No, akkor számoljunk.
My uncle Toby húsz pont a tízből, Yorick és Trim tíz-tíz pont, az összes többi szereplő három és mínusz tizenkettő között mozog. Ha ehhez hozzászámoljuk a sok évszázados hatékonyságot, Esterházyval bezárólag – a nyomdaipari kísérletezéseket – a számolatlanul szórt (egyébként tényleg felettébb elmés) szexuális utalásokat – a hatodik könyvet, amelyen kiválóan szórakoztam – a hetedik könyvet, amelyet gyakorlatilag végigaludtam – valamint, hogy Sterne úr ellátott minket egy, eladdig nevetlen jelenség megnevezésére szolgáló, minden tekintetben kifogástalan szakszóval (ld. hobby-horse*) – majd a kilencvenből kivonjuk a pénteket, számtani középarányost veszünk, mire kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva, akkor már, remélem, nyilvánvalóvá válik, hogy hogy lett ez a könyv nyolcpontos.

Klasszikust én még így nem untam. Úgy, hogy közben tulajdonképpen érzékeltem, hogy a könyv jól, sőt tökéletesen jól van megírva, és másképpen nem is lehetne. Azt is értettem, hogy mitől kellene komikusnak lennie. De ez nem tartott vissza attól, hogy ötszáznegyven oldal olvasása közben összesen háromszor nevessek fel hangosan, és akkor se úgy, hogy a szomszéd felkapja a fejét a falon túl. Mondjuk, befelé többet nevettem... de akkor is: nem ezt várja az ember a legnagyobb komikus klasszikusoktól. És hát... az a helyzet, hogy ha ebből a könyvből kivesszük a komikumot, akkor nem nagyon marad benne semmi...
Megírni ezerszer szórakoztatóbb lehetett... ki is próbáltam itt alant, lábjegyzetileg: tényleg jó! Olvasni... hát, azt döntsétek el ti...
De ezzel senkinek a kedvét nem akarom elvenni a könyvtől. Nem azért nem nevettem rajta, mintha ez a fajta humor ma már nem volna értékelhető. Egyrészt sokkal modernebb, sőt posztmodernebb annál – időnként a porból szedtem össze az államat, annyira mai. Akárhány olyan bekezdést lehetne idézni belőle, amelyet ha kiszednénk a könyvből, és odapakolnánk egy kevéssé jólértesült olvasó elé, nem tudnánk utólag meggyőzni arról, hogy ezt kétszázötven éve írták. Másrészt: én kiválóan elvoltam a Don Quijotéval, pedig az öregebb ennél. És nem volt bajom a Gargantuával se, pedig az még öregebb. És Shakespeare vígjátékain, főleg, ha jól adják őket elő, mindig folyik a könnyem a röhögéstől. (Meglehet, Sterne-nél is az hibádzott: az előadás? Meglehet, hangoskönyvben hatásosabb? Egyszer kipróbálom.)

A Tristram Shandy azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeknek nevetése minden, csak nem felszínes. Amelyek nem felhőtlenül szórakoztatnak, amelyek nem elfedik a mindennapok szürkeségét, amelyek nem arra valók, hogy időlegesen elfeledtessék a valóságot – hanem arra, hogy kimondják azt. A bölcs nevetés könyvei közül való, azok közül, amelyek jobban ismerik az embert, mint ő maga saját magát. A rútságban, a torzban megtalálja a szeretni valóan emberit. Sterne még szentimentális is tud lenni úgy, hogy közben nem lesz giccses. Ősi (de tényleg ősi – az emberiséggel egyidős) módszer szerint cserélgeti össze a lentet a fenttel, de úgy, hogy közben egyik sem sérül meg.
Amikor azt mondom: ha ebből a komikumot kivesszük, semmi nem marad, azt távolról sem elítélően mondom. A Macbethből meg akkor nem maradna semmi, ha kivennénk belőle a tragikumot meg a horrort. A Tristram Shandy az összes őrült szereplőjével, legendás indításával, összevissza kanyargó és bukfencező és Ádámig-Éváig elágazó történetvezetésével, az olvasót olykor már halálra idegesítő kitérőivel együtt a legnagyobb klasszikusok közé való. Ennek okait spinakker molytárs tökéletesen megfogalmazza, nem is szeretném ismételni, olvassátok. 
Egyvalami sérül benne, de az nem hibája: a megújító erő. Nem, határozottan nem értek egyet Hamvassal abban, hogy Sterne nevetése azonos lenne Rabelais-éval. Sterne-ben sokkal több a keserűség. Sok-sok vidám-frivol utalása rendszeresen a terméketlenségre fut ki, a folytatás hiábavalóságára, az életek lezáródására.

Ez is megakadályozott a szórakozásban, de nemcsak ez. Leginkább az, hogy ez a szöveg nagyon-nagyon gyakran fölülről lefelé beszél. Azt pedig nehezen viselem. Értve ez alatt, hogy az elbeszélő folyamatos enyhe, de annál szúrósabb gúnnyal molesztálja nemcsak a szereplőit, nemcsak a korabeli társadalmat, hanem még az olvasót is, miközben magasztalja saját magát.** Oké, van neki mire felvágni, ez tagadhatatlan – de azért engedtessék meg nekem, hogy ne szeressem, ha szurkálnak. Erasmus is ezt csinálja. Azt se szerettem.
Viszont akinek bejön ez a fajta ironikus mosoly, ez a fanyar humor, ez a szó-tűzijáték, ez a dobálózás öt szótagos szavakkal (ami angol nyelven különösen tiszteletre méltó teljesítmény), az olvassa nyugodtan, végig fogja röhögni az egészet. 

A nyelvről:
Ritka nagy őrültség volt angolul hozzáfognom, de nem létezett más opció. Azzal együtt sem, hogy a hunyai könyvtáros oly rendes volt, hogy tavaly nyáron ideadta a kezembe a magyar fordítást azzal, hogy elég lesz azt egy év múlva visszahozni, legalább olvassa valaki. (Mondjuk, meg tudom érteni, hogy nem keresik, bár az, hogy hatvan éve én vagyok az első olvasója, kicsit erős.) Azzal együtt sem, hogy a magyar fordítás Határ Győző munkája, és nagyon, nagyon mélyen megemelem előtte a kalapomat ezért a munkáért. Na de hogy angol szakos létemre magyarul olvassam a Tristram Shandyt??? Büszkeségem ilyen csorbát nem bírt volna ki. Hát szenvedj, kutya. Én pedig szenvedtem. XVIII. századi angolság, amelynek egyik legjelentősebb humorforrása pont a nyelvezete. Nehezebb, mint angol anyanyelvűnek Rejtőt olvasni. Akárhányszor előfordult, hogy hiába értettem a szavakat külön-külön, hiába olvastam végig hatszor a bekezdést, dunsztom se volt, mit jelent, és miért kellene viccesnek találnom. Ilyenkor használtam a magyar fordítást, mankónak. Erre kb. a regény feléig volt igazából szükség, onnantól már csak itt-ott, de odáig nagyon. Nyelvi szempontból megéri szenvedni vele (csak talán kicsit hosszabb időt kellett volna rászánnom a rendelkezésre álló kevesebb, mint egy hónapnál), mert rengeteget ad az angol eredeti, de ha a t. olvasónak pusztán a büszkesége múlik rajta - hát lebeszélném. Nyugodtan olvassa magyarul.

Most már csak egyvalamit szeretnék tudni, de piszkosul.
Ki a bánat vetette meg hatvan éve a hunyai könyvtárral a Tristram Shandyt, és nem volt-e egész véletlenül rokonom az illető???

* Erre nézve egyrészt még halványan rémlettek egyetemi emlékeim, így nem volt nehéz megfejteni a jelentését. Utal pedig ez a terminus arra a nehezen körülírható jelenségre, miszerint az emberfialánya kiválaszt magának egy időtöltési formát, amelynek anyagi haszna semmi, a jellem mélyére világító ereje annál több; értelme csak egy virtuális világban van (értve ez alatt nemcsak az internetet), de ott nagyon; és magyarul úgy szokás megfogalmazni, hogy "mindenki úgy --- el az idejét, ahogy neki tetszik", de ez durvábban hangzik, mint a "hobby-horse", és mindenesetre sokkal durvábban, mint amennyire véleményem szerint indokolt lenne, különös tekintettel erre a weboldalra, amelyet most éppen használok, és amely – legmélyebb tiszteletem mellett – kimeríti a "hobby-horse" fogalmát.
** Ilyen eszmefuttatásokkal, mint hogy: a nevetés jót tesz a testnek és a léleknek (idáig egyetértünk) – a Tristram Shandynél jobb orvosság nincs (azért én még tudnék sorolni mást is) – aki nem tud nevetni, megfosztja magát ettől az orvosságtól, és még erkölcsileg is megítélhető (még mindig rendben van) – aki a Tristram Shandyn nem nevet, az nem tud nevetni. Ja. Aha.

Ezt 2016. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8