Hát nem véletlenül szerettem én ezt a könyvet gyerekkoromban olyan nagyon. 

Örülök, hogy eszembe jutott előszedni. Néha még a könny is kicsordult a szememből a mosolygástól. És tizenegyedszer is visszatért az az izgalom, amellyel elsőként olvastam. Pedig bizony egy csomó mindenre nagyon jól emlékeztem, többek között a végére is. 

Az viszont most se derült ki, mi a rákot keres a címlapon látható gyerekek fején a fehér csuklya, amelyről mindenki a Ku Klux Klánra asszociál. Semmi köze a regényhez, semmilyen formában. Tisztességesen megírt, aranyos ifjúsági regényről van szó, à la hetvenes-nyolcvanas évek, bár jóval korábban játszódik. A fehér csuklyákat már akkor se értettem, amikor először olvastam, és annyit tudtam a kukluxosokról, amennyit a Winnetouból tudni lehetett.

Apropó, Winnetou: 

– Beszélj! Mi volt?! – faggatták követelődzve, de ő nem volt hajlandó további beszélgetésre.
– Késő van – mormogta. – Majd a gyűlésen!
Pedig mondanivalója olyannyira kikívánkozott, hogy szinte kifúrta oldalát. De hát ő hidegvérűnek akart mutatkozni, mint mintaképe: Winnetou, a nagy apacs főnök, és lenyelte mondókáját. Viszont tizenegyig álmatlanul forgolódott ágyán (…)

Adott egy rakás kisvárosi gyerek, sejthetően a húszas-harmincas években. Adott 1 db nyári szünet, amellyel alig tudnak mit kezdeni, de ezt persze senki se vallja be még magának se.

A vöröskendősöket elmés mulatság közepén zavarta meg. Sorban ültek a vízparton, és tele torokkal fújták a nótát, amelynek csupán egyetlen strófáját ismerték. Eredeti dallamáról fogalmuk sem volt, hát rászabták a temetési ének dallamára:

Három halott egy csónakban, johóhó,
meg egy hordó ruhum…

Erőszakkal mélyítették a hangjukat, mert a kalózoké a sok viharbani ordítástól, pálinkától megvastagodik, amikor pedig a sor végéhez jutottak, két ujjal éktelent füttyentettek, és a lábukat egyszerre a vízbe csapták.

Úsznak, fociznak, moziba járnak: rendben. De ha ezeket megunták, éktelen nagyokat verekszenek, vagy olyan iszonyú veszélyes dolgokba ártják magukat, hogy a felnőtt olvasónak a füle kettéáll. Egyszer még a rendőrségen is végzik.* Persze egy titkos csapathoz (amelynek létezéséről csak a süketek nem tudnak) kell jelszó, gyűlés és fehér lebernyeg, mert a főnöknek van egy ócska ponyvaregénye, amelyben pont ilyenje van a titkos egyesületnek.** De nagyon hamar funkcióját veszti, csak valami kétszer veszik fel. Ezért nem értem a címlapot.

Mert akkor – deus ex machina – bevágódik közéjük Szentirmay Anti, a hajósinas,*** a szőke hajával, a vitorlavászon esőköpenyével meg a holland fapapucsával, és olyan elsőrangú játékok veszik kezdetüket, hogy a(z ismét gyerekké váló) felnőtt olvasót a nosztalgiával felváltva marja a sárga irigység. Sk. megszerelt katonai telefon (húszas évek! nem volt minden háztartásban telefon!), naptávíró, dzsungelélet, erdőkutatás, barlangjáratok… (sóhajt)

De természetesen nem Anti volt a kedvenc szereplőm, ő csak a második számú. Hanem Vadászy Rózsi, akinek a nyár másik nagy kalandját köszönheti a társaság. Mert ő nemcsak verekedni meg focizni tud (igen kiválóan), és nemcsak jó adag józan észt birtokol, hanem még szíve is van, és azt is ő találja ki, hogy a beteg bácsinak segítsenek.

Laci pókhálózott, Lusi üvegcseréppel kevert gipsszel tömködte az egérlyukakat, ömlött a lúg, harsogtak a bútoron, a padlón a kefék; Nagy Joskó tenyeréről a szóda lemarta a bőrt, Gömböc egy kanna forró vízzel hasra esett, Toti úgy vélte, hogy petróleumot szaglik a világ, Gyuszi, Anti fogta a fejét, Rózsi hol mérgelődött, hol meg nevetett, de az eredmény…
A doktor bácsi csodálkozásában majd hanyatt esett. Kinyílt az ablakok piszokhályogos szeme, a padlón akár enni lehetett volna, a bútor megifjodott.
A legnagyobb dicséret szaladt ki a száján, ami tőle telhetett:
– Hm!

Itten igen nagyon didaktikussá válik a regény a felnőtt olvasó számára, de olyan jól meg van írva a könyv, hogy ez csak kb. 1%-ig zavart. A fennmaradó 99%-om ugyanolyan felhőtlen boldogsággal drukkolt a csapatnak, mint gyerekkoromban. 

Most pedig befogom, mert képes leszek, és elspoilerezem itten az egészet. 

Utóirat: Közben rájöttem, hogy ez a magyar Kétévi vakáció. Akinek az tetszett, ez is igencsak fog.

* Amely jelenetben a felnőtt olvasó már érzékeli a felnőtt szereplők humorát, de azt is, hogy a gyerekek halálos komolyan berezelnek. Erre nem emlékeztem gyerekkoromból. Akkor valószínűleg én is komolyan vettem.
** Erről a ponyvaregényről (amelynek címe ugyancsak A fehér csapat) semmi más nem derül ki a könyvből az égvilágon, úgyhogy ha valaki ki tudna segíteni, megköszönném. Az az egy biztos, hogy Conan Doyle hasonló című regénye nem lehet, mert az történelmi regény a százéves háború idejéből.
*** …akiről ennyi év után mélységes döbbenetemre kiderült, hogy a szerző alteregója, mert – mint ma megtudtam – Szentiványi (még a neve is stimmel!) apja is hajóskapitány volt, ő pedig szolgált hajósinasként, és megjárta a Fülöp-szigeteket is. A mázlista. (NB.: Azért azt nem hiszem, hogy tizennégy évesen ilyen vezetői őstehetség lett volna, mint Anti, na de ennyi színezés jár egy szerzőnek.)

Ezt 2015. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10