Hiánypótló vállalkozás volt annak idején Kipling fantasztikus novelláit kiadni magyar nyelven. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának terméke a kötet (Galaktika Baráti Kör, szerkesztette Kuczka Péter), amikor már megjelenhettek olyan művek is, amelyekről korábban nem igazán illett beszélni, és még gondos munkával állították össze a kiadványokat, nem pedig háború előtti fordításokat nyomtak újra változatlan formában, leginkább tojástartók gyártására alkalmas papírra.
Válogatás: csillagos ötös.* Fordítás: többnyire rendben, helyenként (szerencsére elég ritkán) akkora szarvashibákkal, hogy még az se érti a szöveget, aki tud angolul. Kötés, papírminőség: célnak teljesen megfelelő. Borító: önmagában véve nem rossz, de a könyv ismeretében kritikán aluli.
Kipling művei közül, hiába kapott értük Nobel-díjat, a háború után leginkább csak A dzsungel könyvét ismerték nálunk, azt is ifjúsági irodalomként tartották számon. Nem mintha bármi gond volna az ifjúsági irodalommal, sőt, de a presztízse (most is, akkor meg különösen) nem volt túl magas. Hasonló megítélés alá esett a fantasztikus irodalom, különösen akkor, ha egyébként elismert és kanonizált író műveiről volt szó.** (Mert még ha ezekből élt volna, ugye, de hát nem volt rájuk szorulva, akkor hogy gondolta ezeket a botlásokat?!) Minél közelebb állt egy mű a realista hagyományhoz (bármit is értsünk ez alatt), annál könnyebben ismerték el az értékeit, és minél távolabb tőle, annál nehezebben. Ezeket a Kipling-szövegeket korábban nálunk alig ismerték, pedig hazájukban a klasszikusok közé tartoznak. Angol szakos egyetemista koromban a törzsanyag része is volt az egyik.
A "fantasztikus" jelző jelentése elég nehezen írható körül, most nem is mennék bele. (Ebben a könyvben sokkal jobban elvégzik ezt a feladatot, mint én valaha is tudnám.) A fantasy, a sci-fi, a horror Kipling idejében, bár létezett, nevet még nem kapott, és nem is különültek el élesen sem egymástól, sem a (szintén nehezen definiálható) gótikus irodalomtól. És ez így pont jó. Kiplingnek ezeket az írásait éppen ez a képlékenység teszi emlékezetessé. Az, hogy az elején még nem tudhatja az ember, természetfölötti erők játszanak vele, vagy egy nagyon is evilági poén változtatja hétköznapivá az eseményeket, esetleg egyszerre, egymásba játszatva jelentkezik a racionális és az irracionális, aztán krimi lesz belőle a végén.
A legtöbb novella a viktoriánus Indiában játszódik, márpedig ha létezett a világon képlékeny helyzet, azt éppen az adott kor gyarmatbirodalmaiban lehetett fellelni. Ütközik is itt egymással az európai és az ázsiai, a (mondjuk, hogy) keresztény és a hindu, az otthonos és az idegen, a hatalom és az alárendelt (megbolondítva az egyik oldalon egy kasztrendszerrel, a másikon azzal, hogy nemcsak angol katonák védik a gyarmatot, hanem például írek is), és akkor már tényleg csak az élő és a halott összeütközése hiányzik, de az se sokáig. Mert előfordul, hogy a kultúrák összeütközésébe belehal az ember, aztán járhat vissza, mint minden normális kísértet, míg valaki meg nem torolja a halálát, vagy bele nem őrül a bűntudatba. Megesik az is, hogy nem egyszerűen túlvilági, hanem valósággal mitikus erők szabadulnak fel az összeütközés miatt, de még csak nem is ez lesz a legijesztőbb, hanem az, hogy a következmények szembesítik az agyoncivilizált, világuralomra predesztinált, temérdek józan ésszel megáldott angolt mindazzal, ami csak szétrobbanthatja a civilizációt, és azt a mindent, amivel szembesítik, ráadásul saját magában találja meg. Megesik, hogy a kísértethistória a legváratlanabb pontokon átmegy önmaga paródiájába (elég hozzá egy cseppnyi túlzás), és bármikor nevetségbe fulladhat, csak nem biztos, hogy az embernek van is kedve nevetni rajta. Meg saját magán. De akár még az is lehet, hogy jólesik az a nevetés, az pedig, hogy a történet nagyon emberivé válik, akár otthonossá is teheti azt. Vagy éppen attól lesz nyomasztó. A címadó novella*** visszajáró halottja például akár egyszerűen a lelkiismeret megtestesítője is lehet, a főszereplő bűnhődésének oka pedig az, hogy éppenséggel nincs bűntudata. Illetve, hogy kiemeljem a szót: bűnTUDATa. Mert a tudattalanja már egész más lapra tartozik. Lélekrajza pedig tökéletes: egyfelől képes rokonszenvet kelteni iránta az elbeszélő, másfelől nem lehet tagadni azt sem, hogy súlyos bűnt követ el, ezt pedig nem menti, legfeljebb magyarázza az áldozat kétségbeejtő ostobasága. A „Morrowbie Jukes különös útjá”-ban pedig az abszurditásig vitt erőszakkal erősítik meg azt a határt, amely az életet elválasztja... na nem a haláltól, hanem attól, ami sokkal, de sokkal rosszabb: attól, ami az élet és a halál között van. A képlékeny, hol erre, hol arra elhajló határtól. Attól kell elválasztani az élőket. Azért kell megerősíteni a határt. Amelyik elválaszt a határtól. Remélem, világos. Mert hogy mindez a racionalitás, a kultúra, a civilizáció védelmében történik, európaiak és ázsiaiak közös megegyezésével, olyan csontbrigádos módra. Az „Ők” (rém)álomszerű-kísérteties, de legalább eleven főszereplője viszont éppen ellenkezőleg: maga teremti meg saját magának a teret, amelybe beléphet a túlvilági, és legfeljebb attól van bűntudata, hogy közben tolvajnak érzi magát. Pedig körülötte mindenki hallgatólagos beleegyezését adja, és hovatovább hülyének nézik azt, aki nem fogja fel elsőre, merre hány méter.
Annyi minden van ezekben a történetekben. Apró megjegyzések, amelyek megőrjítik az embert. Még apróbb mozdulatok, felvidulások, undorodások, amelyek roppant jelentőséget kapnak. Esetleg semmilyet. A nevetéseknek egész skálája, a jólesőtől a hisztérikusig. A hatalmi viszonyok át- meg átrendeződése. A gyerekkorhoz, a gyerekekhez való különféle viszonyulási módok (egyik se valami harmonikus). Baja van itt mindenkinek mindennel, de legfőképpen saját magával. Nyugtalanító, fura, groteszk szövegek.
* Amit angol nyelven írtak, azt én törekszem angol nyelven is olvasni, főleg, ha olyan rég halt meg a szerző, hogy ingyen letölthető minden műve a Gutenbergről. De ebben az esetben direkt a magyar változatra voltam kíváncsi. Többek között azért, mert pont az érdekelt, miket tartottak érdemesnek belevenni a válogatásba.
** Maupassant nem-realista szövegeiből is ekkor jelent meg elsőként egy válogatás. Korábban tudtommal csak egyetlen ilyen jellegű műve jelent meg magyarul, az „Horla” (itt írtam róla, mármint nem a magyar fordításáról), finoman szólva nem túl hivatalos formában.
*** ...amelyet elvileg a borító is hivatott illusztrálni, gyakorlatilag ritka ügyesen mellélőttek vele, mert van benne előkelő angol úr, és van benne kísértet-asszony, aki járművön ül, csak éppen a megjelenésük, a viszonyuk, a (hiányzó) mellékalakok csoportja és a háttér nem stimmel...
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Móra, Bp., 1991. Hajnal Péter és Kemény Dezső fordítása
