Akkor most azt szeretném, hogy valaki állítson már elő az ehhez a könyvhöz szükséges ismeretanyagból tömény oldatot, öntse infúziós palackba, kösse a karomra a madzag végét, azt' hadd szóljon. Mert adagolom én ezt magamnak szeptember elseje óta napi dózisokban esténként, de intravénásan mégiscsak hatékonyabb lenne.
VAGY! Derüljön ki, hogy én vagyok a Várkonyi következő reinkarnációja, és húzzuk a felszínre az előző életem összes olvasmányemlékét.*
Köszi előre is.
Klasszika-filológia, kultúrtörténet, művelődéstörténet, vallástudomány, mítoszkutatás, régészet, csillagászat, földrajz, matematika – szóval ami egy ember életébe, fejébe, könyveibe igazából bele se férhet, nemhogy még komplex és eredeti koncepciót hozzon létre belőle, és különben is hogy van valakinek képe ennyire okosnak lenni?!
És én most hogy mondjam el, hogy ez mennyire fontos nekem?! Nem, nem érdekel, hogy a koncepció mennyire vitatható, vagy mennyire nem. Az is csak mérsékelten zavar, hogy a könyv végéből hiányzik a hivatkozásjegyzék, pedig Antonia Fraser hasonlóan (bár korántsem ennyire) túlméretezett esszékötetét ugyanezért egy pontra büntettem. Nem érdekel, hogy olyan ismeretelméleti módszerrel íródott a szöveg, amelyet más szerző esetében elég kevéssé tudok komolyan venni. Semmi ilyesmi nem érdekel! Le vagyok nyűgözve, mindenestül a padlóba vagyok döngölve, csoda történt velem meg a világgal. Devecseri Gábor erről a könyvről is írhatná, hogy „tömör átok csap le”. Mer' az olyan, hogy az lecsap.
Annamarie molytársnak egy másik könyvről írt értékelése segít nekem megfogalmazni, mi van ebben a szövegben: „A kreativitás és játékosság olyan szinten épül be [a koncepcióba], hogy nincs olyan lapja a könyvnek, ami ne jelentene élményt”. Igen, a Sziriat oszlopai kreatív játék, a legnemesebb értelemben. Az a fajta játék, amilyenből komoly eredmények szoktak előszikrázni, és olyan stílusban, hogy nekem három hétig szó szerint esti olvasmányom volt, a napi munka után, lefekvés előtt. Túlméretezett** esszé, vagy még inkább borgesi novella egy grafomántól.*** Maja kódexek, manysi hősénekek, viking mondák, egyiptomi piramisok, perui kőfalak, óceániai szobrok, harappai időszámítás meg a Mars holdjai, mi kell még? Éhéhés van neki folytatása! Három! Többkötetesek! Ide vele!!!
A mű első változata alapján írta Kodolányi János, a szerző jó barátja, az első magyar fantasyt, a Vízözönt. Beleírta Várkonyit is. :D Mert hát ez olyan izgalmasan meséli el az emberiség ősi múltját, hogy ha mégsem úgy kanyarogtak az események, ahogy ő írja, hát akkor mocsok nagy hiba volt nem úgy kanyargatni őket. Ha Várkonyinak nincs igaza, akkor anyám, borogass, mit hagytunk ki…
Persze az is lehet, hogy nincs. Aki nem hiszi, ne higgye. Vitassa. Cáfolja meg.
De ne írja át, hogy száradna le a keze!!!
Eegen, a cenzúráról beszélek.
Három vagy négy éve szereztem meg és olvastam el a könyv 1972-es kiadását. Akkor, kezdő moly koromban, kedvencelés után ezt írtam róla:
„Amíg ezt a könyvet olvastam, csak egyet sajnáltam, de azt nagyon.
Azt, hogy nem tizenkét éves koromban jutottam hozzá először. Mert ha már tizenkét évesen elolvastam volna, akkor mostanra már tizenötször olvastam volna, és már rég tudnám kívülről.”
Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni ennél jóval többet kellene sajnálnom. Azt, hogy nem az új kiadást kaptam, sőt még csak nem is tudtam róla, hanem egy rövidített, cenzúrázott, részleteiben át is írt változatot. Akkor csak az tűnt fel, hogy sok-sok részlet a helyén van, másokat meg a lehengerlő műveltség és a még lehengerlőbb stílus miatt elhiszek Várkonyinak, de egyvalami nagyon nem stimmel. Olyan összefüggésekkel magyarázza a könyv az emberiség őstörténetét (kontinensek mozgása), amelyekről még én, a laikus, akinek a földrajzhoz utoljára érettségin volt köze, is tudom, hogy nem így működnek. Aki ennyi mindent tud, hogyhogy nem számol például a lemeztektonikával?
Na, azt írta bele más. Többek között. Nagyon durván eltérve Várkonyi jóval ügyesebben, jóval nagyobb műveltséggel összerakott és jóval izgalmasabb koncepciójától. És most nagyon haragszom. Nem bánom, hogy elolvastam a régi kiadást, mert az is komoly alapozást adott. De nagyon haragszom, hogy nem ezt olvashattam már akkor is.
Meg apukámra is haragszom. Hogy miért nem vette ezt meg, amikor vagonszám vette a hasonlókat a kilencvenes években! (Igen, tudom, ez 2002-ben jelent meg cenzúrázatlanul. Akkor is haragszom!) Graham Hancock meg Szőke Miklós Árpád könyvét bezzeg megvette. Mind a kettő iskolába járhatna Várkonyihoz! Bosszúból lehet, rásózom szegényre a cenzúrázott példányomat. Hah!
Isten áldja Mezey Katalint, hogy összerakta a hagyatékból ezt a kötetet! (Sajnos még így sem teljes, két teljes fejezet elveszett, de valószínűleg átírta őket más művei számára, úgyhogy mégis meglehetnek.) Isten áldja a Széphalom Könyvműhelyt, amelyik kiadta! Isten áldja őket, hogy pont akkor jutott eszükbe újranyomni, amikor nekem a legjobban kellett belőle egy példány! Isten áldja őket! Ja, és küldjön rájuk valami rendes marketingest és/vagy honlapfelelőst, mert hetekkel hamarabb hozta a posta a kezembe az új kiadást, mint ahogy ők feltüntették volna a honlapjukon, hogy ez egyáltalán létezik...
* Pl. hogy hol olvasta azt az Arianrhod-mítoszt a hatszáznegyedik oldalon. Mert forrás, az nincs megjelölve semmi. Bocs, ezt csak nagyon halkan mondjuk, ugye? Máskor mindig le tudtam nyomozni, amiket beleírt!
** 670 oldal! Azért ez egy kicsit túlzás, bácsi kérem. Értem én, hogy örül az ember, ha újabb bizonyítékot talál a koncepciójára… de az a Függelék, az ötszázhuszonnyolc vízözönmítosz után még tizenöttel… elhiszem anélkül is…
*** Sokáig irigyeltem Argentínától az ő vak könyvtárosukat, most már tudom, hogy nem kell, van nekünk is, csak ő szegény süket. Bocs, ezt a poént sose tudom kihagyni. De komolyan, mekkora mák kell ahhoz, hogy pont a magyar kultúrának jusson egy ekkora agyú ember?
Pontszám: 10/10
Ezt 2017. szeptember 23-án írtam.
Kiadási adatok: Széphalom, Bp., 2017. 670 oldal