Az első magyar roma klasszikus, 1975-ből. Irodalmi szociográfia, félig-meddig önéletrajzi regény, egyébként meg úgy van megírva, hogy majdnem fenn maradtam miatta a vonaton. Szerepel a „303 magyar regény, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz” listán. Ottan is van a helye. 

Lakatos Menyhértnek csak a meséit olvastam eddig. Ez a műve már régen tervben van, az első kiadását vettem meg annak idején egy kiárusításon, olvasatlan példányban. Azóta készülök rá. Az általam ismert szociográfiák között nagyjából félúton található: nyomasztóbb, mint a Puszták népe, de annyira nem kilátástalan, mint a Nincstelenek (amelyről itt írtam). Csak majdnem.  

Még a nyár végén olvastam (igen, azóta nem tudtam sort keríteni az értékelésre), úgyhogy nem friss az élmény, cserébe tapasztalatból tudom garantálni, hogy ez tartós lenyomatot hagy az emberben. Sok ilyen kellene még. És sokkal több embernek kellene olvasnia. Akármilyen bőrszínnel született. Akármilyen viszonyban van vagy akar lenni a fent jelzett közösséggel. Látni fogja szomorúságát, gonoszságát, humorát, értékét, szenvedését, szemetét.

Idő: a harmincas-negyvenes évek, 1944-gyel bezárólag. Tér: Délkelet-Magyarország, különös tekintettel a roma közösségek lakóhelyeire. Állapot: siralmas. Megjelenítés: lélegzetelállítóan plasztikus. Néhány oldal alatt behúzza az olvasót, még ha tudatosan tartani akarja a távolságot, akkor is.

Ez nem jelenti azt, hogy mindjárt azonosulni is akarjon a megjelenített világgal, dehogyis, Isten őrizz. Azt viszont jelenti, hogy meglátja teljes összetettségét, ahogy csak belülről lehet látni. Jellegzetes figuráit, mindennapi tevékenységeit, társadalmi felépítését. Amely egyszerre archaikus és modern, a harmincas években éppen változásban lévő. A szájhagyomány útján továbbadott ősi törvényt már csak a legöregebb veszi komolyan, a többiek alig foglalkoznak vele (ha mégis, akkor hangsúlyozottan „hadd örüljön az öreg”-hozzáállással). A házasságokat még mindig ad hoc módon kötik (egy szexuális együttlét már bőven elég hozzá), és adott esetben alig néhány napig tart; addig viszont nagyon komolyan veszik, és ezt el is várják. A nemi erőszakot büntetik, az áldozatnak minden lehetőséget megadnak, hogy a korábbi mederben folytathassa az életét, egyáltalán nem lehetetlenítik el. Számon tartják, és komolyan veszik még azt a fajta erőszakot is, amelyről a mi világunkban is alig lehet hallani: amelyet nők követnek el férfiakon.* Igen, létezik megélhetési bűnözés, és igen, létezik olyan, aki fel akar hagyni vele, de a saját zárt közege ellenállhatatlan erővel húzza vissza, az pedig, amelybe be akarna lépni, ugyanolyan erővel taszítja el magától. És igen, azoknál, akiket megkárosítanak, hosszú távon összehasonlíthatatlanul rosszabb sorsuk van a megkárosítóknak. (Még ha ettől a károsult nem is kapja vissza, amit elvettek tőle.) Ugyanakkor rendkívüli módon tisztelik is azt, aki ki akar és tud lépni a cigánytelepről. Mert a gyerekek ugyan alig kapnak enni, de akit nagyon akarnak iskoláztatni, azt már iskoláztathatják. (Ha fiú, ugye.) A végén pedig (nem spoiler) kimondatlanul is ott van a közösséget összezúzó roma holokauszt, és jó alaposan megrázza az olvasónak azt a porcikáját is, amelyet esetleg a könyv többi részének nem sikerült. Szóval a könyv realisztikussága, dokumentumértéke nem hagy maga után semmi kívánnivalót. 

Ahogy elnézem a Goodreadsen a könyv külföldi olvasóinak értékeléseit, sajnos mégis azt látom, hogy nem arat közöttük osztatlan sikert. A magyar olvasók (ha a kezükbe veszik, amit gyakrabban kéne) sokkal jobban szeretik. Ennyit számítana a fordításban visszaadhatatlan stílus? Mi történik, ha megpróbálom kivonni belőle? Nos, az tény, hogy a könyvnek cselekménye vagy van, vagy nincs (amikor van, akkor veszettül izgalmas, azért maradtam fönn majdnem a vonaton). A szereplők is hihetőek, egy kivétellel – az viszont sajnos éppen a főszereplő; ez is eltávolíthatja tőle a külföldi olvasót. A főszereplő ugyanis, bár egyes szám első személyű elbeszélő is egyúttal, érezhetően nem azonos a szerzővel, csak nagyon hasonlít rá. Valahogy annyira látványosan hű mindvégig önmagához és a maga elé kitűzött célhoz, amennyire élő ember nem tud lenni. A cselekedeteit tehát valószínűleg több különböző embertől kapta. Igaz, hogy ez nem hibája a műnek, hiszen az bevallottan „félig” önéletrajzi jellegű, és egyébként is minden önéletrajzi elemeket mutató szociográfia így működik, hozzá lehetünk szokva. Mi. A külföldi olvasó nem biztos, hiszen ott ez a műfaj jószerivel nem is létezik. Lehet, hogy ez is távolítja őket a könyvtől.

Ami biztos: minket nem távolít. :) Meg az is biztos, hogy a stílus mindent visz, akár magyarul, akár cigányul szól. (Olyan egyébként, mint egy kis gyorstalpaló tanfolyam, jó pár szót meg lehet belőle jegyezni, és persze a jelentésük is mindig ott van.) Az árad, sodor, rohan, és elragadja magával az embert, ha hagyja. És hagyja. Akkor jár jól.

Ez nem olyasmi, amit elfelejt az ember. Megérteni megérti. Szeretni nem kötelező. Hosszú távú megoldások kidolgozásához mindenképp alap. Jó érzés látni a könyvtárban a salátává olvasott, újrakötött, ferde gerincű példányokat. Ott volna a helye a tankönyvekben is.

* A könyv elolvasása után részese voltam egy beszélgetésnek, amelyben felmerült, hogy milyen archaikus társadalmi képet mutat ma sok roma közösség. Én meg csak néztem nagy szemekkel, mert az, amit a megszólaló példának felhozott erre az „archaikus” világra, az a könyv szerint már a harmincas években elavult volt, a romák szerint is, vagy éppen nem is létezett. Itt is, akárcsak annyi más közösségben, a hagyomány fikciójára lehet rálelni. Vagy ahogy egy hozzászóló fogalmazott, „valaki kitalált valamit, azt' öt év múlva már az volt a szentírás”. Ahogyan az minden közösségben történik, ha az hirtelen elveszíti a kapaszkodókat. Szóval mindenki jobban jár, a közösségen kívül élők is, ha nem veszíti el. 

(A kép forrása: a Wikipédia Lakatos Menyhértről szóló szócikke.)

Pontszám: 10/10