A. Könyv. Amely. Mindvégig. Meg. Tudott. Lepni.

(Azért egy több mint 1100 oldalas családregény, amelyik az 1100. oldalon még tud meglepetést okozni, az tényleg tud valamit...)

A. Könyv. Amelyet. Piszkosul. Ideje. Volna. Újrafordítani. És. Újra. Kiadni. 

Ha már Undset egyházi munkáit elkezdték újra előszedni, végül is ehhez a csekélyke Nobel-díjas regényéhez is hozzá lehetne nyúlni. Akár.

Elképzelek egy irtó vastag, keménytáblás kötetet, legalább olyan gyönyörű borítóval, mint az angol nyelvű kiadás, rajta keresztben a papírszalag, a papírszalagon ordító nagy betűkkel, hogy IRODALMI NOBEL-DÍJ, és maximum nagyon apró betűvel még feltüntetve valahol a hátoldalon, hogy 1928. Hm? Szerintem el lehetne adni. Amekkora könyv, még a széklábat is alá lehetne támasztani vele. Főleg, ha keménytáblás. Az enyém nem az, de nekem nem is a székláb alá kell.

FRISSÍTÉS: Hallgattak rám, újra kiadják! Patat Bence fordításában fog megjelenni 2024-ben! 

Nagyon nehéz egy ekkora könyvről úgy értékelést írni, hogy mindent beleírjon az ember, de ne is spoilerezze el a felét. Mert ahogy az egy tisztességes realista-modernista történelmi-társadalmi-lélektani-családregénnyel (kívánt rész aláhúzandó) lenni szokott, ebben a könyvben minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Tér van hozzá.

Kezdem azzal, hogy – hiszitek vagy nem – én szeretem George R. R. Martin Song of Ice and Fire-sorozatát. (A könyveket inkább, nem az adaptációt.) Tetszik az, ahogyan jellemeket alkot, ahogy mozgatja őket, ahogy a legkülönbözőbb helyzetekben teszi őket próbára, érleli és változtatja őket – tetszik a többnézőpontúság – tetszik, ahogy világokat teremt, felhasználva hozzá különböző európai és ázsiai tájakat/kultúrákat – és tetszenek a fordulatok, mármint amíg ki nem beleznek valakit (bár arra már egy ideje immunis vagyok). És akkor most leszögezném, hogy a Kristin Lavransdatter kenterben veri a sorozatot. Nem véletlen a párhuzam: olvasás közben többször volt kísérteties Martin-érzésem, mondtam is, hogy ezt a könyvet ő vagy olvasta (ami nem kizárt), vagy nagyon el kéne olvasnia. Miért?

A pár sorral/vonással odadobott szereplők is el vannak találva, a főszereplők rajza pedig nagyon pontos. A cselekedeteik illeszkednek a jellemükhöz, mégse kiszámíthatóak (tényleg igen komoly meglepetéseket tud okozni a regény). Erősen ajánlott az olvasás kezdetekor egy A/3-as papírt elővenni, és jegyzetelni a szereplők családi viszonyait. Káosz. Minden elismerésem a középkori norvégoké, hogy követni tudták, ki kinek a kicsodája, úgy, hogy még a nemeseknek sem volt családnevük! A könyvben mindenkinek kizárólag keresztneve és apai neve van, esetleg még hozzáteszik a lakhelyét. Mégis mindig mindenki tudja, kivel van közelebbi vagy távolabbi rokonságban, kivel áll egy rangban, kivel illik tartania a kapcsolatot, kit kell megvédenie, és kivel számítana vérfertőzésnek a házasság. Hihetetlennek mondanám, ha nem ismernék én is ilyen memóriájú embereket. – Erősen ellenjavallott viszont az interneten található hivatalos családfák megtekintése! Még a 800. oldal tájékán is spoilerveszélyt jelent az előre kidolgozott családfa!

Ami a nézőpontokat illeti, többnyire Kristin nézőpontjából látjuk az eseményeket, de valahányszor túlzottan azonosulna vele az olvasó, és túlzottan elítélné a többieket, pontosan akkor tud átváltani mások nézőpontjára az elbeszélő, és helyezni hirtelen más megvilágításba az akár több száz oldallal korábbi eseményeket. Nincs egyetlen abszolút nézőpont – az elbeszélő semmivel nem tud többet, mint a szereplői –, mint ahogy nincs egyetlen abszolút ítélet sem – az elbeszélő soha egyik szereplő fölött sem ítélkezik. Sőt végleges ítélet sem létezik. Az ítéletek az idő előrehaladtával is változhatnak, mint ahogy az olvasó is másként gondolkodik bizonyos esetekről húsz évvel korábban, mint húsz évvel később. Kristin pedig sok minden, csak nem tökéletes. Rokonszenves, nagyon emberi, de egyáltalán nem az a kristálytiszta angyal, akinek többen is látják a regényben. No de éppen ettől válik izgalmassá. Különösen az első részben annyira lélegzetelállítóan modern, hogy akár ma is élhetne, és egy ma is izgalmas figura lehetne – „csak” a folyamatosan fel-felbukkanó bűntudata teszi középkorivá. De nagyon sok minden nem válik benne tudatossá – és ebben (is) iszonyú jó a regény, ahogyan kidolgozza azokat a mozdulatokat, elszólásokat, álmokat, amelyekből az olvasónak kell kiokosodni, hiszen a szereplők annyira keveset beszélnek.

(Egyébként a kötet végén szerepel néhány részlet a regényről írt kritikákból, a szokásos dicséretekkel, köztük ezzel: „A Karamazov testvérek óta nem volt ilyen a világirodalomban.” Na jó, gondoltam, erős túlzás. De nem. A második rész olvasásakor már egyre hasonlóbbnak éreztem ezt a világot Dosztojevszkij világához. Az a polifónia, az a mélylélektan, az a teljességre és világmagyarázatra törekvés – itt is megvan, csak egészen másképpen.)

A regényvilág: hát ez tényleg észak, mese nincs. Az észak, az olyan, hogy télen hideg van – de a lóra ráfagy a veríték, és zúzmarás lesz az út végére, annyira hideg van –, ez pedig kb. annyira érdekli a norvégokat, hogy „de jó lenne már a tűz mellett ülni”, meg „húzd jobban a képedbe azt a prémes csuklyát, mert lefagy az orrod”. Nem ájuldoznak, nem rettegnek, és nem sajnálják magukat: tudják, hogy ha üvöltenek a farkasok, nem mászkálunk a szabad ég alatt, egyébként meg majd nyáron meleg lesz. És egész végig senki meg nem fagy, pedig rendszeresen járnak fel egész Lappföldig.

Az első kétszáz oldaltól kezdve egyértelmű volt a számomra, hogy a protestánsnak született, de felnőtt fejjel római katolikus hitre tért Undsetnek legalább részben azért kellett a középkori helyszín, mert egy olyan Norvégiát akart bemutatni, amelynek egész területén a római egyháznak finoman szólva erős befolyása van. De!!! 1. Undset van olyan jó író és lelkiismeretes történelembúvár, hogy ettől még egyáltalán nem válik műdíszletté a XIV. századi Norvégia, sőt. 2. Ahhoz képest, hogy a regény annyira katolikus, hogy az helyenként még nekem is sok, nem csekély mennyiségű és minőségű irónia szorult belé. A lehető legkomolyabban vett vallásos elmélkedések után tud hirtelen bedobni két-három oldal olyan mérhetetlenül hétköznapi eseményt… pl. egyszer Kristin szinte misztikus elragadtatásba esik a templomban, és a következő jelenet az, hogy az ügyeletes szerzetes, mint egy hivatalnok, megméri a nő ajándékát mérlegen, majd közli, hogy erről tanúk előtt nyugtát fog adni, hogy megkapta. 3. A XIV. századi keresztény világot kimondva vagy kimondatlanul ezer szállal szövi át a jóval korábbi pogány múlt. Hol csak apró, már nem értett, de még megőrzött szokások formájában bukkan elő, hol mint babona, hol pedig – mint komplett varázslás! Nem is egyszer. Két kultúra él egymás mellett még akkor is, ha az egyik nem hajlandó tudomást venni a másikról.

Ami pedig a fordulatosságot illeti, hát az volt csak az igazán furcsa. Először is: ez a regény rengeteget elemez és magyaráz. Elég kevés benne a párbeszéd, sokszor oldalakon keresztül szabad függő beszédben halljuk a szereplők gondolatait. Le is ül tőle a cselekmény többször is – és bizony ilyenkor lassan lehet haladni vele, hogy ne mondjam, unalmas. Aztán hirtelen fordul egy nagyot – és mindjárt kiderül, hogy abból az ötven-száz eltelt oldalból egy sor nem volt fölösleges, mert mindaz, ami történik (és amitől jól meg lehet lepődni), abból a sok-sok sorból rakódott össze… magyarán: az orrod előtt folyt minden, csak te nem vetted észre. És hiába válsz a regény előrehaladtával egyre szemfülesebbé, akkor is folyamatosan kitol veled az elbeszélő. (Meg szegény Kristinnel, mert ő is az olvasóval együtt jön rá mindenre.) A trilógia első részének végén jöttem rá, hogy ez így tulajdonképpen rettentő izgalmas. Az első rész is, a második rész is olyan erővel tud csúcsra futni és véget érni, hogy azt ismét nyugodtan hasonlíthatom Martin regényéhez – csak éppen Undsetnek ehhez nem kell tömegmészárlást rendeznie. Bocs.

És most… most még annyi mindenről szeretnék beszélni, amiről sajnos nem fogok. Mi mindenről szól ez a regény, te jó Isten. Hogy mi történik, ha egy álmodozó fiatal lány életében tényleg megjelenik a fehér lovas herceg, és tényleg el akarja venni feleségül. (Pl. kiderül a hercegről, hogy a tizenkét évvel fiatalabb menyasszonyának kell észnél lenni helyette is, mert különben kitör a katasztrófa.) Hogy mit jelent örökké fiatalnak maradni. (Pl. azt, hogy az ember nem tud méltósággal megöregedni, és kihagyja az életéből a tulajdon gyerekeit.) Hogy mekkora a közösség nyomása. („Az istenadta nép”!!! Húsz év alatt nem találnak jobb témát egy hajdani „botrányos” házasságnál, és húsz év után is csak úgy fröcsög a pletykákból a gyűlölet.) Hogy hogyan válik kénytelenségből egész birtokok irányítójává és szervezőjévé egy olyan kislány, aki tulajdonképpen egész életében arra vágyott, hogy őt irányítsák és vezessék. Hogy mennyire képtelen elfogadni egymást két ember, akik a fél életüket egymás mellett töltik, és folyamatosan rajonganak egymásért. Hogy micsoda reménytelenül vastag fal tud a családtagok között emelkedni. Hogy mi az az apaság és mi az az anyaság és mi az a házasság – ez a háromféle kapcsolat meg se számoltam, hányféle változatban jön elő a regényben.

Végül egy kicsi arról, hogyan is találtam rá a Kristin Lavransdatterre, és miért pont angolul.

Szégyen, nem szégyen: két hónappal ezelőtt halvány fogalmam nem volt arról, hogy ez a könyv/író létezik. Az eset úgy esett, hogy régóta keresek már a norvég irodalomból valami olvasmányt. Krimit lett volna a legkézenfekvőbb olvasni, de most nem volt hozzá kedvem. Olyat még kevésbé volt kedvem olvasni, ami „a társadalom és a lélek mélységeibe világít bele komor fényével, és kibontakozik belőle az emberi gonoszság képe”. Ezzel a két megszorítással azért jelentősen leszűkítettem a kört. Így már könnyű volt ráakadni Undsetre.

Csak sajnos kiderült, hogy magyarul a harmincas évek óta nem adták ki. Nem véletlenül. A fordítás már akkor sem volt túlzottan sikeres, amikor megjelent, mert szándékosan régies nyelvhasználattal akarta visszaadni a középkori hangulatot, így egyrészt nehéz olvasni, másrészt nem adja vissza a norvég eredeti modernségét.* Viszont éppen vendégségbe készült hozzánk egy kedves norvég kolléga. Úgyhogy megkérdeztem tőle, olvasta-e a regényt, és meg tudná-e szerezni nekem angolul (mivel az angol fordítás, amely kezdetben a magyarhoz hasonló gondokkal küszködött, sikeresen megújult a 90-es években). Mint kiderült, igen, úgy kb. tízszer. Nagyon szeretett érte, hogy pont ez kell nekem a norvégoktól. És elhozta nekem. És most már én is nagyon szeretem érte őt. 

* Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom, és megveszem szüleimnek a trilógia első kötetét magyarul, hátha mégis olvasható. Belenéztem magam is. A legcsúfabb ítéletemet visszavonom: egész olvasható, és cenzúrázva sincs. Tény, hogy archaizál, hogy a neveket átírja fonetikusan, és hogy jóval nehézkesebb az angolnál, sőt meg is vágták. Azért annál jobb, mint amilyennek hittem.** 

** Frissítés, mint az elején: Az új fordításról itt olvashattok.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. május 10-én írtam, 2023. december 23-án frissítettem. A szerző képe innen.

Pontszám: 10/10