Alternatív címmegoldás: Ovidius görbe tükre groteszk képeket mutat. Íme Caeneus története az Átváltozásokból, összefonódva a lapithák és a kentaurok harcával, avagy gondolkodjunk el azon, mit tekintünk fenségesnek, mit alantasnak, és egész pontosan miért is értékes az egyik, értéktelen a másik?
Caeneus átváltozástörténete igen szomorú, ahogy azt már Ovidiustól megszokhattam. Neptunus megerőszakolja, és olyan jól érzi magát közben (mármint természetesen Neptunus), hogy felajánlja a nőnek: bármilyen kívánságát teljesíti. A lány kívánsága az, hogy soha többé ne érje ilyen megaláztatás. Ezt teljesíteni túl nehéz volna még egy olümposzinak is. :/ Tehát a lány úgy folytatja, hogy: „…vagyis változtass férfivá.” Ettől már lemegy az ember lányának a hangulata a pincébe: veszítsd el önmagad, csak úgy lesz jó neked.
Neptunus jó hangulatban van: nemcsak ezt adja meg a nőnek, hanem még sebezhetetlenné is teszi. Ebben a minőségében vesz részt a bizonyos lakodalomban, ahol lapitha harcosok és kentaurok egymásnak esnek, mivel a kentaurok erőszakot akarnak tenni a lapitha nőkön. És megindul a többoldalas csata, amelyhez hasonló csak egyetlen egy került be a kötetbe: Perseus harca a saját lakodalmán. Újabb lakodalom, újabb verekedés, csak az előjele más. Nagyon más.
Jean-Marc Nattier festménye Perseus lakodalmáról. A kép köztulajdon, itt találtam.
Perseus egyenlő ellenfelek ellen küzd, eposzba illő (és ügyesen parodizált) módszerekkel. A lapithák nem. A kentaurok teszik igazán érdekessé ezt a történetet: félig állatok, félig emberek, tehát éppen a határvonalon állnak, a harcuk pedig groteszk. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. (A nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek, lábjegyzetben.*) Semmi hősi, semmi fenséges, csupa határnyitás, csupa össze nem illő fogalom, egy abszolút földhözragadt csatában, elegáns hexameterekben, mintha Homérosz paródiája volna. A második oldalon már nem tudtam, undorodjak vagy röhögjek.** És közben végig ott az a tompa sejtelem a háttérben, hogy talán a leghősiesebb háború is éppen ilyen lehet alulnézetből.
Még a fegyverek, amelyekkel vívják ezt a csatát, azok se hősi fegyverek: borkeverő edény, kitépett fa, felszedett ajtóküszöb, nemes egyszerűséggel eltávolított oltár.*** A fegyverek is „átváltozásnak” köszönhetik a létüket, a tárgyak határai sem maradnak a helyükön, hiszen egyiket se arra használják, amire való, hanem valami egészen új szerepet kapnak.
Egyetlen kentaurpár van, amelyik, mint a görbe tükör görbe tükre, egyeneset mutat. Két szépséges, komoly kentaur, egyik férfi, másik nő, egymáshoz hű szerelmespár. Az ő haláluk sem fenséges, de legalább lírai. Hogy úgy mondjam, melankolikus. Apró sebbe hal bele a férfi, alig vérzik, a nő pedig öngyilkos lesz. Ennél szebben már nem megy. Eltekintve attól, hogy a halál úgy általában nem szép. Ez a szakasz azért is érdekes, mert a következő megjegyzést teszi az elbeszélő (aki egyébként Nestor az Íliászból): ez a két kentaur nagyon szép, amennyiben kentaurok esetében lehet szépségről beszélni.
Hogyazédesjó. Miért jut erről nekem a rasszizmus az eszembe? A vadember, aki olykor lehet nemes lélek, „már-már civilizált”, de az európaival egészen egyenrangú soha.
Ami nagyon keserű, az a vége. Ebben a félemberi-félállati félcsatában (nem túlzok, elég gyakran felbukkan a „fél” szó a történetben) Caeneusnak méltatlan sors jut. A csata közepén, miután öt kentaurt megölt, szembetalálkozik Latreusszal, aki lánynevén szólítja, és becsmérelni kezdi. Itt nincs félreértés. Ebben a műben először is nőnek lenni alantasnak számít (ahogy a kentaurok küzdelme is az). Nemcsak itt. Sok más szöveghelyet is lehetne idézni erről. Még alantasabbnak számít, ha valaki határhelyzetben áll, mert nőből vált férfivá. Ja, és külön megvetésre méltó, hogy az átváltozását szexuális együttlét előzte meg. Latreus ugyanis az erőszak áldozatát prostituáltként kezeli, aki őszerinte szándékosan adta el magát azért, hogy hibriddé válhasson, és így betolakodhasson oda, ahol semmi helye nem lehetne: a férfiak dicső csatáiba. Mint például a jelenlegi, ugye, amelynél dicsőbbet el se lehet képzelni. Ja, nem.
Szóval ami sértőt Latreus Caeneus fejéhez vághat, azt hozzávágja, hexameterben. Caeneusnál viszont sajna kard van, és használni is tudja. Latreusnak annyi. De Caeneusnak is. Mert erre megdühödnek a kentaurok (hogy egy fél-férfi hozza rájuk a halált, azt szégyennek tekintik), és úgy döntenek, hogy pedagógiai célzattal agyonverik az illetőt. Majd akkor megtanulja, hogy gyengébb náluk. Az agyonveretésből ugyan még senki nem tanult utólag, nem igazán értem, miért jön újra meg újra elő a világtörténelemben. Ők mindenesetre megcsinálják. Ráhajigálják a szomszéd erdőket. Két hegynyi kitépett fát. Mert azt egy férfi biztos kibírná, ugye. Egy méltatlan nő, az viszont semmiképp.
Szerencsétlen ott is fullad alatta.
A lapithák és a kentaurok harca. A kép egy Bauer nevű művész alkotása, köztulajdon, itt találtam.
De nem baj, Ovidiusnál úgy megy ez, hogy a halottért rögtön bosszút állnak az elkeseredett társak, úgy, hogy az összes kentaur, aki addig bőszen verekedett, szétszalad.
Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy tudom, hogy a fenséges emberi nem, ha csapatban harcol, akkor a csapattagok együtt szoktak működni. Ilyen hadseregszerű képződmények meg bajtársiasság meg egyéb hasonlók, azokról beszélek. No most, ha feltételezzük, hogy a harcostársak az emberiséghez tartoznak, akkor, bármilyen neműek, nem állnak érdeklődő állampolgárként a háttérben, míg az egyik társukra ráhajigálják a Pelion meg az Othrys összes tölgyét. Főleg, ha az a társuk egyébként annyira érdekli őket, hogy szenvedélyes bosszút állnak érte, és szétkergetik a kentaurokat. Felteszem, úgy gondolták, hogy előtte adnak neki egy esélyt, hogy segítség nélkül bebizonyíthassa, mennyire méltó a seregbeli tagságára. Kb. ötven ellenséggel szemben. Mert azt mégsem merem gondolni, hogy annyira megerőltető lett volna negyedórával hamarabb szétkergetni őket.
Igen, tudom, a Metamorphoses világa mélységesen igazságtalan világ, nagyon mély és nagyon keserű társadalomkritikával. Mint ez a történet. Groteszk háború és fél-lények, akik egymást se bírják elviselni. No meg az a furkáló kérdés, hogy ugyan miben is áll a felsőbb- vagy alsóbbrendűség lényege, ha van egyáltalán. Ugyan kinek van itt joga felsőbbrendűnek tekinteni magát, és milyen alapon?
A vége puszta pletyka. Caeneus állítólag nem hal meg, hanem madárrá változik. De azt a madarat csak egy ember látja, és ő is csak egy pillanatra. Soha többé nem tér vissza a madár. A társak kénytelenek a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Mondjuk, elég ügyesen megoldják. De az olvasó számára ez a nyitott végkifejlet csak furkálóbbá teszi a kérdéseket.
* Tényleg undorító. Én szóltam. Saját felelősségetekre olvassatok tovább. Szóval agyvelőkiömlés, szemkiverés és -kiszúrás, utóbbi esetben esztétikus részletezése annak, hogy a szem hogyan folyik végig a kentaur szakállán, orr beleverése az arckoponyába, fejbetörés égő hasábfával, amelyiktől megsül a vér, torkon át gyomorba szúrás, ilyenek.
** Azt hittem, ilyeneket csak a középkorban tudtak. :) Nem olyan rég olvastam újra a Faustot, Mefisztó is pont ezen csodálkozik, hogy mennyi rútság, mennyi groteszkség belefért az olyannyira csodált és piedesztálra emelt antik kultúrába.
*** Az eredetiben „depressit duos” szerepel, vagyis „kettőt összenyom” az oltárral az illető. A fordítás a „visszafordíthatatlan szójáték” ritka eseteinek egyike. :) „Két lapithát lelapít.” Akármibe lefogadom, hogy ezt még tizenhat évesen valami buliban (esetleg a házi feladatával szenvedve) találta ki Devecseri, és amikor ténylegesen elkezdte a fordítást, alig várta, hogy leírhassa.
Ezt 2018. november 25-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
