Ceres és Proserpina és Arethusa, avagy mi köze a matrjoskababának a függő beszédhez, a függő beszédnek pedig az elnyomáshoz/elnyomatás és a lázadáshoz?
Napokig olvastam, hosszú mítosz, nagyon összetett. Pont arra való, hogy kattogni kezdjen az ember agya. Közben egy kedves tanárom megosztotta a Facebookon ezt a cikket. Ezzel külön ráirányította a figyelmemet arra, hogy nemcsak az egész műre érvényes a ciklikus szerkesztés, hanem erre a konkrét részletre is – és hogy ennek mi a következménye.
Igen, matrjoskababa-szerkezete van a sztorinak. Minerva meglátogatja a múzsákat, találkozik a madárrá változott Pierisekkel, kíváncsi a történetükre. Ezt mesélik el a múzsák, akikkel a Pierisek vetélkedni akartak, hogy ki tudja szebben megénekelni az istenek viselt dolgait. Tehát aki elmeséli a vetélkedőt, annak el kell mesélnie a két megénekelt történetet is. A második történeten belül pedig mellékszálként két újabb történet mesélődik el, az egyiken belül még egy picike betéttörténettel. Mesében a mesében a mesében a mese.
(A fenti tárgyak készítője Alice Darkling, a képet itt találtam.)
Ez a szerkezet pedig nem arra való, hogy Ovidius villoghasson vele, hanem arra, hogy kimondjon valamit, amit másképpen nem lehet. Például azt, hogy a történelmet a győztesek írják. Ha egyszer a Pierisek ülnek a fejük fölött a faágon átváltozva, akkor tuti, hogy ők vesztettek a versenyben. A mesélő pedig az egyik múzsa. Vagyis a Pierisek énekét az közvetíti, aki legyőzte őket, mégpedig éppen énekmondásban. Aki elfogult. Akinek nem biztos, hogy hinni kell. A múzsa pedig úgy oldja meg a feladatot, hogy a saját testvérének énekét egyenes beszédben mondja (azaz szó szerint, hosszan idézi), a Pierisekét meg csak pár sorban összefoglalja. Nehogy már valakinek eszébe jusson fölülvizsgálni a döntést.
Annyi így is látszik a Pierisek énekén, hogy igazából mítoszparódia, komikus újramesélése az ősi kozmikus küzdelmeknek. Az ő történetükben nem az istenek győznek a gigászok fölött, hanem nekik kell menekülni a szörnyeteg elől. Ők, az istenek változnak át (ami ebben a műben az önazonosság részleges vagy teljes elvesztését is jelenti ám), ez pedig számukra az elrejtőzés eszköze. Annyira félnek, hogy Egyiptomba szaladnak, és állatalakba bújnak. Az alakjukat sem az ujjából szopta Ovidius, hanem létező mítoszokra utal valamennyi: Zeusz kos lesz (abszolút egyiptomi hatás, Amont ábrázolták kosszarvakkal), Diana macsek, Hermész íbisz, és így tovább. A maguk helyén persze lehetnek abszolút komolyan vett mítoszok ezek is. Csak nincsenek a maguk helyén. Ovidiusnál pedig más mércével mérnek.
Iuppiter Ammon. A képet itt találtam.
Még egyszer: ezt a történetet nem halljuk. Csak a gúnyos összefoglalóját a győztes szájából. De én már ennyitől is kételkedni kezdek abban, hogy ezen a versenyen tényleg az ének esztétikai minőségét kellett figyelniük a döntőbíráknak (akik a nimfák). Hiszen a vesztes szöveg nyilvánvalóan tiszteletlenkedett a világ aktuális uraival. Hm.
Aztán jön a Ceres és Proserpina meséje. Az egyik múzsa meséli, hogy a másik múzsa mesélte. Illetve énekelte. Ha valakinek így nem lenne ismerős, Cerest Démétérnek kell megfeleltetni, a vicces nevű Proserpinát pedig a lányának, Perszephonénak, akit az alvilág istene elrabol, és (hogy finoman fejezzem ki magam) rákényszerít, hogy a felesége legyen (elég finom voltam?). Eleve nem szeretem az erőszakról szóló történeteket, akkor minek olvasok Ovidiust, tele van vele, ennek a bemutatásától meg még külön hányingerem van.
Ott indul a sztori, hogy Venus (Aphrodité) a tipikus „majd én jobban tudom, mi kell neked, mint saját magad” szerepet veszi föl. A kutya nem kéri, hogy avatkozzon be, de ő föl van háborodva azon, hogy Ceres lánya még nincs férjnél, mégis milyen már, még a végén vénlány marad, gyere, fiam, lépj akcióba. Fiam akcióba lép, és eltalálja – nem ám a nőt, az még a végén logikus lenne, jáj – hanem Dist (Hádészt), a halottak fejedelmét. Aki szintén nem kért ebből az egészből eredetileg, de ha már megkapta a nyilat, akkor automatikusan tulajdonának tekinti a vágya tárgyát. Amornak csekély fáradság volna a nőre is lőni nyilat, de nem fárasztja magát vele. Disnek meg nem szokása udvarolni, sőt még kérdezni sem. Hogy Proserpina sikoltozik, kit érdekel.
Ulpiano Checa: Proserpina elrablása, 1888. Kép innen.
Betéttörténet jön: megjelenik előttük Cyane, a vízinimfa, a legnormálisabb lény az egész beteg sztoriban, és közli a halottak fejedelmével, hogy nemcsak bűnös, hanem még hülye is. Ezt persze nem így, hanem szépen körbeírva. Hiszen ha megkérné a lány kezét, még az is lehet, hogy az önként hozzámenne, de így, hogy halálra rémiszti, saját magát is megfosztja a beleegyezéstől. (Azt nem mondja ki, hogy Dis el fogja veszíteni a menyasszonyát, de aki nem hülye, érti. És egyébként így is lesz végül. Proserpina csak az év egy részét fogja az alvilágban tölteni.) Ráadásnak ő is mesél egy kicsit matrjoskailag: elmondja a pár sorban a saját szerelmének történetét, amelynek erőszakhoz kivételesen semmi köze nem volt.
Csak hát az van, hogy a hatalmasok utálják, ha valaki rámutat a hiányosságaikra. És mennyivel bonyolultabb megkérdezni, hogy „szeretsz?”, mint szétverni az egész környéket, ugye. Szegény Cyane nagyon csúnyán megkapja. Dis dühében belevágja a jogarát (eegen, ez itten metafora akar lenni, jelképes erőszakot tesz rajta), amitől a nőről elnevezett forrás szétnyílik, és kocsistul-mindenestül eltűnik a pár. Cyane nem tudja földolgozni a traumát, beleolvad a forrása vizébe. Az erőszak és az átváltozás elveszi tőle az önazonosságát: már nem személyiség, pusztán valahonnan valahová vezető út. Az öntudatát viszont nem veszíti el egészen! Amikor Ceres keresni kezdi a lányát, Cyane mutatja meg neki, merre kell keresnie. Beszélni nem tud, de egyéb jelek is léteznek, és a kommunikáció Ceresszel tökéletesen megvalósul. Az út közvetíthet is.
Ceres nem egyenest az alvilágba megy a lányáért, hanem előbb Iuppiter (Zeusz) segítségét kéri. Akinek reakciója szintén tipikus: ó, hát nem is erőszak volt ez, mert Dis (mindkettejük öccse) szerelemből tette, amit tett. Ezt a stílust nem szeretném kommentálni, de arra azért emlékeztetek mindenkit, hogy Dis csakugyan nem magától indult neki nőt rabolni, hanem Venus és Amor, anya és fia együttműködése miatt. Az egy másik kérdés, hogy a szerelem megszületésének nem szükségszerű folyománya az erőszak, az már a Dis döntése volt.
A fentiektől függetlenül Ceres visszakapná a lányát, de a lány már evett az alvilági gránátalma magjából (ez is metafora itten), nem maradhat örökké az anyjánál. De a férjénél sem. Az év egyik szakaszát lenn tölti (akkor van tél), másikat fenn az anyjánál (akkor van nyár, hiszen Ceres a föld termékenységének istennője, és ha boldog, akkor terem a föld, ha gyászol, akkor nem).
Dante Gabriel Rossetti: Proserpina. A kezében a gránátalma, előtte halotti mécses. Kép innen.
Közben megalapítódnak az eleusziszi misztériumok, legalábbis minden más mítoszgyűjteményben. Itt nem. Az a rész kimarad, de nyoma ugyanúgy van, ahogyan Proserpina eltűnésének a forrásban. Az a nyom, hogy Proserpina visszatérése után hirtelen minden előzmény nélkül csak úgy belepottyan a történetbe Triptolemus, és elindul gabonát vetni Ceres sárkánykígyók vontatta kocsiján. Erről most többet nem akarok beszélni, aki szeretné, utánanéz. Lentebb látható egy igen érdekes ábrázolása: az egyik alak Ceres, a másik Proserpina, kettejük között pedig a kiskamasz Triptolemus, mint hogyha egy család három nemzedékét látnánk. Pedig Triptolemus elvileg egyiküknek se gyereke. (A képet itt találtam.)
Arethusa meséje viszont elhangzik. Ő is víz, a meséje pedig ennek megfelelően tükör: Cyane történetét tükrözi vissza másképpen. Annak brutalitása Arethusánál egész más fordulatokat vesz. Először is kezdettől fogva egyértelmű, hogy ő nem vesztette el önmagát egészen, amikor átváltozott. Van arca és van szava. Két olyan dolog, amely nélkül nem lehet ember az ember. Az alvilág és a felvilág közti „köztes” állapotban él: nincs egészen a mélyben, és fel tud törni a fényre. Igen figyelemre méltó az a bizonyos önazonossága: bár szép, a szépségét röstelli, elsősorban az a fontos számára, hogy erős. A változatosság kedvéért őt is meg akarják erőszakolni, de – százötven oldalt kellett olvasnom, hogy ilyet is lássak!!! – Diana még időben észreveszi a bajt, és ködfelhőbe rejti a lányt. Aki sajnos még így is át kell, hogy változzon: addig csurog róla a félelemtől a hideg veríték, hogy forrás lesz belőle is, majd a szintén „vizes” férfitól menekülve a föld alá kerül. De ettől még megőrzi a természete vonásait, és ő maga mondhatja el a történetét. Nem harmadik, hanem első személyben szól. Ja, és visszabeszélhet Ceresnek is, aki jóval magasabb rangú istennő nála. Ugyanúgy a józanság hangját használja, mint Cyane, ugyanúgy az (ez esetben nem nemi) erőszaktól igyekszik visszatartani az istennőt, és – meglepetés! – sikerül is neki. Orcám porba hull.
A Pieriseknek viszont annyi, csörgő szarkákká változnak. A komoly győz a komikus fölött, a hivatalos verzió a paródia fölött – de hogy mitől jobb az egyik a másiknál, arról kussolnak a nimfák (mert őnekik köll dönteni). Megrövidül, nyelvtanilag is alárendelt helyzetbe kerül a szövegük, de nem tűnik el. Eltüntetni még a győztes sem tudja. Csak elfojtani. Ami pedig azt jelenti, hogy a Pierisek is, a meséjük is ott marad a másik, a hivatalos mese mellett. Ugyanúgy, ahogy Arethusának a maga módján szintén formabontó, bár szerkezetileg alárendelt története.
A kép alkotója Jan Piotr Norblin, címe: A szarkává változó Pierisek (1774 és 1783 között). Kép innen.
Ki-ki gondolja végig, melyik szereplő mit cselekszik, milyen helyet foglal el az elnyomás/elnyomatás és lázadás mintázatában. Hozzászólásokat bármikor örömmel fogadok, különösen, ha továbbgondolást tartalmaznak.
(Csöndes megállapítás a háttérben: a Metamorphoses átmegy a Bechdel-teszten. :) Itt is, a de a következő sztoriban még inkább.)
Ezt 2018. augusztus 31-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
