Mi az, hogy „fantasztikus”? Nem fantasy, nem sci-fi. A kötetzáró tanulmányból világosan kiderül, hogy mi az, csak elmagyarázni nehéz. A XVIII-XIX. századi irodalomban megmutatkozó jelenség (műfajnak vagy stílusnak nem merem nevezni). Jelenti mindazt, ami a hétköznapi, kényelmesen berendezett, ismert szabályszerűségeknek engedelmeskedő kis világunkba betör – jobb esetben a külvilágból, rosszabb esetben a saját tudattalanunkból –, és jól szétcincálja. Az irracionalitás, az őrület, a vágy/szorongás kivetülései, a kísértetiesség, bűn, betegség, akár perverzió, a titokzatosság.* Ennek a felvilágosodás mélységes optimizmusa kellett háttérként, amikor született, és miután végigcsinálta a XIX. századot, gyakorlatilag megszűnt. Egyrészt túlságosan materialistává vált az emberek világképe (mármint Európában meg Észak-Amerikában), másrészt elfogytak alóla a tabutémák. Legalábbis így mondja a tanulmány, nekem meg nincs okom kételkedni benne, vagyis nem jut eszembe ellenpélda. A kötet fülszövegébe odaírták ugyan, hogy ezek közismert elbeszélések, de attól csak vörösödött a fülem rendesen, mert én legfeljebb a kötet harmadát ismertem, és jószerivel azt is csak hírből.

Elég betegek ezek a történetek, tény és való. Francia, német, brit, amerikai és orosz írók kerültek bele, romantikusok és szimbolisták.** Használnak az íráshoz kelet- és nyugat-európai néphagyományokat, Ezeregyéjszaka-meséket, delejezést, agykutatást, halottidézést, esetleg rumpuncsot (bár szerintem a legtöbb író alapjáraton se volt normális, mit nekik tudatmódosító szerek). Akad az elbeszélések között olyan, amelyikről le kell fújni a port, akad, amelyik régen nem félelmetes, sőt inkább valami ódon bája van, akad paródia, és akad olyan is, amelyiket még ma sem tanácsos éjnek idején egyedül olvasni. Szerepel bennük elmebetegség, gyilkosság, kísértetjárás, fekete mágia, az ismeretlenből érkező lények, valamint (finoman szólva) a szexualitás és a halál összekapcsolódása, szóval csupa móka és kacagás. A hátborzongatás klasszikusai, és persze a hátborzongatás parodizálásának a klasszikusai is.

Kitűnően össze van állítva ez a kötet, mindenféle ízlésű embernek megfelelhet, és a belekerült szerzők további műveihez is meghozza az olvasó kedvét. Az elbeszélések elrendezése is gondos. Csak azt az egyet nem értem, hol vannak belőle a női szerzők. Hiszen ez az a korszak, amelyben nőnemű írók is egyre inkább meg tudtak élni az írásaikból, a műfaj klasszikusai közül nem egy éppen az ő nevükhöz köthető, és nekik aztán volt mondanivalójuk a szorongásról meg a mentális betegségekről… Hol van Ann Radcliffe (mondjuk, tőle még rövid írást nem láttam, lehet, nem fért bele), Mary Shelley, Charlotte Perkins Gilman (de tőlük annál inkább) meg a többiek?!

* Félreértés ne essék: én nem hiszem (távolról sem), hogy ez a nyolc szó és kifejezés rokon értelmű volna. A fantasztikus irodalomban viszont, ha nem is fedik egymást, minimum féltestvérek szoktak lenni. Többek között azért szeretem E. T. A. Hoffmannt meg Gogolt, mert nekik elég gyakran időnként van pofájuk merszük kikapcsolni egyik-másik tényezőt. Speciel ebbe a kötetbe Hoffmann-nak olyan elbeszélése került, amelyik szépen beáll a sorba. Mondjuk, attól még nem rossz. 
** Nem, nincs közük a három darabból összerakható hangszerhez.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. június 14-én írtam.