Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!!
Egyszerűen nem értem, miért nem így reklámozzák ezt a zseniális fantasyt... Sokkal jobban járnánk, mint a jelenlegi hűvösen távolságtartó fülszöveggel. Pláne, ha még három kötetben jelent volna meg kettő (marha nehéz és túl nagy) helyett, vagyis trilógiának lehetne nevezni – holtbiztos nagyságrendekkel többet adtak volna el belőle a kilencvenes évek elején.

Ja, persze, hogy így igényesebb... Aha, világos. Igaz, hogy rendszeres elírások, félregépelések teszik izgalmasabbá az olvasói munkát, és ha az olvasónak még ritmusérzéke is van, számtalan alkalommal fel fog tűnni neki az is, hogy némely sorokból egyszerűen kimaradt egy-egy szó. A fordítás valóban igényes – a kalapomat nagyon mélyen megemelem Simon Gyula előtt –, de a kiadvány attól még nem lesz az, hogy vastag a papírja, és kemény a borítója. Ezt a kettőt nyugodtan beáldozhatták volna a sikerért.
Meg milyen kár lett volna valami izgalmasabbat alkotni a jelenlegi korrekt fülszöveg helyett, nem? Mert amúgy minden igaz, amit a fülszöveg mond. Kivéve, hogy ez Rolandnak a története volna. Orlandónak hívják az illetőt. Igen, tudom, ez ugyanannak a névnek a két változata, de az olasz költők Orlandója egész más, mint a francia középkori eposzok Rolandja. És nem az „övé” a történet, mivel nem főszereplő. Nincs is főszereplő. De amúgy minden igaz a fülszövegben. Ja, kivéve még azt is, hogy ez lovageposz volna. Ha Bahtyin lennék (ld. Az irodalom elméletei című kötetet), bebizonyítanám, hogy ez olyan regény, hogy a fal adja a másikat, de nem vagyok Bahtyin, szóval ezt megúsztátok. Én csak annyit tudok mondani, hogy attól, hogy valami versben van írva és hosszú, még nem eposz.*

Oroszlánok, bikák öklelve, marva
nem ugranak egymásnak oly keményen,
mint ők indultak támadó rohamra,
hogy mind a két pajzs szétreped hevében.
Az ütközés nyomán egy pillanatra
a föld rendült meg ormon s völgyfenéken.

Sem nem unalmas, amint látszik. (Nem mintha az eposzok amúgy unalmasak lennének, bár ebben nem sokan értenének velem egyet. Édes mindegy: ez a könyv határozottan nem az, szóval ne tartson vissza senkit a műfajmegjelölés.) Ilyet persze nem állít a fülszöveg, ezzel nem vádolható. :) Hanem azt állítja, hogy izgalmas, és szó szerint letehetetlen (eltekintve a súlyától). Ez speciel tényleg igaz. 

Mondom, nincs főszereplő. Kétféle szereplő van: 1. akit első említését követően két versszakon belül megölnek, 2. aki a saját személyes történetszálának főhősévé válik. Ilyen történetszálból annyi van, hogy tíznél abbahagytam a számolást. És ráadásul ez a mocsok, galád Ariosto képes volt úgy megírni ezerkétszáz oldalon keresztül minden fejezetet éneket, hogy mindegyiknek a közepén, sőt, ha jó napja van, versszak közben vált át egyik szálról a másikra, és hagyjuk ott X-et (akit éppen máglyán akarnak megégetni, már gyűjtik a rőzsét hozzá, és jaj, odaérnek-e időben, hogy kiszabadítsák???), hogy visszalépjünk Y-hoz, aki nyolc énekkel korábban éppen a tengeri szörnnyel vívott életre-halálra szóló küzdelmet (a torkába! a torkába kell döfni a lándzsát, jöjjé' má' rá!!!), majd a következő ének közepén hopp, átlépünk Afrikába, ahol Z hippogriffje hátán, varázskürtje segítségével éppen az etióp királyt szabadítja meg a gaz hárpiáktól... de akkor még mindig lerágjuk a körmünket W-ért, aki meg legalább tizenöt ének óta bolyong az illúziók elvarázsolt kastélyában, mongyad má', mi lesz vele...**

Nem volt káprázat műve paripája,
valódi griff és kanca keveréke,
apai volt a tollazata, szárnya,
első pár lába, a feje, a képe;
egyéb testrészeiben az anyára
ütött, így szolgált hippogriff nevére.

Szóval ez ilyen. Késő reneszánsz klasszikus, amely illusztrátorok nemzedékeit ihlette meg, például Gustave Dorét 1877-ben (jobbra látható a hippogriff). Pont olyan ritmusú és szótagszámú (bár más rímelésű) sorokban van írva, mint az Isteni színjáték. Egyértelműen felnőtteknek készült, felnőtt gondolatvilággal, felnőtt tanulságokkal – és gyermeki, aranyos bohóckodással. Jó az: úgy menni vissza hátulgombolósba, hogy közben az ember mindvégig tudatában van annak, hogy ő mostan művelődik! Mert félreértés ne essék: ettől visszamész hátulgombolósba. Időnként fennhangon megkérdezed, hogy „hát a sárkány?”, esetleg megjegyzed, hogy „na, azért”, és éppen hogy oda nem kiabálsz az ügyeletes bajvívónak, hogy „vigyázz, jönnek a hátad mögött!” (Na, annyira azért nem. De majdnem.)

Miközben – mondom még egyszer – ez felnőtt történet, legfeljebb szemelvényeit lehetne gyerekek kezébe adni. Egyrészt szinte mindennek allegorikus értelme van, éppen mint a legjobb fajta mesékben. Pl. a jó királynő szigetének tükörfalú városa az erény allegóriája, amelyhez többek között a helyes önismeret vezet, ezért van tükörből a fal.

Amiben az a drágakő felette
áll minden másnak, az, hogy aki abba
néz, önmagát mélyéig látja benne:
hibáit és erényeit mutatja;
s aztán sem arra, aki hízelegne
neki, sem a gyalázkodó szavakra
nem ad; ki ama tündöklő tükörbe
néz, bölcs lesz, önnön lénye ismerője.

Másrészt roppant nagy kultúrtörténeti, művelődéstörténeti tudást hordoz, nem is árt hozzá némely előképzettség. Egyértelműen keresztény körben mozog: Isten a világ mindenható ura, aki közvetve vagy közvetlenül rendszeresen beavatkozik az eseményekbe, és a „jó” szereplők legnagyobb része vagy keresztény, vagy az akar lenni. Ez azonban egy percig nem tartja vissza Ariostót attól, hogy görög-római mitológiai alakokat szerepeltessen, akár istenségeket is, csak éppen nem istenségekként: a megszemélyesített Hajnal pl. puszta díszletnél több, de kevesebb annál, mint hogy valódi hatalma legyen. A történet hátterét pedig (de csak a hátteret) ugyan Nagy Károly és Agramante,*** a mór király háborúja adja, és az első oldaltól kezdve egyértelmű, melyiknek kell szurkolni, de ettől még a „túloldalon” is bőven lehet találni derék, bátor, hűséges, nemes lelkű figurákat, mindkét nemből. :) A lovagi erkölcs mindkét oldalon azonos, az ellenfelek többnyire tisztelik egymást,**** sőt akár vendégül is látja egyik a másikat, már hogy a halálos kimenetelű párbaj előtt... mert a kölcsönös tisztelet a legkevésbé se tartja vissza őket attól, hogy úton-útfélen egymásnak essenek, sőt! Attól csak még jobban egymásnak esnek, mert ezek állandóan próbára akarják tenni magukat.

Don Quijote. Abbiza. Előtte-utána, mindenhogy érdemes olvasni, mert azokat a sablonokat, amelyeket Cervantes parodizál, Ariosto szakajtószám használja, akár komolyan véve, akár szintén felforgatva egy kissé. A szereplők 80%-a kóbor lovag (legszebb, legbátrabb, legerősebb, legizmosabb stb.), aki random módon közlekedik a középkori Európában, kalandokra vadászva, és aki az útjába akad, azt vagy megmenti, vagy megvív vele, vagy örök barátságot fogad neki – ebből a háromból egy-egy esetben legalább egy, legfeljebb kettő választható. Az összes fogadó ingyen van (ugye, hogy a Búsképűnek volt igaza?!), az utak mellett oktalanok kezébe került varázsfegyverek hevernek, és ha az első utadba kerülőtől megkérdezed, hogy akad-e a környéken éppen valami aktuális próbatétel, hétszáz százalék, hogy éppen a napokban ítéltek halálra egy ártatlan ifjút vagy hajadont, és éppen pont ma jár le a határidő, hogy jöjjön valami forhant hős, és szedje le a máglyáról. Azaz vívjon meg érte. Kit érdekelnek a hűbéri kötöttségek, ugye? Igaz, hogy folyik közben valami háború, és a lovagnak voltaképpen ott lenne a helye, de azt az egy kis nyomorult sárkányt ugyan kinek volna szíve azért megtagadni tőle?... Főleg, mert ha egyszer úgy dönt, hogy mégis visszakalandozik a háborúba, akkor aztán fej nyakon nem marad, röpködnek a végtagok, övig kettőbe hasadnak a testek. A verduni vérszivattyú leírása a fasorba' nincs Ariosto csatajeleneteihez képest. Csak az utóbbiakban több a humor.

Ahol az emberek sűrűje látszik,
lándzsáját Anglant bajnok odaszúrta,
és sorban: egyikük után a másik
akad rá, mintha tészta lenne, fúrta;
s hogy lándzsájára ott egymás után így
hatot fűzött, s már tartani se tudta,
lehagyta a hetediket, de olyan
sebbel, hogy ott pusztult el tőle nyomban.

És az egészben az a szép, hogy miután az ember végigröhögte (kínjában) szegény Don Quijote kalandjait, Ariosto annyira jó, hogy még mindig élvezhető. Igen, tudom, sablonfigurák, na és akkor mi van. Legfeljebb néha idegesítő, hogy jószerivel csak az attribútumaikról lehet megkülönböztetni őket (az egyiknek varázssisakja van, a másiknak varázskürtje, a harmadiknak varázslándzsája, a negyediknek varázspajzsa, az ötödiknek varázskardja, és ha szegény olvasónak nincs szerencséje, még nevet is ad a kardnak), de ezek sajnos eldobhatók, elvehetők, elveszíthetők, cserélhetők, szóval egyáltalán nem állandó a gazdájuk. Azért Ariosto van annyira olvasóbarát, hogy időnként elismétli, hogy „tudod, ez az a kard, amelyiket húsz énekkel ezelőtt X elvett Y-tól, majd Y-tól ellopta Z, aztán X mindenkit agyonvert, és visszavette, de elvesztette, és felkötötték a fára, és Q megtalálta, na, most már minden világos? oké, haladjunk.”

De vissza a művelődéshez. Nemcsak görög-római mítoszokat idéz fel a könyv, hanem középkori eredetű meséket, mondákat, különféle európai népek mitológiáit is. Szintézist teremt – hatott rá a Nibelung-mondakör, az Artúr-mondakör, az Ezeregyéjszaka. Látszik, hogy ismeri és szereti elődeit, tiszteli őket és verseng velük: az egyik szereplővel alvilágot járat és mennyei vezetőt ad mellé, mint Dante, a másikkal sikamlós-csattanós betéttörténeteket meséltet, mint Boccaccio, a harmadiknak meg kitalálja Vergilius művei alapján a hippogriffet. És egyébként az egész mű nem jött volna létre, ha Boiardo vigyáz magára...

Mert hogy ezt az egész komplex kitalált világot Ariosto ráadásul úgy hozta össze, hogy kötött volt a kiindulópontja. Egy Boiardo nevű költő haláleset miatt töredékben maradt eposzkezdeményének a folytatását írta meg, ugyanabban a versmértékben, ugyanazokkal a szereplőkkel. (Nem semmi bonyolultságú eposzkezdemény lehet, amelyikben ennyi figura elfér...) Úgyhogy ez tényleg „in medias res” kezdődik, az olvasó nem is érti, ki kicsoda és hogy kerül ide, és ki üldöz kit miért – mert sajnos a Boiardo-féle szövegnek csak egy prózai összefoglalóját lehet megtalálni az előszóban, amelyhez néha érdemes visszalapozni. A világirodalom legnagyobb fanfictionje. Komolyan mondom, kár lett volna ennek a Boiardónak életben maradni.

És akkor még a legjobbat nem is mondtam. Mert az egy dolog, hogy minden lovag a barátja (majdnem) mindegyik másiknak, és tolerancia van és nemes lélek minden mennyiségben. De amit a női szereplőkkel csinál, ottan 1532-ben, attól rendszeresen a porból szedtem össze az államat. Mindenekelőtt nem kétféle van belőlük (jóságos/passzív vagy züllött/aktív), hanem nagyon sok. És mifélék? Szende lányka, számító varázslónő, hűséges feleség, feleséggé nem váló hűséges élettárs (!), megmentésre váró előkelő hölgy, zord szívű anya, tudós tündér-jósnő, kerítőnő-öregasszony, politikus, ad absurdum még az is előfordul, hogy egy hölgy nem az első szerelmével lesz boldog, sőt az is, hogy vénség létére megfontolt, bölcs és körültekintő. Végül pedig csak előrukkolok azzal is, hogy van ám ebben az eposzban kettő darab leány, akik páncélban-sisakban mászkálnak az országutakon, az egyik a szerelmét keresi, akit folyton ki kell szabadítani valahonnan (ő látható az illusztráción, amely Henry J. Ford munkája, 1921-ből), a másik meg egyszerűen csak a méltó ellenfelet. A férfiszereplők halálos komolyan veszik őket, meg nem fordul a fejükben, hogy bármelyiket lenézzék, együtt harcolnak velük, és ugyanúgy örülnek a jelenlétüknek, mint bármely más bajtársénak. Amikor pedig meg kell oldani valamilyen harci feladatot, az elbeszélő éppen olyan rendszeresen bízza nőnemű szereplőre a megoldást, mint hímneműre.

én nem mint hölgy jöttem s ne adja senki
a nőt megillető előnyt nekem.
S ki tudja, ha páncélomat levetni
nem kezdem, ez vagy más-e a nemem. (...)
Elveszthető, mert nem vagyok elég szép
a fegyverrel szereztem bármi érték?

Megjegyzés: A „nem vagyok elég szép” természetesen csak szólam, Bradamante gyönyörű, mivel reneszánsz eposzban (avagy regényben) a jók csak gyönyörűek lehetnek, ez szabály. 

Akkor meg minek vontam le azt az egy pontot?

Hát csak azért, mert... hát azért az az ezerkétszáz oldal kicsit sok. Mondhatni, rétestészta. Ölég lett vóna ott kilencszáz is, vagy maximum ezer. Azzal tökéletesen kiegyeznék. Főleg azt viseltem nehezen, ha valamelyik szereplő jósolni kezdett, és abba nem hagyta hat oldalon keresztül. Értem én, hogy elvárta a kor, meg azt is, hogy így tudott Ariosto szponzorokat találni, mert az összes jóslat agyba-főbe dicséri a korabeli olasz nemesi családokat, sőt ha az elbeszélő jókedvében van, még trójai eredetű családfát is gyárt nekik. De a mai olvasónak, aki az egészből csak Cesare Borgiát érti, ez a litánia enyhén szólva is fárasztó.

Mint az én értékelésem. Abba lehet má' fejezni... Maj' ha valami még eszembe jut, szólok.

---- ---- ---- ----
Jutott. Pontozás utólag módosítva, mivel...
    ...egy hónappal Az eszeveszett Orlando olvasása után olyan szürreális holdraszállósat álmodtam, hogy unokatesóm megkérdezte, mit szedek…
    …és mivel rájöttem, hogy azért álmodtam holdraszállósat, mert borzasztó erős nyomot hagyott bennem az egy hónappal ezelőtti olvasmányom, amelyet egy tegnap fellelt újabb Gustave Doré-illusztráció egy pillanat alatt ismét felkavart…
    …ami egyértelmű abból, hogy álmomban üvegszánon utaztam a Holdra, bár szárnyas lóra nem emlékszem, viszont kantárra igen, amelyet szigorúan azbesztkesztyűs kézzel kellett tartani…
    …szóval ebből következően az olvasmányt visszamenőleg tíz pontra minősítem és kedvenceim közé sorolom. 
    És ha legközelebb megkérdezik, mit szedek, azt fogom mondani, hogy C-vitamint meg olasz reneszánsz eposzokat.
    Most már csak azt mondja meg nekem valaki, mitől álmodtam a Holdra lapos kosarakat gyümölccsel,***** meg íróasztalt a másik unokatesómmal?! És az ég szerelmére, honnan szedtem az azbesztkesztyűt???

* SPOILER: A végkifejlet egyértelműen regénybe való. Eposzba egyáltalán nem illik. Meg úgy általában eléggé "nem illik", nagyon zavaró, de ez nem hiba, sőt. Erről azonban nem óhajtok itt spoilerezni tovább, privátban szívesen.
** És hihetetlen, de tényleg nem téveszti el se a szálat, se a szereplőt sose! Milyen jegyzetanyaggal dolgozott ez?! Számítógép volt a feje! Ezerkétszáz oldalon összesen egyszer kaptam rajta, hogy magyarázat nélkül elejtett egy szálat, és amikor újra felvette, volt benne egy parányi szakadás. Egyszer!
*** A neveket a fene tudja követni. A fontos szereplőkét érdemes megjegyezni, de egyébként egyrészt túl sok a statiszta, másrészt minden név olaszosítva vagy spanyolosítva van. Úgyhogy egy idő után már legfeljebb abból lehet látni, hogy ki keresztény és ki nem az, hogy a fal melyik oldalán tartózkodik. Bradamantét és Brandimartét legalább ezer oldalon keresztül folyamatosan kevertem, és csak az segített rajtam, hogy az egyik lány, a másik fiú, valamint hogy a lány nagyságrendekkel többet szerepelt.
**** Na, azért nem egész elfogulatlan ez az Ariosto, bár nem is volna értelme ilyesmit várni tőle. A mór táborban jóval gyakrabban jár a viszály, a gyűlölet, a düh, a keserűség. Igaz, az eposz ezt időnként isteni beavatkozással magyarázza.
***** Közben rájöttem, hogy a lapos kosarak honnan valók. Angolórára kerestem környezettudatossággal kapcsolatos képeket tegnap. Beírtam, hogy „recycle”, és az első, amit kiadott, egy rakás újrahasznosított újságpapírból készült barna kosár volt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. március 9-én írtam.