Egy self-made-woman, egy demokratikus verseny kevéssé demokratikus kimenetellel, áldozathibáztatás (hiánya), művésztörténet és kicsinyítő tükör. Avagy hogy kell úgy megírni egy szöveget, hogy pont kétezertíz évvel a megjelenése után aktuális legyen. Ide tessék jönni tanulni.
(A képet itt találtam.)
Az alapját ismertem: Minerva (Athéné) föltalálja a szövést, de Arachne (Arakhné), a földi lány kijelenti, hogy ő jobban tud szőni nála. A hübriszt szövőverseny követi, Arachne, mint az a földiekkel történni szokott, veszít, és kétségbeesésében fölköti magát. Minerva visszaadja az életét, de pókká változtatja, így az örökkévalóságig szőni fog.
Ovidius verziója AKKORA, direkt a posztmodern kor számára találták ki. Biztos időutazó lehetett. Vagy minimum időtávcsöve volt.
A képet itt találtam.
Az előző történetben a győztes írta a történelmet, az ő közvetítésével ismerhettük meg a vesztesek tiszteletlen mítoszparódiáit. Itt győztes és vesztes műve egyaránt az elbeszélői hang által jut el az olvasóhoz, tehát hiába van szó istennőről és halandóról, tulajdonképpen egyenrangúként versengenek.* Pontosan egymással szemben áll a szövőszékük is. (Tintoretto festménye is pontosan ezt ábrázolja, sőt: itt Minerva már abba is hagyta a szövést, és csak mozdulatlanul bámulja Arachne munkáját. A tekintetében semmi agresszivitás.) És ebben elhangzik az, amiről az előző történetben egy árva szó sem esett: hogy minőségileg nincs különbség a két szövet között. Hogy a halandó tényleg tud úgy szőni, mint az istenség. Csak nem ugyanazt.
Minerva ismét a hivatalos ideológia által nagyra tartott mítoszokat választja. Azokat, amelyekben a halandó, ha istenekkel akarja összevetni magát, elkerülhetetlenül rajtaveszt. Arachne az istenek hazugságait és csalásait választja, amelyek gyakorlatilag mindig erőszakkal járnak együtt. Okos a leány. Nem forgatja ki a mítoszokat, mint a Pierisek, csak odarakja őket egymás mellé töményen. Egyenként akár mulatságosaknak is lehetne tekinteni őket – már ha az embernek van hozzájuk való humorérzéke, hát nekem nincs. Ráadásul minden mítoszban, ahogy a Pierisek meséjében, az istenség változik át, nem a halandó. Csakhogy az előjel fordított. Először is az átváltozás minden esetben ideiglenes; addig tart, míg a kielégülést el nem érte az illető. Másodszor nem félelem, hanem szerelmi vágy az oka. Ez a fajta átváltozás nem veszi el az átváltozótól az önazonosságát, sőt: az istenség számára a hatalomgyakorlás eszközévé válik. Amit nem kap meg nyíltan, elveszi csalással. Elvileg nem is volna rajta az illető istennek semmi szégyellnivalója. Legfeljebb a halandónak, amiért nemcsak embernek született a szerencsétlen, hanem még hagyta is becsapni magát. :/ (Bővebbet ld. „áldozathibáztatás” címszó alatt.)**
Tehát Arachne nem parodizál, nem keres alternatív mítoszokat a hivatalos változatok mellé, nem csinál semmi „törvénybe ütközőt”, csak újrameséli a jól ismertet. Így egyben mégis olyan ordító kritikát fogalmaz meg a szövete a hatalmi visszaélésekről, hogy a fal adja a másikat. Semmi sem mutatja jobban, mennyire eléri célját a kritika, mint Minerva reakciója. Konkrétan szétveri a szövőszéket, darabokra szaggatja a szövetet, és a lányt is megüti. Egyrészt azért, mert rájön, hogy tényleg versenyre kelhet vele, másrészt azért, mert nem tetszik neki az istenkép, amellyel szembesítik. Puszta erővel győz, holott művészettel kellene. Az erkölcsi elismerés Arachnéé, még ha nem is megy sokra vele.
Vagy mégis.
Velázquez: Arachne meséje (Fonó nők)
Először is attól, hogy Minerva*** széttépi a szövetet, annak kitörölhetetlen nyoma marad. Amíg a mítoszt mesélik, addig bizony Arachne győzelmét is fogják. Kézirat sosem ég el, mint Bulgakovtól tudjuk, ez pedig a szőttesekre is vonatkozik.
Másodszor azzal, hogy utólag pókká változtatja Arachnét, nem akármilyen művészetjelképet ad az európai kultúrának. Lehet szeretni vagy nem szeretni a pókokat, de azt nem tagadhatja senki, hogy ők azok a jószágok, amelyek pusztán önmagukból képesek valamit teremteni. Oké, arccal nem szeretünk nekimenni annak a valaminek. A kamra sarkából is le szoktuk szedni. De mindenféle kártevőt megfog, és nyári reggelen, szivárványos-harmatosan, vagy éppen október végi alkonyatkor, fehér-deresen igen szép tud lenni ez a műalkotás. Koncentrikus, szimmetrikus, szakadást nem tűr, bármikor újra megalkotható. Az pedig, hogy nekimenni nem túl gusztusos, legalább beleépíti a képbe mindjárt az iróniát is, nem árt az annak. A méh, a tükör, a forrás és egyéb művészetjelképek mellé mostantól odakerül szépen a pók. (A kép innen való.)
Igazi romantikusnak való jelkép: a semmiből valamit ők szerettek (megpróbálni) teremteni, jó esetben iróniával kombinálva. Arachne kiváló előkép a hübriszt elkövető romantikus művészeknek. Annál is inkább, mert még self-made-woman is ráadásul. Alacsony származású ugyanis: végre egy mítoszhős, aki nem királylány!!! És ezzel áll oda Minerva versenyezni. A végkifejlettől eltekintve ez igencsak demokratikus sztori ám. Csak hát a végkifejlettől nem lehet eltekinteni.
Aztán csak gondolkodjunk még egy kicsikét. Nézzük meg a legfölső képet. Amely egyébként innen van. Aztán lentebb a Velázquez-képet. Velázquez (spanyol barokk festő) szintén nagyon szerethette ezt a fajta művészi játékot, mert több képet is készített hasonló módszerrel, köztük a leghíresebb festményét. Ja, és a "fonó nők" úgy van spanyol eredetiben, hogy Las Hilanderas. Ez a szó a "hilar" szóból származik, amely egyaránt jelenti azt, hogy "fonni" (most tekintsünk el attól, hogy a fonás és a szövés nem ugyanaz a munka, hiszen összefüggenek azért) és azt, hogy "szavakat mondattá fűzni".
Adott egy szövet, amelyet a halandó művész alkot meg, és az istenek hatalmi játszmáiról szól. Ezeket a játszmákat külön-külön akár dicsőségesnek is lehetne nevezni (mármint attól függően, hogy hogyan határozza meg az ember a dicsőség fogalmát), de így egyben kőkemény kritika az egész, ízléses repkénykeretbe fogva. Művészi minőségét az isteni ellenfél is elismeri, ám a büntetés nem marad el.
Szerintem már mindenki rájött, hogy hívják azt a szövetet. Így. „Mise en abîme”, szó szerint „mélységbe helyezett”. Úgy szokták fordítani, hogy „kicsinyítő tükör”, önreflexió a műben, apró részlet, amely az egészet tükrözi.
És ha valaki azt gondolná, hogy hú, de elvont dolog ez, semmi köze a mindennapi életünkhöz, akkor nézze meg, mi van a mackó kezében (innen vettem):
A jelenség gyakoribb, mint gondolnánk. :)
Én az eddigi százötvenöt oldal összes felháborodását hajlandó vagyok megbocsátani Ovidiusnak, amiért ezt így ide berakta. Ráadásul mindjárt női művész(ekk)el a középpontban. Hogy egy kicsit kölcsönvegyem Tarja Kauppinen molytárs szavait: az ilyenekért érdemes megtanulni olvasni.
* Megj.: Az előző történetben is, ebben is nők versengenek egymással, mégpedig művészek, mégpedig a történetmesélés művészei. Az előzőben az énekhang, ebben a szövés a művészi kifejezőeszköz. Éhéhés leírja azt a szót, hogy „intertextus”!**** :D Mondom, hogy időtávcsöve volt. :D Esetleg a dekonstrukció kitalálói olvastak Ovidiust. Bocs a szakmai szövegért, tényleg meghatódtam, de már be is fejeztem.
** Egyetlen apró picike kifogásom van, az is a fordítás ellen. Devecserinek egy pillanatra kihagyott az agya, és beleírta azt, hogy „szerelemteli Lédát”. Erőst gyanakodtam, és be is bizonyosodott, amit gondoltam: az eredetiben egy kukk nincs arról, hogy Léda szerelemmel lenne teli, amikor ráfekszik a hattyú. Az bizony erőszak.
*** Neki egyébként, bár ritka hisztis módon viselkedik, tulajdonképpen jár egy fél piros pont. Először ugyanis öregasszonynak öltözve, szép szóval próbál hatni Arachnéra, hogy ne akarja magát az istenekkel egy sorba emelni, mert abból baj lesz. (Ovidius egyre jobban teljesít a Bechdel-teszten.) Csak amikor Arachne keményen visszapofázik neki, akkor hajítja el az álcát, és áll oda versenyezni vele. És azért azt meg kell jegyezni, hogy Arachnénak valóban nem kéne ennyire agresszíven beszélni egy öregasszonnyal. Meg azt is, hogy Minerva probléma nélkül elismeri: a halandók közt nyugodtan lehet Arachne a legnagyobb. És legalább valami halovány lelkifurdalása van a végén. Egy fokkal jobb a semminél.
**** Jóvanna, tudom, hogy a szálak és minták kapcsolataira vonatkozik, nem a szövegköztiségre, azaz arra, ahogyan a szövegek egymást idézik. Attól még örülhetek. :) Végül is a magyarban is a sző szóból származik a szövet is, a szöveg is.
Ezt 2018. augusztus 31-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
