Sok-sok mese gyökerei évezredekre nyúlnak vissza, és az ókortól napjainkig minden nemzedék tömegével használja fel ugyanazokat a történetmintákat, végtelen számú variációval. Gyerekkortól kezdve ismerjük őket, belénk égnek, és tudtunkon kívül a gondolkodásunk nagy részét meghatározzák, szóval komolyan kell őket venni. Erich Neumann, a jungi pszichológia képviselője pontosan ezt teszi.

Az ehhez hasonló régi történetminták közül a legismertebbekben nagyrészt olyan nőalakok szerepelnek, akik vagy jók és passzívak (meg kell őket menteni), vagy aktívak és gonoszak. Amor és Psyche története azon ritka kivételek egyike, amelyeknek női főszereplője jó ÉS aktív. Vagyis ebben a történetben a lánynak kell útra kelni, próbákat kiállni, akadályokat legyőzni, hogy elnyerje a boldogságot. A minta nem elhanyagolható karriert futott be az elmúlt kétezer évben: nélküle nem létezne pl. A Szépség és a Szörnyeteg, a Jane Eyre vagy Az Operaház fantomja sem, hogy csak a leghíresebbeket említsem.

Erich Neumann könyve Apuleius kétezer éves meséjét elemzi úgy, hogy (szó szerint) minden egyes motívumot, szereplőt, jelenetet pszichológiai szempontból értelmez. Úgy tekinti, mint egy olyan szöveget, amely az emberiség kollektív tudattalanjáról árulkodik, ezért minden apró elemben jelentést keres, és az önmagát tökéletesítő személyiség történetét olvassa ki belőle. Nem vált minden megállapítása maradandóvá – de azért ma is tökéletesen bele lehet feledkezni, és beleragad az ember fejébe.

Azt csak mellékesen említem meg, hogy Apuleius a platóni filozófia alapján írta meg a mesét. Psyche nevének jelentése: „lélek”, Amor pedig a „szerelem/szeretet”. Amikor tehát Psyche, a világszép királylány férjének, Amornak oldalán végül istennővé lesz, akkor tulajdonképpen a léleknek a szerelem/szeretet általi megnemesedéséről van szó.

Sajnos magyar fordításról nem tudok.

Ezt 2014. május 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10