Paulus de Morelsee: Vertumnus és Pomona, 1630. Forrás: Wikimedia Commons.
Pomona és Vertumnus meséje szerelemről, udvarlásról, beszélgetésről meg zsarolásról. Nyomokban művészettörténetet is tartalmazhat.
Zalka Csenge előadásában tagadhatatlanul jobban tetszik nekem. (Az angol változat ebben, a magyar ebben a kötetben található.) Ovidiusé sokkalta ellentmondásosabb, éppen annyira keserű, mint amennyire édes. Dióhéjban: Pomona nimfának (pontosabban hamadriádnak) mindene a kertje, azon kívül semmi más nem érdekli. Sokan akarnak udvarolni neki, de kicsukja mindet, igazából oda se figyel rájuk. Egy Vertumnus nevű alakváltó istenség próbálkozik a legtovább: hol paraszt, hol katona, hol halász alakjában mászkál a környéken, de sehogy nem sikerül megtetszenie Pomonának. Akkor öregasszonnyá változik, úgy kéredzkedik be a kertbe, és mindenféle okos és buta dolgokat beszél a lányhoz. Úgy négy oldal elteltével ezt is megunja, visszaváltozik gyönyörű ifjúvá, Pomona eldobja tőle az agyát, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Abban egyetértek az okosokkal, hogy eredetileg itáliai agráristenség lehetett mindkét figura. Pomona a kertgondozó, Vertumnus meg a növény, amelyet gondozni kell. Ovidius feldolgozásának minden eleme ezt erősíti, főleg, amikor a két alak közötti párhuzamokat fejti ki. (Az öregasszony kitér arra is, hogy mennyire kötődnek a gyümölcsökhöz mindketten.) Nagyon szépen összedolgozza ezt a cselekménnyel is, amelynek szerves részét képezik Vertumnus alakváltásai. Főleg, amikor öregből fiatallá válik. Akkor a leginkább „növényi”. Mint amikor a vén, fekete, megrepedezett tönk kihajt tavasszal.
Aert de Gelder: Vertumnus és Pomona (XVII-XVIII. század fordulója). Kép innen.
Ez az alakváltás lélektani vonalon is stimmel. Vertumnus valahogy úgy próbál udvarolni a szerelmének, mint a kamasz fiúk: szerepeket vesz föl. Lehet, hogy a lánynak az eminens tanulók tetszenek? Akkor szorgalmas leszek és visszafogott. Nem jövök be neki? Akkor egyes dolgozatokat írok, de nagy lesz hozzá a szám. Az se tetszik neki? Akkor gitározni fogok, a zenészeket biztos szereti… Hála Istennek végül rájön, hogy le kell ülni a lánnyal dumálni, a végére lehetőleg kihozni a beszélgetésből, hogy mennyi sok közös pontjuk van, és nem variálnia kell az alakját, hanem olyannak mutatkoznia, amilyen. :)
Azt megértem, hogy Zalka Csenge átrendezte kissé Vertumnus beszédét, én is azt tenném. Mert az öregasszonnyá változott Vertumnusnak tényleg pontosan itt kellene abbahagyni a dumát, a szilfára felcsavarodó szőlő allegóriájánál. (Egyik a másik nélkül nem hajt hasznot, csak ketten együtt képesek jó termést hozni.) Az olvasónak aztán el lehet játszadozni azzal a gondolattal is, hogy melyik szereplő lenne a szilfa, melyik a szőlő. A cselekmény szerint Pomona passzív (gondozza a kertjét), Vertumnus aktív (átváltozik, belép a kertbe). Mitológiai szerepük szerint éppen fordítva: Pomona gondozza a növényt, Vertumnus a növény, amelyet gondoz. Ha a fára csavarodó szőlőt nézem, akkor azt látom, hogy a szilfa kemény, erős, egy helyben áll, és mint a legtöbb fa, a latinban nőnemű (ulmus), bár második deklinációs, mint az -us végű hímnemű főnevek általában. A rácsavarodó szőlő (vitis) pedig, amely mozog és termést hoz, szintén nőnemű. Ebből a képből nem okosodik ki az ember. És nekem pont ez tetszik benne.
Szóval ez az allegória teljesen rendben van. Ahogy az is, hogy ha már mindketten botanikusok, miért ne maradhatnának együtt. Az már nincs rendben, hogy ezek után Vertumnus érzelmi zsarolással próbálkozik. Én ebbe a történetbe, ha elő akarnám adni, egyáltalán bele se tenném az Iphisről szóló betéttörténetet, se a normális beszéd elé, se utána. (Bár Zalka Csenge mindkét kötetében a betéttörténetnek csak a pársoros rövidített változata szerepel, ami elveszi az élét.) Ebben a részletezett formájában, ahogy Ovidius kidolgozza, gyereket konkrétan a közelébe se engednék. Felnőttből is csak a rendesebbjét. Ha feltételezem, hogy ez is tükörkép, ahogy a kötet többi meséje is sorra megtalálja a maga tükörképét az előtte-utána következőkben, akkor brutálisan gonosz tükörképről van itt szó.
Jean-Baptiste Lemoyne: Vertumnus és Pomona, 1760. Forrás: Wikimedia Commons.
Igen, egy csöppet se túlzok! Ennyi szerelmi rémtörténetet egy rakáson, mint ez az Átváltozások! Realisztikusak, azok hát, de borzasztóak is! Ha meg aztán pár percig egy kicsit is jólesne az embernek, amit a szerelemről olvas, akkor a következő oldalon mindjárt jön az ellenpont, és jól orrba vágják vele.
Ismét dióhéjban: Iphis szegény ifjú, aki gazdag lányba, Anaxaretébe szerelmes. A lány minden közeledését visszautasítja, sőt ki is gúnyolja a fiút, megveti és nevet rajta. A fiú végül nem bírja tovább, és az a zseniális ötlete támad, hogy fölköti magát a lány ajtajának szemöldökfájára, annak biztos örülni fog a nő.* Az a szöveg, amely közben elhangzik, soronként nyitogatja a bicskát a zsebemben. Amikor aztán temetni viszik, a lány meglátja a holttestet, és bánatában kővé válik. Nahamákigondoltam. Akkómákisekellmondani. Ugyenemvárjátokhogysajnáljamis. Bármelyiket. Ezek megérdemlik egymást.
Ronda dolog kigúnyolni valakit, aki ennyire szerelmes. De legalább olyan ronda dolog kegyetlennek és vadnak bélyegezni valakit, aki nem az. Ovidiusnál a szerelem mindig irracionális, mindig szörnyű szélsőségekre, őrjöngésre ragadja a szereplőket. Olyan nehéz feltételezni, hogy a hiánya is ugyanilyen lehet? Ha valaki nagyon szerelmes, és nem tehet róla, akkor miért nem lehet felfogni, hogy esetleg a másik szintén azért nagyon nem szerelmes, mert csak, és ő se tehet róla? Arról nem beszélve, hogy az a(z úgynevezett) romantikus sablon, hogy szerelmet nem szabad visszautasítani, nemcsak veszélyes, hanem értelmetlen is.** Ha csak a társadalmi elvárásokat nézem, már azok is ellentmondásosak. Ha valaki, jelen esetben Anaxarete, mindig engedne, valahányszor szeretik, és mindenkinek engedne, aki szereti, azzal menne csak igazán szembe a társadalmi elvárásokkal. Aj, de gyorsan rámondanának egy bizonyos csúf szót. (Nem beszélve a társadalmi különbségről az adott korban. Mégis hogy képzeli Iphis, hogy a lány családja engedni fogja őket összeházasodni? Bár ez persze részletkérdés, esküvő nélkül is menne a dolog.) Oké, Anaxaretének csak Iphis udvarol, de a történetet Pomona miatt hozza fel a mesélő. Pomonának meg elég sok udvarlója van. Ha Pomona nem enged annak, aki szereti, akkor (mondja végül az öregasszony) kemény szívű. Olvasó továbbgondolja: Ha nem akarja, hogy kemény szívűnek tartsák, akkor viszont engedjen mindenkinek, aki szereti, mert nehogy már bármelyiküknek keménységet mutasson, hiszen különben ő is kővé fog válni, mint Anaxarete… ja, ha mindenkinek enged, akkor szintén utálni fogják... neeeem, inkább ne engedjen akkor senkinek, zárkózzon be, férfi szeme elé ne is kerüljön – öö, hogy pont ezt csinálja? Na, akkor meg az a baj! Dögöljek meg, ha értem.
Caspar Netscher: Vertumnus és Pomona, 1681. Itt találtam.
Lehet, hogy pont ezek miatt az ellentmondások miatt annyira furák a történet illusztrációi? Elég sokat találtam a neten, de olyat, amelyik harmonikusnak mutatná Pomona és Vertumnus kapcsolatát, alig.
Tessék megnézni azt a barokk festményt, amelyik legfölül szerepel. Vertumnus vénasszony képében magyaráz, mutatja a fát példának, de közben Pomona kezében a szőlő, amelyet éppen most vágott le a kezében tartott késsel. Tehát Vertumnusnak tulajdonképpen lefelé kéne mutatni… de a szőlőt elválasztották a szilfától. Késsel. Amelyet Pomona most is a kezében tart, miközben olyan mosollyal tekint ki a kép nézőjére, mint hogyha valami fontos közös tudásuk volna. Éppen csak hogy nem kacsint. Az arca tiszta, bájos, kedves, de vajon mit tudhat, amit én is tudok, de Vertumnus nem? Legfeljebb azt, hogy most is a kezében a kés – amelyet Vertumnus nem lát, mert vagy csukva van a szeme, vagy a lány bájait nézi –, és ha ez a mafla akar valamit, akkor neki annyi? (De legalább normális emberi alkata van mindkét szereplőnek, egyik se szoborszerű.)
Mennyivel szelídebb a második kép. Pomonánál csak egy alma van, amelytől a nevét is kapta. Kár, hogy a szereplők nem is néznek egymásra, egyik se figyel a másik arcára, elnéznek egymás mellett. A harmadik képen látható szobor viszont kivágja a biztosítékot nálam. Attól, hogy öregasszony a vendég, nem köll nekivetkőzni. Ráadásul Pomona nyilvánvalóan elutasítja a szép ifjú alakjában megjelenő Vertumnust, aki ezt az elutasítást látványosan nem tekinti magára nézve kötelezőnek. Az a rokokó álarc csak ront az összhatáson – mármint számomra, mert amúgy kiválóan illik a szoborhoz. Olyan illúziót teremtő eszköz, amelyre Vertumnusnak a világon semmi szüksége nem lehet. A szobrot alkotó korszak szép ifjainak annál inkább. Vagy tessék megnézni a negyediket: Pomona álmodozik, a ruhája megint nincs a helyén, a kés meg nála van, de minek, mindjárt elejti. Vertumnus nem is Vertumnus, túl jól sikerült az átváltozás, jóságos anyóka van a helyén. A háttérben meg férfialak tartja a szőlőt. Hogy a francba' van ez? Az alább látható képen helyén van a fa és a szőlő, az öregasszony igen fiús, a kést nem nagyon fogják használni (de azért ott van!), és már megint kötelező jelleggel félmeztelenül kell fogadni a vendéget.
Adriaen van de Velde: Vertumnus és Pomona, 1670. Forrás: Wikimedia Commons.
De a következő falikárpit-sorozat a mélypont. Mármint nem esztétikailag. Nagyon szép falikárpit, csak egyáltalán nem tetszetős a történet, amelyet elmesél. Lányszobrok őrzik a kertet (illik ide), Vertumnus parasztnak öltözve jön (stimmel), közben mások is próbálnak udvarolni Pomonának (stimmel), Pomonánál ott a kés (ajaj), de mintha saját magának szegezné… a végén pedig Vertumnus átölelve tartja a lányt, szenvedélyesen csókolja, de a lánynál ott van a kés, és ha egy kicsit arrébb mozdítja, elvágja a saját nyakát. Ráadásul, bár nem áll ellen, látványosan csak testben van jelen, a száját összeszorítja, a szeme elnéz Vertumnus mellett, a semmibe mered. Nyilván nincs is kellemesebb módja a csókolózásnak.
Wilhelm Pannemaker kárpitjai, XVI. század közepe. A teljes sorozat itt.
Mutassak már végre valami normálisat is, igaz?
Jöjjön akkor ismét egy szobor. Két harmonikusan szép alak, egymás mellett, egymásra tekintve, még a magasságuk is azonos, és növények veszik őket körül. (Ráférne a letakarítás, de az nem a szobor hibája, sem nem a szobrászé.) Az egyik bizalmas mozdulattal átöleli a másik vállát. A másiknak ott a kés a kezében, de nyilvánvalóan nem fenyegetőzésre való, hiszen nem szegezi a másiknak. Vagyis valószínűleg dolgozott vele, kerti munkát végzett, ami a feladata. Zalka Csenge változatában oda is kerül a történet végére még egy mondat: és onnantól kezdve ketten dolgoztak a kertben. Gyerekről Ovidiusnál nem esik szó, de nem is igazán tűnik úgy, mintha a kompozícióhoz tartozna, inkább a művészi hagyomány diktálta kötelező elem lehet.
Maradjunk ennél, jó? Iphis meséjét meg húzzuk le a vécén.
Pierre del Legros: Vertumnus és Pomona, 1687. Kép innen.
* Az ajtó, a kapu motívuma külön megérne egy elemzést a történetben. Pomona kertjének kapuja nem nyílik meg, csak akkor amikor öregasszony érkezik. A kert női tér, oda férfinak bejárása nincs. Amikor az öregasszonyból szép ifjú lesz, Pomona beleszeret, és benn tartja. Igen, ennek szexuális töltete van. És egyetértek Zalka Csengével abban, hogy bár Vertumnus ezen a ponton még erőszakra is kész, éppen ez a gondolata nem illik a történetbe. Ha igazán erőszakoskodni akarna, nem fárasztaná magát átváltozgatással és meséléssel, hanem betörné a kaput. Anaxarete ajtaja nem nyílik ki Iphisnek, csak akkor, amikor a fiú meghal. Vergődés közben ugyanis a lábával „kopog”, és kinyitják megnézni, ki az. De akkor már késő.
** Ezen én sokat agyaltam gyerekként, amikor szerelmes történeteket olvastam. Hogy ha a X-nek (akár férfi, akár nő, de többnyire nő szokott lenni) szubjektíve nem kell Y, akkor Y automatikusan azzal vádolja X-et, hogy X objektíve kegyetlen. Vagyis nem azért dühös, mert X-nek ő konkrétan nem kell, hanem mert X kegyetlen. De feltételezzük, hogy X-nek van párja. Ha X ott hagyja Y kedvéért Z-t, akkor Z-vel lesz kegyetlen. És ha Q-nak és W-nek is kellene X, és őket visszautasítja, akár Z, akár a mégiscsak kegyeiben részesített Y kedvéért, akkor Q és W is kegyetlennek tarthatja X-et, bár ő kegyeli Y-t, szóval Y helyesli X magatartását. Kecskesajt legyek, ha értem. De az még hagyján, hogy a vonatkozó szerelmes történetekben Y kegyetlennek tartja X-et. Azt meg lehet magyarázni úgy, hogy Y hülye. Az viszont már végképp túl volt tizenkét éves kori felfogóképességemen, hogy X miért hajlik mégis Y felé ezekben a sztorikban, csak azért, hogy Y ne tartsa kegyetlennek...
…nos, kedves hallgatóink, így lettem én inkább Karl May-olvasó.
Ezt 2018. december 2-án írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
