Huszonévesen igen-igen meglepődve tudtam meg, hogy ezt a könyvet mennyien utálták/utálják az iskolában. Mivel nyomasztó. És depressziót is okoz.

Megértem, aki így gondolja, de én nagyon szerettem. Semmi depresszió. Egy percig se.

Talán azért, mert én ezt a regényt úgy olvastam, ahogyan a meséket szokás, azaz minden egyes szavát elhittem. Azt, hogy az ezüstgyűszű tényleg nehéz, és ezért kell eladni. Azt, hogy a beteg kisfiúnak tényleg segít a cinegekirály, csak a szülei nem látják. Azt, hogy a kisfiú tényleg gyémántcserepet talál. Azt, hogy a kisruha-varrónő tényleg tündér. Meg azt is, hogy a halott lelkéből tündér lesz, és vigyáz Gergőre.

Közel is éreztem magamhoz a főszereplőt, mert én is falusi gyerek vagyok. A temetőben pedig soha életemben nem féltem. Mitől kéne? Fű van benne meg tuja meg orgonabokor. Meg a szemben lakó néni cirmos macskája néha odalátogat verebet fogni.

Ezt 2014. április 27-én írtam.

Pontszám: 10/10