Libéria.

Mint már említettem, amikor az ember világolvasást tart, nem mindig válogathat. Különösen az olyan irodalmak esetében, amelyeket alig vagy egyáltalán nem fordítanak általam ismert nyelvekre. Akkor nem mondhatom, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem a legjobban, főleg, ha teljesen ismeretlen kultúrával akarok megismerkedni.

Ilyenkor karácsonyi ajándéknak tekinti az ember nyár közepén is azt, ha kiderül, hogy a fölfedezendő országnak a kultúráját pont egy mágikus realista történelmi regény képviseli angol nyelven. Amelynek szerzője ráadásul gyanúm szerint a Nobel-díjas Toni Morrison nyomdokaiba szeretne lépni. Fog is az menni. Még nem megy egészen (ezért a pontlevonás), de fog.

Adva van három főszereplő: egy kísérleti céllal „előállított” félvér (igen, emberkísérletről beszélek) Jamaicáról, egy fekete rabszolga Virginiából és egy népe által kitaszított, fekete bőrű, de vörös hajú boszorkány Nyugat-Afrika vadonjaiból. Három különböző életút, de mindhármat árulás, erőszak, halál szegélyezi.* Három különböző szupererővel.** Plusz ott a negyedik: az őket egymáshoz húzó, személytelennek tűnő, de nagyon is erős szellemhang.

Mert ez ám olyan mágikus realista regény, hogy közben szuperhőstörténet is. Ennek a három embernek kell találkoznia és csapatot alkotnia annak érdekében, hogy a frissen megalakult Libéria, a rabszolgaságból szabadult amerikai feketék köztársasága identitást találjon magának, és legalább elkezdhesse megvédeni magát. A külső ellenségtől (a továbbra is fennmaradó rabszolga-kereskedelemtől) is, önmagától is. Hiszen nem vákuumban alakult meg ez az állam. Nyugat-Afrikának ez a része nem volt lakatlan. A területet benépesítő törzsek ugyanúgy tekintettek az óceánon túlról érkezőkre, mint a fehérekre. A felszabadított rabszolgák keresztény utódai pedig rájuk úgy, mint veszélyes vademberekre. Szép kis reprodukálása a hátrahagyott életformának, annak minden konfliktusforrásával egyetemben.

Kiváló alapötlet, ügyes megvalósítás, nagyon szép stílus. Valahogy mégis könnyűnek találtatik. Nem nagyon könnyűnek, de azért könnyűnek. Szubjektív ok lábjegyzetben, mivel spoileres.*** Objektív ok: hiába a sok vér, hiába a sok keserűség, nekem mégiscsak túlságosan emelkedettnek, és emiatt súlytalannak tűnt a történet második fele. Fene a gusztusomat. Elrontották ilyenek, mint Naipaul meg Adichie meg persze Morrison. Az ő műveiket olvasva azt látom, hogy a szabadságért sokkal-sokkal többet kell fizetni, és még úgy sem biztos, hogy azt kapja az ember, amit szeretne. Főleg egy olyan szerzőtől várom ennek az elismerését, mint Moore, akit ötéves korában mentettek ki egy polgárháború sújtotta országból, és irtó nagy mákja volt, hogy a szüleivel együtt. Persze ettől még nagyon tisztelni való az, ha valaki éppen ilyen körülmények között bízni mer az eszme erejében. Lehet, hogy éppen ezzel használ a hazájának.

Ezért mondom, hogy Morrison nyomában jár ez a nő, csak MÉG nem ért oda. Majd ha odaér, még többet adhat annak az országnak, amelynek a jövőjéért ennyi felelősséget érez.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megkaptam kölcsön, és elolvashattam!

A lábjegyzetek SPOILERESEK.
* Az utóbbi „természetesen” azoknak a szörnyű, igazságtalan halála, akiket az illető a legjobban szeret.
** Úgymint: láthatatlanság, sebezhetetlenség, halhatatlanság.
*** Számomra túl sok időt töltött az elbeszélő a csapat kialakulásával, és túl keveset az együttműködés időszakával.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Benin irodalmára is ablakot nyitottam.

Nagyon jól választottam ezzel a regénnyel, pedig majdnem beledöglöttem az olvasásába. Ajánlani is merem másoknak, akik most ismerkednek Afrika irodalmaival, kultúráival. Ők is bele fognak dögleni.

Ez nem regény, ez merénylet az olvasó ellen. Ez egy prózában elmesélt, lassú (de hogy milyen irgalmatlanul lassú!) ritmusú eposz, emberfölötti nagyságú szereplőkkel (olyan sztereotípiákkal, hogy a falat kaparom), oldalakon át tartó szónoklatokkal (megj.: ennek a regénynek egy oldalára annyi szöveg fér, amennyi más regényben legalább két oldalra osztódna szét, szóval kétszer annyi időt számoljatok arra a négyszáz oldalra, mint amennyibe egyébként beletelne), iszonyú mennyiségű történelmi és néprajzi adattal, hogy már az ötödik oldalon zúg az ember feje tőle. Ha nem kölcsönbe kapom, záros határidővel, hát fél év alatt se értem volna a végére. Ezért többszörösen is hálával tartozom annak, aki kölcsönadta.

Hogy mégis miért merem ajánlani: mert minden értelemben informatív.

Huszonöt, mondom, HUSZONÖT évi néprajzi kutatómunka előzte meg a létrejöttét. A szerző joruba családból származott ugyan (azaz nem kötötte közvetlen kötelék a regényben ábrázolt néphez vagy államhoz), de rengeteget dolgozott az ábrázolt területen, és a történelmükről olyan részleteket ismert, amelyeket előtte senki nem írt le. (Kapott is érte hideget-meleget az előszó szerint.) Nagyon speciális helyzetű alkotó volt Hazoumé: fekete, katolikus és franciabarát, mindezt pedig mélyen benne a gyarmati időszakban. Ettől kissé skizofrén lett a regény (mint minden igazán jó történelmi regény): legalább annyira szól Hazoumé saját koráról, mint a XIX. század első feléről. Azaz ha már informativitásról beszélünk: nem egy korszak lenyomatát őrzi, hanem mindjárt kettőét. Skizofrén a regény abban az értelemben is, hogy Hazoumé legalább annyira elítélte, mint amennyire csodálta Dahomey királyság hajdani kultúráját, és ennek lépten-nyomon hangot is ad.*

Gyenge gyomrúak hozzá ne nyúljanak a regényhez: van itt rabszolgaszerző és hódító háború, felgyújtott falvak, rafinált emberkínzási módok és mindenekelőtt mértéktelenül sok kivégzés és emberáldozat. Következetesen a helybeli vallásos gondolkodás szerves részeként ábrázolva. Következetesen elítélve. (Nemcsak az elbeszélő, hanem a példaértékűként ábrázolt helybeli szereplők által is.) Következetesen komolyan véve. Akinek bírja a gyomra, az közben egy csomó érdekes dolgot megtudhat. Például hogy hogyan szereltek fel és működtettek egy (férfiakból és nőkből álló) hadsereget a XIX. századi Nyugat-Afrikában. Milyen fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Hogyan készítettek haditérképet úgy, hogy nem létezett írás. (Szövetre varrták fel. Menő. Tényleg.) Vagy hogyan őrizték meg a történelmi események emlékét úgy, hogy nem létezett írás. (Minden reggel pontosan ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal mesélték el a királyság történetét, és mivel szó szerint vették, hogy ezen múlik a királyság múltja és jövője, ha hibázott volna a krónikamondó, addig élt volna.) Szóval kiderül rengeteg minden erről a rendkívül jól szervezett Dahomey királyságról, akár meg akartuk tudni azt a rengeteg mindent, akár nem.

Az előszó szerint még a korban használatos történetmondási módokról is rengeteg minden kiderül. Bár nekem az volt a benyomásom olvasás közben, hogy ezek a túlméretezett szónoklatok inkább a francia kultúrában gyökereznek, mint a dahomeyiben. A regény második felének énekbetétei viszont számomra is a helybeli ének- és mesemondás részeinek tűntek, és nagyon örülök, hogy belekerültek, ezektől ment fel négy csillagra a regény. A tanulságáért elmondott verses népmesét ismertem is Zalka Csenge repertoárjából.

Két eszményített alak áll a regény középpontjában: Doguicimi, a hűség és bátorság mintaképe, illetve Guézo, az önmagával vívódó, tökéletes uralkodó. Utóbbi az érdekesebb.

Guézo eleinte véreskezű diktátornak tűnik, aztán elég hamar kiderül, hogy az állama diktatórikus ugyan, de nem ő találta ki, sőt: őt legalább annyira köti, mint bármelyik alattvalóját, és boldogan változtatna rajta, ha a hatalmában állna. Inkább alkotmányos monarchia – vagy diktatúra, vagy mi – ez, mint abszolút monarchia: döntést az uralkodó nevében hoznak, de pont ő egyáltalán nem feltétlenül szólhat bele. Bölcs ember is, jó ember is, aki nem él vissza a hatalmával, de a hatalom igenis visszaél ővele. Az a legjobb rész, amikor megérkeznek az angol követek (arrogáns és képmutató népség, ám tagadhatatlanul van némi igazuk, és ezt a szíve mélyén Guézo is tudja), szembesülnek Dahomey minden luxusával és mocskával, és egy árva kukkot nem értenek belőle, miközben Guézo oldalakon át monologizál magában arról, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a nézeteik, és a követek ezt mennyire nem tudhatják meg az életben soha, mert addig létezne Dahomey. Azért a pár oldalért elég sok mindent megbocsátottam a regénynek.**

Még a címszereplőt is. Aki az előszó szerint egy nőellenes sztereotípia eleven cáfolata. Szerintem meg mindössze egy másik sztereotípia nem túl rokonszenves megvalósítása. Doguicimi a végletekig tiszta erényt testesíti meg. Annyira tökéletes, hogy olyan nemhogy nincsen: nem is szabad, hogy legyen. (Arról nem beszélve, hogy ez a fokú tökéletesség elég hamar unalmassá válik.) Ráadásul ott van kontrasztként az, hogy a férje finoman szólva nem méltó hozzá. Doguicimi egy olyan férfit szeret, aki őt minden ok nélkül elítéli, és aki a legkisebb mozdulatára is ostobán féltékeny. Lehet, hogy ezt is csodálnom kéne benne, csak sajnos nem sikerül. Abban egyetértek az előszóval, hogy Doguicimi számára nem is igazán a hitvesi hűség a fontos, hanem az, hogy a saját maga által saját magáról alkotott képhez hű maradjon. De ennek érdekében aztán tényleg mindent vállal, az abszurditásig. És az elbeszélő (meg az előszó) szerint mindez példaértékű. Egy olyan regényben, amelyben a nőnek adható legnagyobb dicséret az, hogy „férfi vagy”. Hánemtom.

Hazoumé abban a korban élt és alkotott, amikor a hazája francia gyarmatként létezett. Ő maga is meg volt győződve arról, hogy annak a kultúrának, amely ekkora mértékben épült a brutalitásra, szüksége van európai mintára ahhoz, hogy fejlődhessen. De azért kritizálni is merte azt az európai mintát a regényben, ha nem is egészen nyíltan. (Az angolokat ítéli el azért, amit amúgy a franciák is csináltak, az olvasó meg nézzen a sorok közé.) És végtelenül tiszteletre méltónak is ábrázolja azt a helyi kultúrát; képviselőit pedig nagy lehetőségek és tehetségek birtokosainak.

Didaktikus, de tanulságos regény a Doguicimi. Tényleg végtelenül hálás vagyok azért, hogy olvashattam. Ha valaki megdobna vele, nem dobnám vissza. De hogy én ehhez a dögunalomhoz minimum tíz éven belül még egyszer hozzá nem nyúlok...

Utóirat: AZ ELŐSZÓBA A REGÉNY VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT BELE NE NÉZZEN AZ, AKINEK A SPOILERMENTES ÉLETE KEDVES!

* Az előszó Thomas Mofolo regényével, a Chakával hasonlítja össze, amihez minden alapja meg is van, egyet kivéve: dicsérhetik az egekbe akárhogy, Hazoumé akkor sem lesz soha a büdös életben Mofolo kaliberű író. Egy lapon nem lehet említeni a kettőt. A művüket pláne.
** Az is jó, amikor az angol követek a főváros környékén bolyonganak. Mintha valami százéves angol ponyvából bújtak volna elő, a „bennszülött” kísérőikkel egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy itt most a „bennszülöttek” nézőpontjából látjuk őket, és innen látszanak ám a korlátok is, nem is kicsit.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. november 29-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Igazából azért vonok le egy pontot, mert nem én vagyok a célcsoport, de hát erről a könyv nem tehet. Ellenben szívesen ajánlom tizennyolc év alatti kedves ismerőseimnek. Ha annyi idősen olvastam volna, kedvencelném.

Sajnos ritkán olvasok ifjúsági irodalmat. Ezt is részben a Molyklub kedvéért vettem ki a könyvtárból (címkés keresés: olyan portálfantasyt akartam, amelyik kortárs és magyar), részben egy molytárs ajánlására hallgattam. Nem bántam meg. Nem mondom, hogy újra tizenöt évest csinált belőlem, de azért felnőttként (nem utolsósorban tanárként) is jólesett olvasni.

Tetszik, hogy igazi jó „multikulti” fantasy, amelyiken látszik, hogy az írója rendesen utánanézett a mitológiai háttérnek, és azt is tudja, mi érdekli a megcélzott korosztályt. Belekerült ebbe mindenféle mitológia istenvilága, így mindenféle kultúra gondolkodásmódjába belebújhat az olvasó. Fantasynek fantasy, de azért mindvégig „rólunk szól a mese”, és toleranciára tanít. Felnőttként annak kevésbé örülök, hogy pont a görög mitológia áll az előtérben, ugyanis a könyökömön jön ki, azzal etetnek tizenegy éves korom óta. De, ahogy fentebb írtam, erről nem a könyv tehet. Egyébként a görög mitológia felhasználásában hibát nem találtam, mindössze 1 db olyan mítoszértelmezést, amellyel a legmesszebb menőkig nem értek egyet, főleg ifjúsági regénybe nem tenném bele, de fogalmam sincs, hogy oldottam volna meg a problémát a szerző helyében, és végül is csak két bekezdés az egész. Azzal sem értek egyet, hogy feltétlenül a germán-skandináv mitológia alakjaiból kellett ellenséget csinálni, még ha egy idő után helyre is üti az egyensúlyt a regény.* Az előttem szólókkal pedig egyetértek abban, hogy a cigány mitológiában nagyságrendekkel több van, mint amennyi teret a regényben kapott.

Tetszik, hogy jó sokat foglalkozik a háttérvilág kialakításával, és temérdek képzelőerővel kelti életre ezt a világot. Előfordulhat persze, hogy ez némely olvasókat elriaszt. Ha valaki nem olyan ízlésű, mint én, akár sokallhatja is a leírásokat. Bár tapasztalatom szerint ha fantasyről van szó, a közönségnek sokkal nagyobb része igényli a világábrázolást, mint például egy realista regény esetében. Tetszik, hogy a technikai vívmányok összeférnek a mágiával, sőt harmonikusan kiegészítik azt. Ez szerintem óriási ötlet. Azt pedig különösen értékelem, ahogyan a különböző mitológiák alvilágaihoz viszonyulnak a szereplők. Traumafeldolgozó szövegnek sem utolsó ez a regény.

Tetszik, ahogyan a szereplőket ábrázolja. Még a huszadrangú mellékszereplőknek is jut egy-két egyéni vonás és pár mondatnyi élettörténet, úgy, hogy az szervesen illeszkedjen a regénycselekménybe. Ez nem könnyű ám. Tetszik, hogy miközben egyáltalán nem hétköznapi dolgokat művelnek, azért megmaradnak hétköznapi kamaszoknak. Akiknek adott esetben olyan problémákkal kell szembenézniük, mint az iskolai bántalmazás és a családon belüli erőszak. Kissé túlzottan optimistának tűnhet az, ahogyan a szereplők ezeket a helyzeteket kezelik, de ezt nem látom problematikusnak. Legalább látszik, hogy van belőlük kiút. Az pedig különösen tetszik, hogy amikor ezek a szereplők felnőtt léthelyzetekkel szembesülnek, akkor igenis súlyosan sérülnek lelkileg, és utána terápiára van szükségük.** A főszereplő kiválasztottságától és a szerelmi száltól viszont annyira nem voltam elragadtatva. Egyetértek az előttem szólóval abban, hogy túlságosan is sokrétű ez a kiválasztottság. És hogy a szerelem egyáltalán nem hiányzott volna a regényből, ha kimarad. Vígan elműködött volna az barátsággal is. Amivel egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy milyen kevés regény állítja középpontba megoldásként szerelem helyett a barátságot. (Legalább nekem is marad megírni való.)

Végül pedig tetszik, hogy kb. a regény harmadától kezdve már felnőttként is érdekeltek a cselekmény fordulatai. Nemcsak azt gondoltam végig olvasás közben, hogy melyik kamasz hogyan reagálna, hanem önmagában is izgalmasnak találtam a történetet. (Ehhez azért hozzátartozik az is, hogy úgy az ötödénél majdnem félbehagytam, személyes érintettség hiányában, és csak azért folytattam, mert az egyik értékelő mindenféle különleges mitológiát ígért a görögön meg a germánon kívül is.)

Jól elvoltam vele, na. Szívesen ajánlom, szerintem elég sokféle ízlést ki tud elégíteni. Sok minden húzta lefelé azt az öt csillagot, végül mégis olyan megbocsátó hangulatba kerültem, hogy felkerekítettem.

U.i.: Azért lemondtam volna arról a sok nyomdahibáról a vége felé. Remélem, az elektronikus kiadásban javították.

* SPOILER Szegény Loki, már megint ő a főgonosz. Oké, értem, főgonosz, az kell egy ifjúsági regénybe, és tényleg a róla kialakított kép áll a legközelebb ahhoz, ami a mai könyves-filmes kultúrában a főgonoszról kialakult. De azért én szeretnék már olyan könyvet is olvasni, amelyikben Loki az, ami: trickster, aki ártani és használni is tud. Mint a tűz. 
** SPOILER Ez így van. Normális ember, ha gonoszokat pusztít el, akkor is érzékeli, hogy ő most életet pusztított. Azon nem olyan könnyű túltennie magát. Főleg, ha gyerek. Legyen a korához képest bármilyen érett.

Ezt 2019. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Fú, ez most nagyon nagyot ütött. Hogy csúnyábbat ne mondjak.

Vitathatatlanul a legjobb disztópiák közé tartozik, mind világábrázolását, mind a nyelvhez való viszonyát tekintve. Enné meg a fene, bár ne lenne olyan jól megírva.

Szóval akkor most visszafogom magam, szigorú leszek és objektív. Most majd jól megmondom, mitől üt akkorát ez a könyv. Mert ahhoz én kellek, ugye, más még soha észre nem vette. Ja, hogy Booker meg ilyenek, bocs, mellément... 

1. Egyetlen eleme sem eredeti. Csak a szintézisük az. (Így kell ezt csinálni a rómaiak óta.) Ebből következően az olvasót a guta kerülgeti, mert olyan disztópiát olvas, amelynek minden eleme ismerős neki valahonnan. Kényelmetlenül közelről.

2. A világábrázolásban minden elem a helyére kerül. Az egyik molyos értékelő felrója neki, hogy a regény nagy részében nem történik semmi. Igaza van. Én viszont azt mondom, hogy még ez az unalom is a helyén van. (Az olvasót egyébként nem feltétlenül untatja, engem például nem.) Egy ennyire zárt közegben, szisztematikusan megfosztva minden információtól, mi is lehetne nyomasztóbb és hitelesebb, mint ez a fajta szörnyű unalom? Amelyről az ember nem tudja, merje-e kívánni a végét, vagy inkább addig örüljön, míg nem történik semmi, tehát ideiglenesen biztonságban van. Jaj.

3. A világábrázolással együtt, azzal összefüggésben a szereplők rajza realisztikus, lélektanilag indokolható. Ettől lesz csak igazán kísérteties a hatás. Hogy egy ennyire durva világra is megszokott módokon reagálnak az emberek. Hogy a világ kifordul magából, de az embereket nem fordítja ki magukból, és pont EZÉRT válik még inkább kifordulttá a világ. Mert be lehet vezetni ókori módszereket, ha XX. század végi marad az emberek reakciója, és mégis ragaszkodnak az ókori módszerekhez. A történelemben nincs visszaút. De ismétlődés új körülmények között, az, kérem tisztelettel, van. Hogy száradna le a keze annak, aki megcsinálja. MIELŐTT megcsinálná, természetesen.

4. A realisztikussághoz hozzátartozik, hogy a regénybeli disztópikus körülmények haszna és kára egyáltalán nem egyértelmű. Aki azt állítja, hogy ebben a regényben a szegény elnyomott nőket kihasználják a gonosz elnyomó férfiak, az nem olvasta a regényt. Valóban agresszíven patriarkális a regényben ábrázolt rendszer - de attól, hogy a nőknek rengeteg minden meg van tiltva, a férfi szereplőknek egyáltalán (és akkor még finom voltam) nem lesz jobb. Beleértve azt is, aki társadalmilag a legmagasabb pozíciót foglalja el. Valóban vannak a könyvben nagyon csúnyán vagy még annál is csúnyábban kihasznált nők – akik azonban adott esetben maguk is részt vesznek a rendszer fenntartásában, sőt mások elnyomásában is. Ezek a jól megírt disztópiák legijesztőbb vonásai: a rendszer, amelyet egyébként a legjobb szándékkal hoztak létre (meg a pokolhoz vezető út, ugye), kicsúszik a drága jó szándékú vezetők irányítása alól, önjáróvá válik, és úgy lesz mindenkinek rossz, hogy a változtatás lehetősége is eltűnik. Itt semmi sem fekete-fehér. Maximum piros.

5. A regénynyelv pontosan illik az elbeszélőhöz, és folyamatos feszültségben tartja az olvasót. Ehhez hozzájárulnak a rövid, szaggatott mondatok és a jelenidejűség, amely miatt legfeljebb bízni lehet abban, hogy a főszereplő-elbeszélő megmarad. (Néha mintha bizonytalanul utalna arra, hogy később foglalja össze az eseményeket, de azt nem mondja meg, mennyivel később.) Számomra az volt a leghátborzongatóbb pillanat, amikor kezd kiderülni, kihez is beszél voltaképpen. Ja, és telitalálat a főszereplő-elbeszélő "neve": Offred. Egészében lefordíthatatlan angol szójáték: nemcsak azt jelenti, amit a magyar fordításban a "Fredé", hanem az "offered" szóra is rájátszik, ami viszont olyasmit jelent, hogy "áldozatul felajánlott".

Volna még éppen elég hatáskeltő elem, amelyről beszélhetnék, de elmúlt tíz óra, és nekem leesik a fejem. Úgyhogy csak egyvalamit jelzek még: a regény összetett viszonyát a keresztény valláshoz, egyáltalán a Bibliához. Egyfelől a regénybeli Gilead teokrácia, amelynek törvényeit, szokásait bibliai idézetekből és szent hagyományból rakják össze. Nekem mint római katolikus kereszténynek ez nem olyan jó érzés. Hogy visszafogottan fogalmazzak. Másfelől nyilvánvalóan összefüggésükből kiragadott idézetekről, kiragadott elemekről van szó. Ha annyira kell őrizni a szent szövegeket, hogy az alárendeltek közül senki ne férhessen hozzájuk, akkor az őrzők is pontosan tudják, hogy ugyanazokból a szövegekből való más idézetek a világuk lehetséges felforgatóivá is válhatnak. Hogy egyáltalán nem minden az ő igazukat bizonyítja.

Legyen ez a végszavam.

Ezt 2019. november 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Intelligensen megírt, sokrétű, komoly értelemben vett játék. Első olvasásom Austertől, akiről minden ismerősöm, aki csak olvasta, nagy tisztelettel beszél. Nem bántam meg, hogy elolvastam, szeretem az ilyen okos játékokat, a matrjoska-történeteket, főleg ebben a stílusban megírva.

Csak hát az van, hogy nem tesz hozzá semmit az életemhez. Én meg valahogy azt várnám, hogy ha egy regény rákerül az 1001 könyv listájára, az csináljon velem valamit. Fordítsa ki egy kicsikét a négy sarkából az életemet és/vagy a személyiségemet. Erről a regényről semmi ilyesmit nem lehet elmondani.

Az illúziók könyve legfeljebb megerősít abban, amit korábban is tudtam. Még csak nem is olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyeket korábban képtelen lettem volna elmondani. Emiatt pedig sajnos elég kiszámíthatónak bizonyult.* Amíg olvastam, lekötött, főleg a némafilmekről szóló rész** – de amikor letettem, legfeljebb az inspirált arra, hogy nyissam ki újra, hogy lejáróban volt a kölcsönzési határidő. Ha tanulmányt kellene írnom róla, repesnék az örömtől, ezer és egy témát ki lehetne választani, újabb és újabb rétegeket felfejteni – de minden tanulság annyira nyilvánvalóan ugrik elő a regényből, sehol semmi meglepő, semmi, ami ne lenne precízen kiszámítva.

Összességében: jó könyv, de nem esett volna ki a világ feneke, ha nem íródik meg.

* SPOILER Amikor az első beszélő nevű szereplő felbukkant, bennem már szólt a vészcsengő, és bumm, tényleg az történt a végén az illetővel, amire számítottam. Ne má. Ráadásul még keserű szájízt is hagyott maga után a sorsa. Nem szeretem az ilyen „direkt X kedvéért van benne” szereplőket. SPOILER VÉGE
** Aranyos ötletnek tartom, hogy valóban leforgattak Auster ötlete alapján egy némafilmet, jó, hogy megszületett ez az alkotás, de annak, ahogyan Auster ír, ez a képi világ a nyomába nem ér.

Ezt 2019. október 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Uruguay irodalma: megvan.

Féltem ettől a könyvtől, de minek. Nyomasztónak tényleg elég nyomasztó, de számomra bőven az elviselhetőség határán innen. Ijesztőnek pedig egyáltalán nem találtam. Lehet, bennem van a hiba. Vagy a szöveg költői szépségében, amelyet Székács Vera fordítása olyan tökéletesen visszaad. Kár volt ennyit halogatni.

Talán éppen a szöveg költőisége teszi lehetővé, hogy egy ennyire unalmas szöveg ennyire könnyen és gördülékenyen olvasható legyen. A legképtelenebb mondatok is természetesen következnek egymásból, mintha semmilyen más módon nem hangozhatnának. Olyan, mint egy álomszöveg, még ha lidérces álomról van is szó. Nekem egy pillanatig se tűnt mesterkéltnek az egész, pedig Kafkánál ugyanettől a stílustól a hideg lel, minden értelemben.

Mert senkinek ne legyenek illúziói: ez a szöveg unalmas. Ezzel nem szólom le, ezzel tényt állapítok meg. Annak is volt szánva. Egy széteső, belsejéig rohadó, hideg, nyirkos, esős és szürke világot hogy is lehetne másképp megírni, mint unalmasan? Itt még a nagy-nagy rejtély is banális megoldást kap, illetve csak félmegoldást, de a megoldás egésze úgyse érdekel akkor már senkit. Legfeljebb a megalkotottság szintjén beszélhetünk bárminemű izgalomról (például ha tanulmányt akarnék írni róla, biztos, hogy a rendszeresen felbukkanó Szűz Mária-kép variációinak – és szomorú leértékelődésének – külön alfejezetet szentelnék).

Annyira sivár és őrült és elborzasztó és lehangoló a regényvilág, hogy szinte röstellem, amiért nem ijedtem meg tőle. Pedig még csak azt se mondhatom, hogy a hajógyár világa, amelyet pusztán az tart össze, hogy a működtetői saját maguknak sem tudják bevallani saját kudarcukat, mert azzal az egész életük kudarcát kellene bevallaniuk – még csak azt se mondhatom, hogy nem ismerős. De ez a rengeteg fém és olaj és motor és gép... ez valami oly mértékig idegen tőlem, hogy még a pusztulása sem tud igazán megérinteni. Csak a pusztulás költőisége.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez a recenzió 2020. január 28-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Bánki Éva trilógiájának záró darabja nyomasztó, klausztrofób világot jelenít meg. Olyan világot, amelyben nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – helyes döntésekre jutni, ellenben rendkívül könnyen követ el az ember hibákat. Ha az az ember történetesen egy közösség vezetője, akkor pedig az ilyen hibák katasztrofális következményekkel járhatnak. Különösen, ha olyan – látszatra elvont, voltaképpen minden konkrét tapasztalatot meghatározó – fogalmakról van szó, mint az idő vagy a nyelv.

A trilógia nyitó darabjának, a Fordított időnek Rioldája korából adódóan eleinte sodródik az eseményekkel, később az otthonkeresés foglalja le. Az Elsodort időben, bár hívásnak enged, tulajdonképpen az egyhangúság elől menekülve indul útnak. Az Összetört idő utazásának tétje nagyobb: Riolda az élet vizét akarja megtalálni, és meggyógyítani vele a férjét is, az egyre nehezebben működő közösséget is. Módosítani az időt, azaz megszabadulni az öregedéstől és annak következményeitől. Miközben a Nyugati szél szigetének lakossága azzal a problémával küzd, hogy túlnőtte saját lehetőségeit, és környezeti katasztrófa fenyegeti őket.

A recenzió itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/7078-timar-krisztina--elcsuszo-id-k--osszeutkoz--nyelvek

Az első két kötetről itt és itt írtam. 

Majdnem pont ugyanazt tudja, mint az első kötet, éppen csak egy ponttal marad el mögötte. 

Ahogy az első részben, itt is föllelhetők a határátlépések minden értelemben: a szereplők végigbolyongják a történetet, országokon belül és országhatárokon át, családban és családon kívül, idősíkok között, vallások között, élet és halál között, fogságba esve, szökve, önként útra kelve, és akkor még a műfajok/regiszterek közötti határátlépésekről nem is beszéltem. Mert már megint jókat lehetne vitatkozni azon, hogy ez most alternatív történelmi regény vagy mágikus realista regény vagy történelmi fikció (a fantasy mint műfaj ezúttal sajnos nem játszik, pedig kibírtam volna). Hogy arisztokratikus („magas”) irodalom vagy népszerű („szórakoztató”). Adott egy (vagy inkább több) rejtély a legelején (illetve az egyik még az első részből örökítődött át), amelyet meg kell fejteni, de persze több megfejtés is lehetséges, és amikor megfejtődik, már egyrészt nem foglalkoztat senkit, másrészt újabb rejtélyek bukkannak fel a nyomában.

Ahogy az első részben, itt is a fentiekből következnek az alapproblémák: Mi az idő, merre tud folyni és merre nem, léteznek-e átjárók az elveszett és a meglevő, a múlt, a jelen és a jövő között, és ha igen, hol és hogyan és főleg kinek a számára léphetők át? Hogyan tájékozódhat az ember ebben a kora középkori, szétfolyó kontúrú világban, állandóan a tenger és a szárazföld között egyensúlyozva? Hogyan működik hatalom és alárendelt viszonya? (Ez jóval erősebb hangsúlyt kap, mint az első részben. A tökéletes állam megépül, csak éppen a fene akar benne lakni, hideglelést lehet kapni tőle.)

Ahogy az első részben, itt is központi alakká válik Riolda, aki még mindig igen szimpatikus figura, kicsit mintha Odüsszeusz női változata volna: a hatalmat elsősorban felelősségnek tekinti, ezért bírja ki évekig otthon, de közben annyira unja magát, és annyira kíváncsi a külvilágra, hogy első szóra ugrik, amikor kifelé hívják, aztán persze mindenáron haza akar jutni, mert továbbra is szereti a családját és a népét, és igazán nem tehet róla, ha közben újabb és újabb kalandokba keveredik, úgyhogy keresztülviszik fél Európán. Az okossága és a józansága tartja a felszínen, no meg az állandó honvágya.

És ahogy az első részben, itt is megmarad az a jellegzetes elfolyó, kicsit álomszerű stílus, a bizonytalanságot tükröző költői kérdéseivel.

Amelyek egy cseppet mintha idegesítettek volna is már. Ez az egyik oka annak, hogy vesztett nálam a könyv egy pontot. Nem tudnám megmondani, hol lépte át azt a határt (!) a regénynyelv, amelyen túl már modorosnak éreztem. Az is lehet, hogy nem is modoros, csak sok. Pedig nem hosszú a könyv. Aztán az is zavart, hogy hiába adja meg az egésznek a keretet Riolda utazása, valahogy mégis inkább különálló jelenetek sorjázása volt a könyv, mint összefüggő történet.

Mindenesetre a trilógia harmadik kötete már itten van az olvasómon, most vettem.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. szeptember 22-én írtam. 

Ez a recenzió 2019. szeptember 17-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Bizonytalan körvonalak, elcsúszó idősíkok, határáthágások jellemzik Bánki Éva regényét, a Fordított időt, amely egy trilógia első kötete, de önmagában is értelmezhető, lekerekített történet.

Az ilyen regényekről jut az ember eszébe, hogy a „szöveg” és a „szövet” szó töve ugyanaz. Nem újdonság, hogy a cselekmény több szálon fusson, és a szálak olykor érintkezzenek egymással. Az sem, hogy ezt a több szálon futó cselekményt idősíkváltások is bonyolítsák. Ezeknél sokkal inkább az teszi erősen szövetszerűvé – és egyedivé – Bánki Éva művét, ahogyan ezeket a szálakat összekötik egy sajátos költői nyelv szófordulatai és metaforái, illetve az ismétlődő filozófiai kérdésfeltevések.

Itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/6897-szoveg-es-szovet--tortenelem-es-normaszeges

A második és a harmadik kötetről itt és itt írtam. 

Tényleg nem egyszerű kezdeni valamit ezzel a furcsasággal, amelynek még a műfajában se vagyok biztos. Körülbelül a négyötödéig értettem, miről szól, aztán vége lett a történetnek is, meg a megértésnek is. Miközben ez határozottan jót tett a szöveg minőségének, majdnem megkapta az öt csillagot. Örülök, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, bár én biztosan elolvastam volna egyébként is, mert megvolt a Brontëk könyvtárában, és emlékeim szerint tanultunk is róla.

A cím megtévesztő, mert a benne szereplő „justified sinner” nem azt jelenti, amit én világéletemben hittem, hogy „megtért bűnös”. (Egyébként én egy évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy ez regény, azt hittem, tényleg önéletrajz.) Nem is tudom, van-e magyarul jó szó arra az elég extrém puritán felfogásra, hogy „olyan bűnös, akiről kiderül, hogy még születése előtt üdvösségre predesztinálta Isten”. Aki ezek után bármit megtehet, hiszen Isten tervében ő mint üdvözült szerepel, nincs félnivalója. Persze, hogy ilyen nem létezik, de hát pont ennek a fajta nagyon vad gondolkodásmódnak a kritikája a regény, egyébként szintén protestáns nézőpontból. Ez a a két dolog (a protestáns nézőpont meg a szélsőséges puritanizmus kritikája) holtbiztos. A többiben vagyok bizonytalan.

Ezt a könyvet vittem a Molyklubra, amikor a hét főbűnről kellett olvasni, mert a betéttörténet főszereplő-elbeszélője iskolapéldája a gőgnek. Onnantól kezdve, hogy a betéttörténet elkezdődött, osztatlan csodálatom övezte a szerzőt, aki kitalált és hibátlanul végigvitt egy ennyire emberidegen nézőpontot. Ez az egyes szám első személy, ez egy abnormálisan öntelt, mégis szánni való és nevetséges, valamint sajnos igen kártékony tökfej (juszt se írok csúnyábbat, de azért gondolom), szóval ez az ön- és közveszélyes idióta feneketlen mélységig meg van győződve arról, hogy ő a tökéletes erényesség mintapéldája, mégpedig egyfelől a predesztinációnak köszönhetően, másfelől megszolgáltan, és aki nem őt követi, az tuti kárhozatba jut (némi pisztolyos/szikláról lelökéses/fojtogatós segítséggel vagy anélkül). Még jó, hogy könnyedén fogást talál rajta a Sátán. Onnantól kezdve előbb csúszni kezd, majd sebesebben, végül már nyaktörő iramban rohan a kárhozat felé, akárcsak katolikus rokona és bűntársa a gőgben, azaz Lewis szerzetese.

Vagy mégsem a Sátánnal találkozik? Igaz, hogy ez a fura, titokzatos Gil-Martin (akinek persze nem ez az igazi neve) gyanúsan sátáni tulajdonságokkal rendelkezik (például eltorzított Bibliát hord magánál, és annyira változékony a megjelenése, hogy saját arca nincs is, viszont bárkiét felveheti), de az is igaz, hogy a regény vége felé már sokkal inkább doppelgängernek tűnik. Ráadásul nem győzi emlegetni, hogy azért kell neki éppen ez a Robert nevű majom, mert az Isten választottja, üdvösségre predesztinált, rendkívül erényes ember. Persze, a Sátánhoz illő szerep pont a jókat kárhozatba vinni... de hát Roberttől oly távol áll a jóság, mint Makó nem is Jeruzsálemtől, hanem Vlagyivosztoktól, és ha valakinek, hát a Sátánnak tudnia kellene erről.

Nem hagyhatom szó nélkül azt, ahogyan a regény előfutárkodik a posztmodernnek, ahogyan játszik a „mese a mesében" írói fogásával, vagy azt, ahogyan megcsavarja a végén a kerettörténetet. Nem hagyhatom szó nélkül a kerettörténet női szereplőit sem, különösen azt a szó szerint lélegzetelállítóan bájos könnyedséget, amellyel a regény elsiklik Mrs. Logan és Mrs. Calvert társadalmi státusza fölött, ellenben átmegy a Bechdel-teszten. Mindkettejük esetében indokolt volna behozni egy XIX. század eleji regénybe a bujaság bűnét, ehhez képest az egyetlen szereplő, aki bármelyiküket ezzel vádolja, megyen a levesbe, az elbeszélő pedig gondoskodik róla, hogy mindkettő megkapja az olvasótól a neki járó tiszteletet, sőt részvétet. Meg a Mrs. címet, pedig mindkettő elmondhatná, hogy magyar klasszikust idézzek: „uram se vót, az is meghótt”. Nem hagyhatom szó nélkül ugyanakkor azt sem, ahogyan a harmadik női szereplőt elintézi ugyanaz az elbeszélő. A bigottságáért meg a hülyeségéért persze megérdemli az elintézést, csakhogy őt nőiségében is megalázzák, ami legalábbis nagyon elgondolkodtatja a mai olvasót. Itt teljesen normálisnak, sőt elvártnak tekintik a családon belüli – éspedig nem akármilyen durva – erőszakot, azt pedig már nem mondhatom méltányos büntetésnek se a bigottság, se a hülyeség esetében. Kell is ellenpontnak ez a Logan–Calvert páros, akikről egyébként egyszer el nem hangzik, hogy az egyik kitartott nő, a másik meg kocsmákban megélhetést kereső prostituált. Sőt: ők az igazság bajnokai, az igazságszolgáltatás hibáinak hős kiigazítói.

Szóval ennek az erőszaknak köszönhető a pontlevonás? Hát például. A kedves, joviális apafigura példaértékűségéből sokat levon az, ahogyan a feleségével viselkedik. Aztán még a stílusnak is köszönhető. Nem a rengeteg skóciai tájszó miatt, azokkal nehezen boldogultam ugyan, de segített a jegyzet, egyébként meg még jól is áll a szövegnek, főleg a vége felé a cselédlegény boszorkányos meséjében. (Az önmagában húzna felfelé egy pontot.) Hanem az időnként nyomasztó lassúsága és körmönfontsága miatt. Lehet, hogy illik a főszereplőhöz. Az meg biztos, hogy fáradtan olvastam, és ezért engedtem el időnként olyan könnyen a szöveget. Na de a szöveg se segített megtartani a figyelmemet. Úgyhogy nyolc pont. Punktum.

Amúgy jó könyv, de csak felsőfokú nyelvtudással bíróknak ajánlom, a skót tájnyelv gyakorisága miatt.

Ezt 2019. szeptember 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8