is teszi. Bizonyára összefügg ez azzal, hogy a végén nem dönthető el egyértelműen, kinél van az igazság – eddig jó. De az azért elég érzékenyen érint, hogy az egyik szereplőről kiderül: nála biztos NINCS. Még csak esélye sincs, hogy legyen. Ő csak eszköz. Elmészajóédes. Ezt így nem illik.

Úgyhogy le is vonok egy pontot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.

* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában. Szépen összeáll a kép.

Ezt 2019. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Valami kiárusításon találtam, száz forintért vesztegették, úgy voltam vele, hogy retro krimi, jó minőségű kiadásban, jöhet. Fogalmam nem volt, hogy egyrészt ennyire retro (1867-ben jelent meg először, két évtizeddel az első Sherlock Holmes-sztori előtt), másrészt hogy miért tisztelte meg a hatvanas években keménytáblás kiadással az az Európa-kiadó, amely a krimiket rendszerint kisebb presztízsű (és puhatáblás) sorozatban jelentette meg. Azért, mert ez nemcsak krimi. Mégis alig tudtam letenni.

Hogy ki a gyilkos, azt a bűntett helyszínének feltérképezésekor már sejteni lehet, a könyv harmadánál a detektív is kimondja, nagy meglepetés ebből a szempontból senkit nem fog érni. De az a fajta detektívtörténet ez, amelyikben a „ki?”-nél sokkal fontosabb kérdés a „miért?” És akkor kap az olvasó egy Bovaryné-szerű, bonyolult históriát házasságról, házasságtörésről, unalomról, gyengeségről és hidegvérű bosszúról. Egy „mesét a mesében”, egy lélektani betétregényt, a XIX. század második felének francia társadalmának rajzával együtt. Aki nem szereti a realizmust mint stílusirányzatot, annak nem fog tetszeni. Én ezt találtam benne igazán izgalmasnak.

Persze a főszereplő detektív, azaz Lecoq felügyelő is tetszik, ez a „hiányzó láncszem” Auguste Dupin és Sherlock Holmes között. Alakváltó (nem, ez nem fantasy, ez színészet) sportember, aki a legelőkelőbb körökben és az alvilágban egyaránt kiismeri magát, mindenkinek a veséjébe lát, és humora is van. Tetszetős figura, kicsit sok is nekem, nem véletlenül vettek vissza egy kicsit a tökéletességéből a későbbi írónemzedékek. A módszere is érdekes: ujjlenyomatnak még híre sincs, DNS-vizsgálatnak pláne, ettől azonban egyáltalán nem kevésbé tudományos. Az pedig igen bájos, ahogyan a bűnügyet az 1860-as évek közvéleménye elé tárják. Mit mondjak, alacsonyabban volt az ingerküszöb. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnügy unalmas, hanem azt, hogy az elbeszélésmódon sokkal erősebben érzékelhető a felháborodás és elborzadás. Szégyellheti magát az utókor.

De ez mind ügyes elmejáték lenne egy kismestertől, ha nem volna ott a „miért?” Az a bizonyos realista kisregény az aprólékosan megjelenített jellemrajzaival. Meg a korszak Párizsával, amelynek hétköznapi életéről szintén meg lehet tudni egy csomó érdekes dolgot. Nem egy Flaubert, az biztos, de Flaubert mögött másodvonalba kerülni se szégyen.

Ezt 2019. december 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Kalapból húzós” molyklubos ajánlásra olvastam. Ezt választottam a három ajánlásból, mert fantasy és mert lengyel. Azt, hogy akkora sláger, és hogy lett belőle videojáték és film, valószínűleg én tudtam meg utoljára. Akkor, amikor elkezdtem keresni, és az egész városban mindenütt hiánycikknek minősítették. Ezért is olvastam angolul (online könyvtárból), pedig különben csak akkor szeretek angolul olvasni, ha eredetileg is azon a nyelven írták a könyvet, vagy ha más nyelven ugyan, de magyar fordítás nincs. Ebben az esetben meg még azt a jelzést is kaptam, hogy a magyar fordítás jobb. Na, mindegy.

Sokat nem akarok írni róla, mert tetszett ugyan, de nem igazán az én ízlésem. Arra számítottam, hogy „lengyelebb” lesz. A szláv mitológia és népmesék szereplőit szerettem volna viszontlátni. Sajnos belőlük volt a legkevesebb, és leginkább harmad-negyedrangú mellékszerepekben bukkantak fel. Az más kérdés, hogy a Grimm- és egyéb meséket viszont kiválóan meséli újra Sapkowski. Különösen a naturalisztikus-horrorisztikus Hófehérke érdekelt nagyon. (A Szépség és a Szörnyeteg feldolgozása se rossz, csak ahogyan a nemi erőszakot kezeli, azt... inkább nem minősíteném. Mondjuk, a következő epizódok valami ellensúlyt azért adnak neki.) A lengyel népmesék olvasásához azért meghozta a kedvem, kaptam is karácsonyra egy kötetnyit, nem tart vissza semmi. 

A főhős meg tényleg Philip Marlowe (illetve a legelején John Wayne), revolver helyett karddal, a szilárd erkölcseivel, a kitaszítottságával, a szótlanságával meg a belső démonaival együtt. Értem én, hogy mit szeretnek rajta, csak nekem nem tetszik a Chandler világa. Lengyel verzióban se. Bocs. 

Köszönöm szépen az ajánlást! Majd lehet, hogy próbálkozok még a sorozat további részeivel, de az nem most lesz.

Ezt 2019. december 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A pontlevonás főleg a kiadásnak szól, nem a szövegnek. A szöveg minősége első osztályú, ráadásul az a fajta fantasztikus irodalom, amit én szeretek: ahol a háttér fontosabb a cselekménynél. Illetve ez így nem pontos: a cselekmény a fasorba' se lenne pont e nélkül a háttér nélkül; minden eleme ebből a háttérből következik. És az jó. Csak nem mindenki szereti. Szerencsére én igen.

Szeretem, ha nem egyszerűen eseménysort kapok, hanem megismerhetem azoknak a szereplőknek a gondolkodásmódját, akik az eseményeket kezdeményezik, részt vesznek bennük, végrehajtják őket. És azt a világot, amely ezt a gondolkodásmódot kitermeli magából: nyelvet, szokásokat, hagyományrendszert, történelmet. Szeretem, ha egy fantasztikus regény írója minden részletében kitalálja azt a világot, amely választ ad a „miért?”-jeimre. Miért gondolkodik X éppen úgy, és miért csinálja éppen azt? Le Guin pedig odáig elmegy, hogy nem egyszerűen szavakat talál ki az általa kitalált nyelveken, hanem azt találja ki, hogy az adott nyelven mire van szó és mire nincs, meg hogy ezeknek a szavaknak a jelentése mennyiben írható körül és mennyiben nem. Mégpedig nem elvont fejtegetések útján, hanem oly módon, hogy a következő oldalon pont azért ne értsék meg egymást a szereplők, mert az adott szó adott jelentését nem értik, és pont ebből következzen a következő cselekményfordulat. Tökéletes.

Néha éppen csak egy hangyányit unalmas. Vagyis inkább sok. Ahogy ilyenkor mondani szoktam: fene a gusztusomat. Vagy ahogy más mondhatná: nem jó énnekem semmi. :)

Amúgy nem is. Többnyire tényleg tetszett. Főleg, amikor az egyik szereplő a saját nyelvéről lefordít a másikéra egy súlyos sértést (imádtam a regénybeli sértéseket: „haszonimádó”, „egoizáló”, „te altruista”; esküszöm, használni fogom!), a másik meg a saját nyelvén bóknak veszi. Szegény sértegető így járt.

Azt, amit a két különböző politikai berendezkedésről mondani lehet, az előttem szólók már elmondták. Vigyázó szemetek mandrisra vessétek. Egyetértek vele abban, hogy érzékelhető, melyik rendszerhez húz Le Guin szíve, de azért nem fekete-fehér az a világábrázolás, úgyhogy én nem éreztem benne didaktikusságot.

Azt, amit a szereplőkről mondani lehet, talán még nem mondták el elegen: rokonszenvesek, elevenek, lehet velük azonosulni, de nem tökéletesek, adott esetben alantas dolgokat is tudnak művelni. A kedvenceim azok az apró jelenetek, amelyekben az anarresiek érzelmi életét ragadja meg néhány mondatban az elbeszélő. Némelyik a szívemet facsarta, olyan szép, pedig rám nehéz ám így hatni. És nincs benne egy szemernyi giccs.

A kiadás viszont kritikán aluli. 1. belekáprázik az ember szeme a sűrűn szedett, apró betűs oldalakba, 2. tele van nyomdahibákkal, 3. mégis mi ez a borító?!

Ezt 2019. december 14-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egyszerű és nagyszerű, rövidségében is hasznos kis ismeretterjesztő könyv, amelyből megtudhatjuk, hogyan lehet frappáns válaszokat adni tinédzserek kellemetlen kérdéseire. Mert ne legyenek illúziói senkinek: azokat a kérdéseket fel fogják tenni. És ha a felnőtt jót akar magának, akkor megfelelő válaszokat kell találnia rájuk. Jó, nem biztos, hogy pont azokat, amiket ez a könyv ad, de kiindulópontnak mindenképpen jó.

Nagyjából a kétharmada szól a könyvnek arról, amit a címe ígér, azaz kisebbségekről. (Mármint szexuális értelemben véve. Ahol a szexuális szónak nem feltétlenül van köze a szexhez, attól, hogy latin eredetű szótövük azonos. A nemhez, ahhoz van köze.) Egyszerűen, tömören, de nem butítva mondja el, hogy melyik micsoda voltaképpen, hogy ne félinformációk alapján kelljen tájékozódni az embernek.* Felsorolja a velük kapcsolatos tévhiteket is. (Némelyiktől én is elsunnyoghatnék a sarok irányába, mert én is úgy tudtam, hogy, közben meg mégse.) Él a nyelvi és a képi humor lehetőségeivel egyaránt, és tudja, hogy kell viccesnek lenni úgy, hogy az sem nem erőltetett, sem nem tiszteletlen. Konzervatívabb olvasók számára sem. Szerintem.**

A könyv maradék harmada olyan alapdolgokat fogalmaz meg, mint hogy honnan lehet azt tudni, hogy valakit valamire nem kényszerítenek, hanem szabad akaratából teszi. (Ez ám irtó fontos tudás, és sokkal kevesebb ember van a birtokában, mint amennyi azt hiszi magáról!)  Vagy hogy mi az az identitás, és abból mennyi születik vele az emberrel, meg mennyit raknak hozzá mások vagy ő maga. Vagy hogy hagyjuk már egymást kölcsönösen békén. A vége meg aranyos. (Majdnem) az egész könyv aranyos.

Kifogásom: Egynémely kisebbségekről túl kevés az információ, túlságosan épít a szöveg a befogadó korábbi ismereteire. Előfordul benne olyan, amelyikről még életemben nem hallottam, és hát ettől a könyvtől se lettem sokkal okosabb.

Összességében viszont kiválóan alkalmas arra, hogy ha a tinédzser azzal a kérdéssel akar vitát provokálni, hogy ha ő kitalálja, hogy neki helikopter-identitása van, akkor az is rendben van-e – akkor kicsit pontosabban válaszolhat neki a felnőtt annál, mint hogy „persze, legalább akkor tényleg elmondhatod majd, hogy ennyi hülye között csak te vagy helikopter”. (Megtörtént eset. Jó szándékú, okos tinédzserről és remélhetőleg jó szándékú felnőttről beszélünk, akik egyáltalán nem álltak konfliktusban egymással, úgyhogy sértődés helyett nevetés, majd normális beszélgetés lett a vége. De azért lehetett volna ebből sokkal rosszabbul is kijönni.)

Úgy tudom, a szerző magánkiadásában jelent meg, és a honlapjáról letölthető, becsületkassza-alapon lehet fizetni érte.

* Mindenki nyugodjon meg: egyik sem olyan, hogy hallás – jelen esetben olvasás – útján fertőz. Igen, én tudom, hogy jelen esetben nincs is értelme fertőzésről beszélni, de más olvasó nem feltétlenül tudja, ezért írom.
** Azért kétszer vagy háromszor elengedi magát a szerző szóhasználatilag. Bár indokolt esetekben teszi, azért na. Nem kéne.

Ezt 2019. december 8-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Libéria.

Mint már említettem, amikor az ember világolvasást tart, nem mindig válogathat. Különösen az olyan irodalmak esetében, amelyeket alig vagy egyáltalán nem fordítanak általam ismert nyelvekre. Akkor nem mondhatom, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem a legjobban, főleg, ha teljesen ismeretlen kultúrával akarok megismerkedni.

Ilyenkor karácsonyi ajándéknak tekinti az ember nyár közepén is azt, ha kiderül, hogy a fölfedezendő országnak a kultúráját pont egy mágikus realista történelmi regény képviseli angol nyelven. Amelynek szerzője ráadásul gyanúm szerint a Nobel-díjas Toni Morrison nyomdokaiba szeretne lépni. Fog is az menni. Még nem megy egészen (ezért a pontlevonás), de fog.

Adva van három főszereplő: egy kísérleti céllal „előállított” félvér (igen, emberkísérletről beszélek) Jamaicáról, egy fekete rabszolga Virginiából és egy népe által kitaszított, fekete bőrű, de vörös hajú boszorkány Nyugat-Afrika vadonjaiból. Három különböző életút, de mindhármat árulás, erőszak, halál szegélyezi.* Három különböző szupererővel.** Plusz ott a negyedik: az őket egymáshoz húzó, személytelennek tűnő, de nagyon is erős szellemhang.

Mert ez ám olyan mágikus realista regény, hogy közben szuperhőstörténet is. Ennek a három embernek kell találkoznia és csapatot alkotnia annak érdekében, hogy a frissen megalakult Libéria, a rabszolgaságból szabadult amerikai feketék köztársasága identitást találjon magának, és legalább elkezdhesse megvédeni magát. A külső ellenségtől (a továbbra is fennmaradó rabszolga-kereskedelemtől) is, önmagától is. Hiszen nem vákuumban alakult meg ez az állam. Nyugat-Afrikának ez a része nem volt lakatlan. A területet benépesítő törzsek ugyanúgy tekintettek az óceánon túlról érkezőkre, mint a fehérekre. A felszabadított rabszolgák keresztény utódai pedig rájuk úgy, mint veszélyes vademberekre. Szép kis reprodukálása a hátrahagyott életformának, annak minden konfliktusforrásával egyetemben.

Kiváló alapötlet, ügyes megvalósítás, nagyon szép stílus. Valahogy mégis könnyűnek találtatik. Nem nagyon könnyűnek, de azért könnyűnek. Szubjektív ok lábjegyzetben, mivel spoileres.*** Objektív ok: hiába a sok vér, hiába a sok keserűség, nekem mégiscsak túlságosan emelkedettnek, és emiatt súlytalannak tűnt a történet második fele. Fene a gusztusomat. Elrontották ilyenek, mint Naipaul meg Adichie meg persze Morrison. Az ő műveiket olvasva azt látom, hogy a szabadságért sokkal-sokkal többet kell fizetni, és még úgy sem biztos, hogy azt kapja az ember, amit szeretne. Főleg egy olyan szerzőtől várom ennek az elismerését, mint Moore, akit ötéves korában mentettek ki egy polgárháború sújtotta országból, és irtó nagy mákja volt, hogy a szüleivel együtt. Persze ettől még nagyon tisztelni való az, ha valaki éppen ilyen körülmények között bízni mer az eszme erejében. Lehet, hogy éppen ezzel használ a hazájának.

Ezért mondom, hogy Morrison nyomában jár ez a nő, csak MÉG nem ért oda. Majd ha odaér, még többet adhat annak az országnak, amelynek a jövőjéért ennyi felelősséget érez.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megkaptam kölcsön, és elolvashattam!

A lábjegyzetek SPOILERESEK.
* Az utóbbi „természetesen” azoknak a szörnyű, igazságtalan halála, akiket az illető a legjobban szeret.
** Úgymint: láthatatlanság, sebezhetetlenség, halhatatlanság.
*** Számomra túl sok időt töltött az elbeszélő a csapat kialakulásával, és túl keveset az együttműködés időszakával.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8