Nem tipikus „nyári olvasmány”, nem is annak vettem elő, mégis az idei nyár egyik meghatározó élményévé vált. Megjegyzem, a teljes napfogyatkozást is láttam, Santanderben. Na jó, a két élményt inkább nem versenyeztetném. 

Műfordítóként kaptam az ajánlást, és adom is tovább más műfordítóknak, mivel olyan közegben játszódik a regény, amelyben a többnyelvűség természetes, a szereplők folyamatosan próbálják áthidalni az ebből adódó nehézségeket, miközben a történelmi háttér (kora középkori, konkrétan VII. századi Észak-Anglia) miatt az alkotó ma már egyáltalán nem használatos szavakat is magától értetődő módon illeszt bele a szövegbe, úgy, hogy azok mégsem válnak értelmetlenné vagy modorossá. Úgy hatnak, mint egy fantasy vagy sci-fi különleges kifejezései. Nem tudom, hogy ezek miatt jutott-e el a regény 2013-ban a Nebula-díj finiséig, de az már önmagában figyelemre méltó, hogy történelmi fikció létére fantasztikus irodalmi közegben is ilyen eredménnyel szerepelt. 

Nagyon régóta tartozik már a filmművészet Michael Ende életművének egy igazán jó és sikeres adaptációval. Már önmagában az üdvözlendő, hogy próbálkoznak vele, hiszen egy-egy nemzetközi népszerűséget elérő filmváltozat mindig újra eladja a könyvet is. Az viszont már nem biztos, hogy erre a célra éppen a Momo című regény a legjobb választás.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet.

A regényről itt írtam. 

Vacilláltam az öt és a hat pont között, aztán úgy döntöttem, hogy ha Földi Mihálynak hatot adtam, akkor annyit Szepes Mária akkor is megérdemel, ha pont ezt a szöveget nem tudta rendesen megírni. Mivel Szepes legalább tényleg értett ahhoz, amiről írt. 

Nem is tudom, hol kezdjem, mi a baj ezzel a regénnyel. Én BÁRMILYEN mennyiségben és minőségben képes vagyok ezoterikus kalandregényt olvasni, úgyis ki fogom belőle mazsolázni azt, ami nekem pont kell, erről a szövegről pedig a korábbi kritikákból pontosan tudtam, hogy sok mazsolát ne várjak. Szóval nem vagyok csalódott, még a maga érdekessége is megvolt a számomra, de másnak nem ajánlom. 

Hosszú kihagyás után folytatom a világolvasást, korábban begyűjtött szövegekkel. 

Germano Almeida regényéből pont a Zöld-foki Köztársaságról nem derül ki túl sok minden (azért egynémely információ fellelhető, az is előre kitalálható), de tulajdonképpen nem bántam. Az a fajta irodalom ez, amely a helyiben meg tudja találni az általánosan emberit, vagyis teljesen érthető és rendben van, hogy éppen ezt fordították le az ország irodalmából több idegen nyelvre is. 

Kevéssé ismert regénye a szerzőnek, és bár határozottan megvan a maga jelentősége, azért túlzás a másik két nagyregénnyel egy lapon említeni.* Leginkább gondolatkísérletnek tűnik ez is, ahogyan a sci-fik, csak azok (az általam ismertek legalábbis: ez és ez) sokkal érdekesebbek. Megkockáztatom, hogy a Varázstükör nem is biztos, hogy kiadásra való. Mármint nem úgy értem, hogy nem lett volna szabad megjelentetni, mert azoknak, akik az életművel foglalkoznak, minden érdekes, még a bevásárlólista is. Hanem úgy értem, hogy ha ezt nem Szepes Mária írta volna, nem igazán kellene vele foglalkozni. Én például most biztos nem írnék róla blogot, bármit is jelentsen ez. 

Zalka Csenge Virág évente vagy akár félévente megjelenő népmesekötetei között korábban is rendszeresen lehetett találni kifejezetten tematikus válogatásokat. A Széltestvér és Napkelte családi meséit, a Törpeszarvas és a déli álom trickster-meséit, a Világszép karácsony ünnepi meséit, vagy éppen a beszédes című Nagyvárosi népmesék hagyományos történeteit különböző szempontok, de azonos elvek rendezték egymás mellé. Nincs ez másképp a Cápatestvér esetében sem.

A jelen mesekötet a fentiek közül talán a Nagyvárosi népmesékhez áll legközelebb, amennyiben célja a környezeti nevelők munkáját segíteni. Míg azonban a korábbi munka mindennap látható növények, állatok és tárgyak történeteibe enged betekintést, addig a jelenlegibe Zalka csak olyan állatokról szóló történeteket válogatott, amelyekhez (jórészt indokolatlan) előítéletek kapcsolódnak.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet. 

A magyar fordítás címe: Őrült nők bálja. 

Nagyon akartam szeretni, a regényt is, a filmet is. Volna is rajtuk mit, mégse jött össze. Igaz, szigorú is voltam mindkettőhöz. Az Őrült nők bálja sokat méltatott, több kiadást megért, nagy jelentőségűnek tekintett regény; abszolút egyetértek abban, hogy fontos célt tűz ki maga elé, és szövegként sem rossz. A film pedig méltó adaptáció. De azért ekkora hírnevet és ennyi dicséretet messze nem érdemel egyik se. 

Ugyanakkor feledést sem. Úgyhogy most megpróbálom egyszerre kritizálni és ajánlani. 

A magyar fordítás címe: Angyalszív. Igen, ennek alapján készült a film, de sok mindent megváltoztattak benne.

Az a legfurcsább a szövegben, hogy annyira SZÉP. Könyvklubra olvastam, vonatra való szórakozásnak vittem magammal, és egyébként az első háromnegyede pont elég izgalmasnak is bizonyult ahhoz, hogy bármilyen igény esetén lekösse az embert – de az igazán váratlan, ám folyamatos elragadtatásban tartó tapasztalatom a szövegről még a másodosztályú fülkében is az volt, hogy ritkán látni ennyire szépet, főleg az adott műfajban. 

Irgalmatlan nehéz erről a kötetről írni. Amilyen kicsi és vékony, akkora súlya van. Miután megvettem, hónapokig hozzá se mertem nyúlni, hagytam érni a polcon. A fokozatosság elvének megfelelően aztán először a nagyobbik komód tetején tároltam, mielőtt kézbe mertem volna venni.