Két nemzedék által rongyosra olvasott kötet a polcomon, elmosódott borítóján (tizenöt év után vettem észre) halványan rajzolt anyóka ül, benne három-négy családtag hagyta a keze nyomát. (Az itt oldalt látható védőborító réges-rég nincs meg.) Már elég ahhoz, hogy szeressen az ember egy könyvet. Hát még, ha szól is valamiről!

Varázsmesék, a legjobb fajtából. Hősei többet foglalkoznak drágakövekkel, mint levegővétellel, többnyire mégis testi-lelki nyomorban élnek, és másokat tesznek gazdaggá. Csak a bátor és tiszta szívűeken, csak akikben megvan a lélek, hogy kitörjenek a helyzetükből, csak rajtuk segít Lidérc anyó, aki hol szép fiatal lány, hol öregasszony, hol királynő, hol pedig éppen hús-vér hajadonná válik, aki kirí a kőfaragók falujából. Sajnos azonban kétes értékű a segítsége, hiszen ebben a világban nehezen találja a helyét az, akit különleges tehetség és különleges vágyak vezérelnek.

Nagyon szép mesék, gyakran szomorúak, de akadnak közöttük vidámak és felemelőek is. Amitől varázslatosak (és amit a legjobban szerettem bennük), az a szépségük volt. A stílusuk is gyönyörű, de a képek is, amelyeket leírnak. Imádtam elképzelni a bonyolult mintákra faragott malachitkelyhet vagy a tarka mintával keretezett, roppant, tükörfényes, homorú tükörfelületet, amelyre véletlenül bukkannak a bánya mélyén. Vagy az ezüstpatás őzet. Ahol dobbant az őz, ott drágakövek pattannak elő a földből – szerencsére éppen a legszegényebb, öreg bányász háza táján jut eszébe dobbantani. 

Gyerekek képzelőerejének fejlesztésére a legjobb módszer. 

(Készült belőle élőszereplős mese, de a nyomába nem ér. Készült belőle rajzfilmsorozat is, az viszont igazi gyöngyszemeket tartalmaz.)

Ezt 2014. május 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10