„Holdra bámulj, vakablak.
Visszhang, dalolj magadnak. 
Mécs, kanócért fuss körbe. 
Tükör, nézz a tükörbe.”*

2024 egyik nagy vállalkozása az angol nyelvű Biblia végigolvasása volt. Azt viszont még nem mondtam, hogy a szent szöveg mellé ugyanúgy mindennap „lazításnak” versek is kerültek. Tavaly másodszor olvastam végig a Weöres Sándor-összest (bár nem tartott novemberig; augusztusban egy másik kötet váltotta, erről máshol). Sajnos az, hogy írjak is róla, még a Bibliáról való írásnál is nehezebb feladatnak bizonyult. Másodszor is. 

Hibátlan játék, az első oldaltól az utolsóig. Egy rossz verset nem találtam a három kötetben, de olyat sem, ami túlzottan komolyan vette volna saját magát vagy a világban betöltött szerepét.

Paradox módon talán éppen ettől váltak – ahogy Rejtő mondaná – olyan komollyá, mint egy vakbélgyulladás. Gyakorlatilag akárhol felüti az ember, kimásolhatna egy versszakot azzal a céllal, hogy bekeretezve a falra tegye, és pár naponta el-elgondolkodjon rajta.

Ismerőseim körében végzett nemreprezentatív mérés szerint műélvezet és műelemzés gyakran kizárja egymást: bármely vers, film, dal stb. addig tetszik, míg el nem kezdenek beszélni róla, különösen, ami a szórakoztatásra szánt műveket illeti. Úgyhogy tudom, sokan éreznek így, és harminc éve próbálom megérteni. Fogalmam sincs, én hogyan lehetek bekötve, de soha fel nem merült bennem hasonló. Tényleg. Mint ez a blog is mutatja, nekem valahogy mindig legalább akkora élvezetet szerzett az apró részletek vagy a nagy összefüggések felderítése, mint az általában vett műbefogadás, bármit jelentsen is az. Számomra a kétféle tevékenység egyszerűen nem válik el egymástól, és kevés dologra vagyok olyan érzékeny, mint hogyha valaki ilyenkor rám szól, hogy most ne gondolkodjak (értve alatta, hogy „mert akkor rosszabb”). Olyan érzés ez, mint hogyha egy angolul tudónak azt mondaná valaki, hogy ne akarja érteni az angol nyelvű szöveget, csak hallgassa. 

Amikor Weöres Sándort olvasok, és látom, hogy szóhasználat, mondatszerkezet, szótag, rím, szótagszám, szótaghosszúság, egyszerűen minden a helyén van, és minden az összhang – vagy a kakofónia, amiből szintén válhat összhang – kialakítására tör, nem tudom nem észrevenni sem az apró részleteket, sem a nagy összefüggéseket. (Nyilván nem úgy értem, hogy ne tudnék újdonságokat felfedezni benne huszonkétezredik olvasásra is.) 

Ugyanakkor azt sem tudom nem észrevenni, hogy ez a költészet, még amikor a legkomolyabb is, nevet. (Hát még, amikor tényleg vicces.) Viccet magyarázni pedig a leghálátlanabb dolgok közé tartozik, nem? 

Nem. 

Belőlem valahogy az az alkatrész is gyárilag hiányzik, ami a szórakoztatást az aprólékos műértelmezéstől elválasztaná. Vele együtt pedig az a gátlás is ki van kapcsolva, ami azt szokta az olvasó fülébe sugdosni, hogy az alkotó kinevetné, ha látná, hogy értelmetlennek tűnő szövegeknek próbál értelmet adni. Ha ilyenkor elém állna, és közölné, hogy hagyjam abba, elég egyértelműen megmondanám neki, hogy mit kap a fejére fentről, és hogy hova menjen. Továbbá az a gyanúm, hogy ez a nemes gesztus Weöresnek (mint általában a legjobbaknak) még tetszene is. 

Alázatos, nagy bolond ez a költészet, akkor is súlya van, amikor csak úgy oda van hajintva, és akkor is igazat mond, amikor nem. Néha semmi mélysége nincs, és éppen ebben a nemtörődöm felszínességében inspirál gondolkodásra. Néha olyan mély igazságok kimondására tör, amik taszítják a kimondhatóságot, és azt is vidáman, vagy valami könnyed szomorúsággal teszi. Soronként szétszedi és újjáalakítja az olvasói elvárásokat. Akkor a leggyanúsabb, amikor valami fontos gondolat nagyon okosnak mutatkozó aforizmájaként jelentkezik. 

Arannyá változtál, kedves gyermek. Vegyél magadért kenyeret a vakoknak és kardot a látóknak.

Ez egy misztikus-alkimista szöveg utolsó sora. A szöveg végig klasszikus allegóriákat használ – no nem a fémek átváltoztatására, hanem arra, ahogyan az ember önmagát értékesebbé teszi. (Vagy mégsem? Egymásba játszik ebben többféle értelem.) De az utolsó sorban még a legnagyobb értéket sem tudja úgy megnevezni, hogy ne kapcsolná össze rögtön valami alantassal és mindennapossal: az aranyat pénzként használják, kereskedelembe bocsátják, elcserélik. Igaz, hogy amire cserélik, az segítséget jelent a kiszolgáltatottaknak. De mit jelenthet itt vakság és látás? És minek ez egy alkimista szövegbe? 

Egy másik világ küldött engem, 
hogy mílyen volt, már nem tudom, 
de tört sejtése vissza-fénylik
színek nélküli fátyolon. 

S ahogy a föld sok látomásán
régi hazám nyit néha rést:
onnan túlról majd vissza-sejtem
a örömet s a szenvedést.

Közvetítés evilág és túlvilág között, némiképp távol-keleti módra. De itt se bírja ki, hogy ne játsszon: átugrik egyik világ nézőpontjából a másikéba. A beszélő nemcsak a jelenből látja (töredékeiben) a múltat, hanem feltételezi, hogy a jövőben visszajut majd abba a világba, ahová a múltja köti, és onnan fogja látni (töredékeiben) a jelent. 

Most már a halál is csoda, 
rissz-rossz a koporsó fala
s a halott félszemmel kiles, 
kenyérmorzsát, bogyót keres;
csupán szerep a meghalás (...)

Átváltozások, átlényegülések, maszkok, túlvilág, karnevál, trollkodás. Az igazság a nevetés nyelvén is kimondható; az igazság hiánya szintén, és a kettőt még szépen párba állítani is lehet. Komolyság és komolytalanság sem zavarja egymást, nemhogy komolyság és nevetés. (Mert a nevetés nem feltétlenül azonos a komolytalansággal, Weöresnél meg különösen nem.)

Amikor a XX. század költészetének stílusirányzatait, látásmódjait sorolják, Weöres Sándornál nem az szerepel, hogy újnépies, későmodern vagy újklasszicista, hanem az, hogy Weöres Sándor. Mindenkinek vannak kategóriái, még József Attilának is, nem szégyen az. De Weöresnek nincsenek. Hát ilyen is létezik. Annyiféle, hogy nem lesz semmilyen, csak önmaga. Bár neki valószínűleg a „semmilyen” is megfelelne. 

Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.

Ja, és amúgy szex is van a három kötetben, nem kevés. Meg semmittevés. Meg történelem. Meg fantasztikum. Meg szociális érzékenység. Meg felejtés. Meg elölről kezdés. Mondjuk a versek olvasásáé, közvetlenül az utolsó kötet becsukása után. 

Megj.: Hamvas Bélát mesterének tartotta. Nem baj, ha őt is olvasod hozzá. Őt és/vagy az ő „száz könyv”-ét, amiknek ajánlóját nyomokban a blog is tartalmazza, „A száz könyv” címkével. A különböző hagyományokra vonatkozó címkéket se véletlenül tettem rá a bejegyzésre (lásd alant), azokon is érdemes körülnézni.

* Ez a szöveg több más társával együtt Weöres Sándor és Pásztor Béla közös munkája. Utóbbinak a kötete is megvan már itthon, csak még nem fogtam hozzá.

Pontszám: 10/10