Joggal kérdezik A látszat mestereinek olvasói évek óta folyamatosan: mikor jön a folytatás? Hiszen temérdek blogbejegyzést írok közben, vagy éppen novellám jelenik meg. Megkapom rendszeresen, hogy „rengeteg időm van” (kiindulva a blogbejegyzések mennyiségéből), miért nem fordítom inkább regényírásra? Egy ismerősöm még azzal is meggyanúsított, hogy nem is akarom megírni a Tü/Körben második részét, nem beszélve a harmadikról. A könyvemről készült legjobb kritika pedig már kész tényként közli, hogy a folytatás soha nem készült el. 

A fentieket hála Istennek egytől egyig cáfolni tudom – de valóban nem volt fáklyásmenet az elmúlt hat évem, semmilyen szempontból. Azért döntöttem most úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert egyfelől úgy érzem, tartozom vele az olvasóimnak, másfelől tudom, hogy azoknak az alkotóknak is segíthetek vele, akik hozzám hasonló problémákkal küszködnek. 

Nézzetek hát be egy kicsit a műhelyembe. 

Így néz ki egy oldal a második részből. Felhívom a figyelmet az alján az oldalak és szavak számára. Ez nem a teljes kézirat: a tetején ott van, hogy 2a. Igen, van 2b is, ugyanekkora terjedelemben. A háttér azért bordó, mert azt bírja a legjobban a szemem. A fehér betűs rész utólagos jegyzet, módosítási céllal.

Biztosan nagyon sok olyan író létezik, akiből csak úgy folyik a szöveg, ha gép elé ül. Addig érleli magában, minden korábbi tapasztalatát felhasználva, hogy mire leül alkotni, már csak le kell írnia mindent, még átírásra sem szorul. Na, én egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozom, és tudom, hogy rajtam kívül még sokan. Elsősorban azért írok lassan, mert mindig a lehető legjobb megfogalmazást keresem. Igen, ez azt jelenti, hogy ha elkészül négyszáz oldal, az alsó hangon ezerhatszáz, amíg írom. Igen, tényleg annyi. 

Ebben az alkotásban semmi könnyedség nincsen. A megírt szövegen ez persze nem látszódhat, legalábbis akkor semmiképp, amikor éppen Cselezüst, a szélmágus beszél, aki maga is olyan könnyű, mint a levegő. (Amikor nem ő a nézőpontszereplő, akkor egészen más stílust kell felvennie a szövegnek.) Maga az alkotás folyamata azonban soha nem könnyed, hanem szinte kibírhatatlanul nehéz. Ha én azt el tudnám mondani, mennyi töprengés van benne, mennyi sírás, nevetés, feladás és újrakezdés. Mennyi veszekedés önmagammal – és bizony néha a környezetemmel is. Mennyi többnapos fejtörés egyetlen árva fordulat hiteles megjelenítésén. (Nem túlzok: idén nyáron történt meg, hogy három napig csak azon gondolkodtam, miféle véletlen illeszkedik az adott jelenethez a legjobban.) Ha én azt el tudnám mondani, hogy hányszor éreztem alkotás közben azt, hogy most valami nagyon fontos dolgot csinálok, ami régen túlnőtt rajtam. Hogy igen, meg lehet csinálni azt, hogy a szereplők és a cselekedeteik, az összes kalandregény-fordulat valami többletjelentést kapjon, és hogy erre szükségük is van az olvasóimnak, hogy érteni és szeretni fogják – és közben láttam, tudtam, éreztem, hogy én ehhez már kevés vagyok. Van már ebben a szövegben átdolgozott éjszaka is bőven, van irdatlan mennyiségű csalódás, szenvedés, sőt depresszió.

Arról nem beszélve, hogy ebből a hat évből fél azzal ment el, hogy egy másik történet egyszerűen megtámadott, és nem hagyta, hogy bármi másra gondoljak, miközben megírni sem tudhattam, hiszen nem volt hozzá háttéranyagom. Végül lejegyzeteltem, amit belőle kitaláltam, aztán irodalomterapeuta segítségét is kértem, hogy a helyére kerüljön, és ne felejtődjön el az a történet sem, de a meglevővel is tudjak haladni. Kemény menet volt.

A felhasznált szakirodalom kb. fele. (Egy kakukktojás van köztük: Cruchetnek nem ezt, hanem egy másik hasonló témájú könyét használtam, csak azt e-könyvként vettem meg, így nem tudtam volna a polcra tenni.) Szinte mindegyikről írtam is a blogon. Nélkülük ez a történet soha nem jöhetett volna létre.

Kérdezhetné bárki, nem estem én közben túlzásba? Egy fantasyn, amely mégiscsak kitalált tájakon, soha nem élt szereplőkkel zajlik, minek ennyit dolgozni? Hiszen az író azt csinál közben, amit akar, írjon a saját érzéseiből, az könnyű. 

Francokat. Az a legnehezebb. Ahhoz ugyanis, hogy az ember az érzéseit íráshoz tudja használni, először is tudatossá kell tenni őket, ahhoz meg igen alapos önismeret kell, és sok-sok végigjátszott belső párbeszéd. (Én ezt a történetet húsz éve képtelen lettem volna megírni. Önmagamat sem ismertem hozzá eléggé.) Ilyenkor jönnek az ember segítségére a könyvek.

Elsősorban a szókincsükkel. Egyetlen szavunk sem a sajátunk; mindegyiket milliószor használták már előttünk, millió kontextusban. Mégsem működhet nélkülük a saját gondolat megfogalmazása sem, ha az ember egyáltalán törekszik arra, hogy mások megérthessék. Egyszerre kell kifelé, a hagyományra, és befelé, az egyénire figyelni, a kettő közötti egyensúlyt pedig évekbe telik megtanulni. Ebből a szempontból nagy segítség, hogy tanár vagyok, ezen a pályán ugyanis körülbelül ugyanígy kell egyszerre kifelé és befelé figyelni, ugyanennyi nehézség árán, azért is merül ki rövidebb idő alatt az ember. Visszakanyarodva a szókincshez: fura ellentmondás, de mások szavainak ismerete nélkül a saját mondandómat sem tudnám megfogalmazni. 

Abban legalább ekkora segítséget nyújt az alkotónak egy jól összeválogatott olvasmánylista, hogy rendesen összerakott, működő alternatív világot építsen. Hiszen nem saját használatra szánja a regényét, hanem mások kezébe adni. Nem elég, hogy a saját álmait jelenítse meg; az kell, hogy más is ráismerjen benne a saját álmára. A fantasztikum bizony ugyanúgy tükröt mutat az emberiségnek, mint a realisztikusan megírt művek, csak a tükör másfajta. Azt mutatja meg, hogyan élhetnénk, ha néhány alapkörülményt megváltoztatnánk, de magát az embert egész szerethető és gyűlölhető természetével nem.* Azáltal pedig, hogy másféle gondolkodásmódokat próbálunk kitalálni, a sajátunk is tudatosabbá válik. Ez a görbe tükör ugyanúgy önismerethez segít, mint az egyenes. Csak tessék Endét olvasni, sokat. Fantasyt írni pedig bizony legalább annyi utánajárást igényel, mint például történelmi regényt. 

Hogy ez az olvasóban mennyire válik tudatossá? Hiszen az olvasó gyakran semmi mást nem akar, mint kalandot és kikapcsolódást. Elmélkedésre mi szüksége van? Nos: először is elmélkedések beiktatása nélkül is tud a kalandcselekmény többletjelentést kapni; másodszor pedig az olvasó felfogóképességét ne nézze le senki. Az lehet, hogy nem mindig tudatosítja magában, amit lát, de a tudattalant érő benyomások gyakran tartósabb és erősebb hatást gyakorolnak rá. Nem kicsi az alkotó felelőssége. 

Talán most már egy kicsit érthetőbb, hogy ha megkérdezik tőlem, megéri-e ennyit kínlódni egy történettel, akkor azt válaszolom: ha nem írnám, régen szétrobbant volna a fejem. Amúgy meg persze, hogy nem éri meg. Túl sok kínnal és erőpazarlással jár. Bár soha a büdös életben el se kezdtem volna. 

Más írók fikciós vagy esszé jellegű alkotásai is rengeteget segítenek. Természetesen nagyon vigyázok, hogy ne plagizáljak, de a hatásukat nem tudom, nem is akarom letagadni. Amelyik szerző azt állítja, hogy nem korábbi írókra támaszkodva írta a művét, az (saját magának vagy másoknak) nem vallja be az igazat. 

Miközben e nélkül a történet nélkül egészen biztosan nem volnék az, aki ma vagyok. Amikor a szereplőimet beszéltetem, amikor több ember nézőpontjából is végiggondolom az eseményeket, akkor a környezetemet, a világot, önmagamat értem meg jobban. Nem mondom, hogy mindig kellemes, amit látok, de sok ismerősöm példáján látom, mennyivel könnyebben átlátható így számomra mindaz, ami körülvesz. Adott esetben ettől ijesztőbb és nyomasztóbb, máskor éppen kevésbé ijesztő még a gonoszság látványa is. Mindez pedig természetesen, ha áttétellel is, de belekerül a történetbe, a szereplők viselkedésébe. Azok után például, hogy végigment rajtunk egy világjárvány, hogy a szomszédunkban kitört egy háború, a saját hazámban pusztított az aszály, most pedig egyre látványosabb megmozdulások zajlanak az oktatás helyzetének javításáért, egyszerűen nem írhatok többé ugyanúgy egy kitalált világ véres és vértelen konfliktusairól sem. Az a bizonyos tükör élesebben tükröz, mint valaha. 

Így – bár a főbb fordulatokat és a regény végét előre tudtam – amit írtam, munka közben alakult át valamivé, amit soha nem vártam volna tőle. Egy utazás és egy szabadságharc történetét akartam megírni, az ismeretlen fölfedezését és az emberi lélek észrevétlen változásait. Ehelyett most két utazás áll előttem megírva, mindkettő egyszerre valódi és jelképes, időben és térben eltérve egymástól, céljukban és állomásaikban összekapcsolódva egymással. Amikor pedig mindkét úton célba érnek az utazók, egyáltalán nem azt kapják, amire számítottak, mert minden és mindenki átváltozik. Van, aki új erőt kap, van, akinek az ereje eltűnik, van, aki a lelkiismeretét veszíti el, van, aki a félelmeit. Amikor pedig sejthetővé válik, mi lesz a szabadságharc végkimenetele, akkorra már a harc tétje is egészen más dimenziókba helyeződik át. 

Ilyen barbár módon jegyzetelek a fontosabb könyeimbe. Amúgy meg Ha. Fantasyt. Írsz. Picatrix. Nélkül. Hozzá. Ne. Fogj.

Ma már rutinosan használom a szakirodalmat, és pillanatok alatt megtalálom, amire szükségem van, de ehhez is kellett több mint húsz év, két szakdolgozat meg egy doktori disszertáció. Hogy ez mennyit segít rajtam, arra nézve két példát már elmeséltem: hogy hogyan találtam ki a hármastáji hadsereget, és hogyan működik a világomban a mágia. Most egy harmadikat mondok el. 

A regény első felében a szereplők olyan úton haladnak, amely nemcsak testi, hanem lelki-szellemi kitartásukat is próbára teszi. Ezen az úton feltétlenül szükségem volt négy állomásra, amelyek a négy elemet (víz, levegő, tűz, föld – és amíg a sorrendjüket kitaláltam, ne tudjátok meg) képviselik, nemcsak mágikus hatásukban, hanem fizikai megjelenésükben is. Kerestem én az emlékezetemben, a tapasztalataimban, korábbi olvasmányélményeimben minden nyavalyát, amit csak a négy elemmel asszociálni tudtam, de másfél hét után is ugyanott álltam, mint előtte: fogalmam sem volt, hogyan tudnám kellő hatásfokkal megjeleníteni ezeket a tereket. Ilyenkor, már tudom, abba kell hagyni, más részek megírásába fogni, aztán szenvedni, míg összeillesztem a korábbiakkal, és szabadidőmben valami szakirodalmat olvasni, különben sose lesz a projektből énekes halott. Mai napig nem tudom, milyen őrült gondolat vitt arra, hogy hozzáfogjak a Platón-összeshez. És két nap alatt ott volt előttem a megoldás, drága Timaiosz. 

Sajnos az összes vonatkozó oldalt nem tudtam befotózni, ezen pedig éppen csak elkezdődik a számomra szükséges elmélkedés arról, hogy az elemekhez tartoznak az úgynevezett platóni testek, azaz az ókor óta ismert öt szabályos geometriai test. (A tanári munka másik előnye, hogy az ember gyakorlatilag bármikor bekopoghat egy szakértő kollégához, aki elmagyaráz neki bármilyen bonyolult kérdést. Még örül is, hogy érdekel valakit.) A vízhez az ikozaéder, a levegőhöz az oktaéder, a tűzhöz a szabályos tetraéder, a földhöz a kocka. Az első három elemhez tartozó test csupa háromszögből áll, és egyre fogynak, míg végül olyan helyiségbe érnek a hármastáji katonák, amelyiknek pontosan négy fala van, a négyes számtól pedig, amint az az első részből kiderül, babonásan félnek. A negyedik elem úgy, ahogy van, tabu alá esik a Hármastájon, a hozzá kapcsolódó platóni testnek pedig – bingó! – minden oldala a rettegve gyűlölt négyest idézi fel bennük, tehát a legkegyetlenebb próbatétel számukra az, hogy azt is megpróbálják elviselni. Hogyan tudhattam volna bármennyi fejtörés után bármely más ötlettel is csak megközelíteni egy hegymélybe vájt szabályos platóni test látványának kísértetiességét? 

(Igen, ötödik elem is létezik Platónnál, és igen, van neki szerepe a regényben is, amint hogy annak is, hogy a dodekaéderrel asszociált számok a hármas, a négyes és az ötös. Mivel tizenkét ötszögből áll.) 

És hogy az élet utánozza a művészetet, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint... tessék csak a bejegyzés elejéhez visszavinni azt a csúszkát. Úgy ám. Mind az öt testet meg lehet találni egy jobb játékboltban, sőt, ha ügyes az ember, még válogathat is a színek között. Az biztos, hogy amikor majd könyvbemutatókra járok, ez a maréknyi dobókocka mindig a kezemben lesz, szemléltetésnek. Ráadásul a földet jelképező kocka éppenséggel tiszta fehér; azt a színt asszociálják vele a Hármastájon is. 

A Platón-összes mellett a fotón szereplő két másik szövegnek is jelentősége van a regényben, bár korántsem ekkora. Idéznek is belőlük a szereplők egy varázsmondást és egy apokaliptikus képet. Mert a Tü/Körben trilógia világa a mi világunk töredékeiből áll össze – talán vele egy időben, talán a jövőjében, talán egészen más térben létezve. 

Nem fogok úgy tenni, mintha kizárólag olvasás segítségével minden problémámat meg tudtam volna oldani. Nemcsak azáltal váltam a körülöttem zajló események részesévé az utóbbi időben, hogy olvastam róluk, hanem igyekeztem minél többet látni is belőlük. Ezt az egyensúlyt is nagyon nehéz megtartani; eddig még sikerült. Többek között annak köszönhetően, hogy két év óta egyre többet gyalogolok, átlagosan napi öt kilométert, amihez most már lassan egy óra is elég. Olyankor még a mobilnetet is kikapcsolom. (A telefon persze nálam van, arra az esetre, ha segítséget akarok kérni, vagy ha éppen a megfelelő pillanatban látom meg a világoskék eget a világoszöld falevelek hátterében, kettő cinke főszereplésével, amit nem lehet fotó nélkül ott hagyni.) Továbbá ne felejtsük ki azt az élményt sem, amelyet a szamarakkal való találkozás jelentett tavaly nyáron. 

Ami a gyaloglást illeti, egyrészt edzésben tart, másrészt nem engedi, hogy messziről, gyorsan elsuhanva lássam a környezetemet. Láttam már ennek köszönhetően kísértetházat, hattyúkat, rókát, út menti keresztet, kiszáradt fa villás ága között kelő holdat, bokrok alatt megbúvó raponcliliomot. Húgom ötlete alapján az idei nyarat is végiggyalogoltam, szigorúan esténként, amikor már ki mertem bújni a vert falú, fák között álló, hűvös házból. Mivel sajnos huszonöt fok fölött az agyam kreatív tevékenysége mint olyan nem létezik, így a negyven fokban vagy nem bírok semmit írni, de jórészt olvasni vagy gondolkodni se, vagy egész napra bebújok a nagyszüleim régi házába.

Az utóbbi lehetőséget választottam, így sikerült az idén egészen konkrétan száz oldalt (kb. 460 ezer leütés) megírni. Soha eddig ennyi egy évre nem jutott. Összehasonlításképpen: az első rész kézirata ugyanilyen formátumban 205 oldal volt, és – ha nem számolom a korábbi, elrontott és elvetett verziókat – négy évbe telt megírni. (Ha az elvetett verziókat is számolom, akkor húsznál több.) Azokba sokszor már a megírás idejében ugyanúgy belejegyzeteltem, mint a fenti képernyőképen látni, azok a szakaszok tehát még szerkesztésre várnak, de az nagyságrendekkel egyszerűbb, mint először megírni. 

Nem, az írói munka nem szakadatlan flow-élmény, nem a gondolatok könnyed és elszabadult játéka. Üzenem ezt az olvasóknak is, és azoknak az íróknak is, akik bizonytalanok magukban, mert túlságosan nehéznek érzik a feladatot. Ez ilyen. Nem az ő hibájuk. Egy-két látványos esemény hátterében órák, napok, hónapok gondolkodása, tapasztalatszerzése, kemény és türelmes kutatása áll. Éppen úgy, ahogyan a tanárságnak is csak a látványos része a tanítási óra, és legalább ennyi háttérmunka van mögötte, ha hiszi a „közönség”, ha nem. 

A kezdeti kérdésre pedig a válaszom az: sajnos még nincs kész a befejezett kézirat, de már látom a végét. Az utolsó három fejezettel, a méltó lezárással van a legtöbb gondom, függetlenül attól, hogy tudom, kivel mi fog történni a végén. Jó lenne, ha lenne annyi időm, hogy csak ezzel foglalkozhassak, akkor sokkal hamarabb elkészülnék. Bár engedné a világ. Ha pedig elkészülnek az utolsó fejezetek, akkor újabb, alapos átfésülés következik, a módosítások kidolgozása és a következetlenségek feloldása. 

Jelentem: a folytatás jön. Addig, aki még nem olvasta ezt a novellát, nézze meg, a második résznek egy apró mellékszálát dolgoztam ki benne. 

Utóirat: Az olvasmányaimból készült blogbejegyzéseknek két nagy hasznuk van, amiért nem sajnálom rájuk az időt. Egy: segítenek nekem is átgondolni, mit olvastam, és mit tudok belőle hasznosítani. Kettő: közel visznek az olvasóimhoz, akiknek így további betekintést engedek az alkotói folyamatba. Aki kíváncsi rá, miket használtam az első részhez, keresse a blogon a „Réztücsök” címkét. Aki a második rész hátterére kíváncsi, az „Ezüstforrás” címkére kattintson. Mindkét szónak jelentősége van a trilógiában, mindkettő egy-egy mitológiai alak neve. 

* Nem magamtól vagyok ám ilyen okos (most sem). Rosemary Jacksont idézek szabadon, akinek a fantasyről szóló művét végigjegyzeteltem, csak sajnos nem írtam róla a blogon.