Régi adósságomat róttam le (már megint). 
Elsőként egyetemista koromban fogtam bele. Elég vékony kötet volt, gyanakodtam is, de csak a felénél jöttem rá, hogy én tulajdonképpen megvágott változatot olvasok. (Igaz, így is háromszáz oldal volt.) Aztán pár év múlva megtaláltam a kétkötetest, de nem értem a végére - és most, harmadjára végre sikerült. (Homlokát törli.) Pedig tulajdonképpen tetszett. Akkor is, most is. Mégsem könnyű olvasmány a Búsképű lovag története.

Mi teszi nehézzé? Na, ez jó kérdés.
Lassú, vontatott, elmélkedésekkel és kitérőkkel telezsúfolt? Mondhatnám, de nem mondom, mert az ilyesmi engem ritkán zavar. A Gendzsi regényének a cselekménye gyérebb, az elmesélés módja lassabb, hosszadalmasabb, mégis két hét alatt átrepültem rajta. – Repetitív, ugyanazokat a kalandsémákat ismételgeti? Igen, de engem ez se szokott visszariasztani. A Nyugati utazás sokkal inkább egy kaptafára húzza a kalandokat, mégis alig tudtam letenni. – Pár száz év után már nehezen lehet fogni a komikumát? Igen, talán ezért.
Pedig ott van a regényben minden, ami a klasszikus komédiákhoz kell. Periodikusan visszatérő elszakított szerelmesek, házasságtörések, ruhacserék, sírból kikelő holtak (mert egy klasszikus komédiában még a halál se biztos), pásztornak álló nemes ifjak, fogság és szabadulás, tömegverekedés és nagy-nagy kibékülés, no meg természetesen út menti fogadó, ahol találkozhatnak egymástól mindazok, akiket a társadalom szigorúan elkülönít egymástól, úgymint arisztokrata főúr és öszvérhajcsár. Összezavarható, keverhető, tetszés szerint vegyíthető egymással mindaz, ami megszokott és normálisnak mondott világunkban szilárd határokkal bír. Hát hogyne, mikor a két főszereplő maga sem egyéb, mint az egymást kizáró szélsőségek szoros összekapcsolása. A magas, sovány, zörgő csontú, beesett arcú Don Quijote, aki alig eszik, alig alszik, rengeteget olvas, szerelmére csak a messzi távolból vágyakozik, és akkora erővel koncentrál a szellemi értékekre, hogy gyakorlatilag virtuális világban él – és az alacsony, kövér, nagyevő-nagyivó Sancho Panza, aki írni-olvasni ugyan egy betűt se tud, viszont akkora erővel kapaszkodik az anyagi világba, hogy még amikor fantáziál, akkor se tud mást kitalálni, mint földi-hétköznapit, amitől aztán minden hazugsága hihetővé válik. Egymás ellentétei, mégis összetartoznak. Eleinte csak az érdek köti össze őket (Don Quijoténak fegyverhordozó kell, Sanchónak sziget, amit kormányozzon), később már valamiféle kölcsönös tisztelet, és a második kötettől kezdve már egyértelműen szoros barátság.
(NB.: Szerintem Sancho nem hülye. Életében nem volt kinn a falujából, úgyhogy bármit mondhat neki Don Quijote óriásokról meg grófságokról, ő elhiszi. Tiszteli az ura tudományát, elfogadja a véleményét arról, amihez ő maga nem ért. De mihelyt olyasmiről van szó, amihez ő is ért, nagyon is józanul viselkedik.)

Akkor mégis miért nem szerettem a könyvet – kérdezhetné bárki.
Azért, mert nevetni nem tudtam rajta, legfeljebb mosolyogni. Túlságosan sajnáltam szegény Don Quijotét ahhoz, hogy nevessek. Túlságosan tiszteletre méltó értékekért száll síkra. Túlságosan emberi és esendő és szeretni való és hol bátor, hol meg gyáva, vagyis túlságosan úgy viselkedik, ahogyan az adott helyzetben én is tenném - így aztán ne várja tőlem senki, hogy mulatságosnak találjam, ahogy folyamatosan bolondot csinálnak belőle, vagy még rosszabbat is tesznek vele. Utáltam, hogy az első kötetben egyszerűen nem tudtak másképp viszonyulni hozzá az emberek, mint veréssel vagy kegyetlen tréfával. (Csak természetes: hiszen amit nem értünk, vagy ami csak egy kicsit különbözik a megszokottól, azt kizárólag agyonütni, összetörni, porba döngölni lehet, ugye.) Sanchónak gyakorlatilag az a dolga, hogy az urát minden összecsapás után felkanalazza a földről. Kész csoda, hogy tartós baja sose esik. (Tiszta Tom és Jerry. Ott is úgy van, hogy Tomot minden rész végére nyomorékra verik, aztán a következő rész elején már megint ép és egészséges, lehet nyomorékra verni.) Azt viszont szerettem, hogy ha viszont neki kellett verekedőket szétválasztani, akkor a puszta szavával meg tudta állítani őket.

Az első kötet olvasása közben még hét és nyolc pont között vacilláltam. Akkor mégis mi az a kilenc pont – kérdezhetné bárki, aki legörget, és megnézi az eredményt.
Az a második kötet – válaszolnám. :)
Amikor a világ kezd a Don Quijote oldalára hajolni. Amikor elkezd bizonytalanná válni a határ őrület és normalitás között. Amikor, ha csak percekre is, de felmerül egyes szereplők fejében a gyanú, hogy talán nem a Búsképű lovag a legnagyobb bolond közöttük. (Ha megpukkad is, Búsképű lovag, nem pedig Oroszlánlovag, mert az első nekem jobban tetszik, és pont.) Amikor hazugság hazugságot, tréfa tréfát követ, és lassan már csak Don Quijote tud kiigazodni a számára teremtett látszatok között, még Sanchónál is jobban. Amikor Sancho éppoly kiválóan elkormányozza pünkösdi királysága idején a bizonyos „szigetet”, mint Fülig Jimmy a maga „Bolontsák-szigetét” – és mindenesetre sokkal jobban, mint a hivatalos kormányzó tenné. Amikor ki-kibukik a Don Quijote beszédéből, hogy ő bizony tökéletesen tisztában van azzal, hol kezdődik az ő képzeletvilága, és hogy azt hisz el, amit el akar hinni. Amikor a rokonsága sajnálja a legjobban, hogy a lovag kijózanodik – és amikor már azt sem hiszem el a lovagnak, hogy valóban kijózanodott, mert ha idáig oly mesterien tudott bármit elhitetni a környezetével, miért pont most ne próbálkozna vele? 
(Mambrino-sisak pedig igenis létezik.)

Szóval fél lábbal a középkorban áll ez a könyv, fél lábbal a modernségben. Vagy inkább ne lábat mondjak, hanem mérleget, mert ez még billeg is. Mindenképpen megéri elolvasni, és mindenképpen a kétkötetes változatot ajánlom...
...de azért ha tizen-huszonévesen beletörik a bicska, az nem szégyen. 

(Cervantes életművének molyos Merítés-szerkesztő koromban egy teljes rovatot szenteltem, itt megtaláljátok.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 18-án írtam, és 2020. júniusában egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9