Fél éven keresztül voltál állandó társam, te monstrum.

Június huszadikán kezdtelek el, és ezt a dátumot álmomból fölköltve is megmondtam volna már a vége felé, amikor azt számoltam, hány oldalt tudok egy nap elolvasni belőled úgy, hogy én egyébként közben dolgozom.

Június huszadika óta napi rendszerességgel húztál föl a dühöngésig a keserűségeddel, vagy békítettél meg az iróniáddal. Végül az utóbbi győzött, ld. a pontozást. A közbeeső időben egész szurkolótábor nőtt a Molyon köréd, akiknek jelenléte nem engedte, hogy megnyomjam a dicstelen „félbehagyom” gombot. Pedig.

És most örülök.

És a szurkolótábornak köszönöm.

Egyúttal hiányozni fogsz.

Nem fogsz ott várni mindennap az asztalomon, nem fogok rád gondolni napközben, miszerint „inkább tanulnám Ovidiusból azokat a <sípszó> félig álszenvedő igéket, mint hogy ezt csináljam”.

Visszakerülsz a polcra.

Emléked azonban nem fakul. 

Azért fogtam hozzá, hogy felfrissítsem a latintudásomat. Mint hamar kiderült, a lehető legrosszabb választás volt, senkit nem biztatok rá, hogy ezzel kezdje, ha, mondjuk, tizenöt éve közelében se járt a latinkönyvnek. Viszont mire kiderült, hogy milyen pokolian nehéz szöveg, addigra már annyira érdekelt, meg annyira szégyelltem volna félbehagyni, hogy beleástam magam.*

Eszméletlen jó szöveg, egy makulányival se nagyobb a hírneve, mint amekkorát megérdemel. Ki volt az a csekélyértelmű medvebocs, aki leszedte az 1001 könyv listájáról, miután már egyszer felkerült??? Ha pusztán mítosz- és mondagyűjtemény volna, akkor is felbecsülhetetlen értékű forrás volna. Olvasás közben jöttem rá, hogy a népszerű átiratokhoz (a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regék, a Kerényi Károly-féle Görög mitológia stb.) többek között ezt a kötetet is gyakran használták, ami azt jelenti, hogy vannak mítoszok és mondák, amelyek (legalábbis legteljesebb formájukban) csak Ovidius feldolgozásában maradtak fönn. Ha ő meg nem írja ezt a gigantikus irtózatot, akkor ma jóval kevesebb mítoszt és mondát ismernénk. Vagy jóval rövidebb formában.

Ez a könyv azonban sokkal, de sokkal több egyszerű mítoszgyűjteménynél. Ovidius jóval többet tett annál, hogy összegyűjtötte az összes olyan antik (főleg görög) történetet, amelyben valaki/valami megváltoztatja az alakját.

Először is mi az, hogy átváltozás? Identitásvesztés. Önmagam elvesztése, az életem erőszakos kettétörése, határhelyzetben rekedés élet és halál, önmagam és a külvilág között. Ha valaki arra gyanakszik, hogy most „belemagyarázok” valami nagyon mait egy kétezer éves szövegbe, akkor azzal közlöm, hogy egyrészt ekkora terjedelemben van tér a filozofikus gondolatmenetekhez is, másrészt a mai filozófiáinknak is kellett eredni valahonnan, harmadrészt pedig amit föntebb írtam, az nem elmélkedés formájában van jelen a kötetben, hanem megtörténik és kimondódik. Kimondják maguk a szereplők, akikkel megtörténik az átváltozás, vagy kimondják azok, akik szeretik és sajnálják őket, magának az elbeszélőnek már nincs is vele dolga. Különösen keserűek azok a szövegrészek, amelyekben az átváltoztató istenség kegynek nevezi az ember egyéniségének, földi életének elvételét, és hiába mondja a szemébe az ember, hogy ez talán még a halálnál is kegyetlenebb büntetés. Legfeljebb azt nyeri a sértett istenségtől, hogy neki is új formát talál. Elvétve akad olyan ember, akinek számára ténylegesen jótéteményt, élet-kiteljesedést jelent az átváltozás; vagy éppen aki maga kezdeményezné azt, és nem kényszerűségből. A legtöbb esetben kéretlen, erőszakos, gonosz beavatkozásról van szó, amelyet ráadásul nem lehet visszafordítani.

Számomra a legfontosabb olvasat a mindenkori hatalom és kiszolgáltatottság egymást kizáró és kiegészítő ellentétpárjának megjelenítése volt, ezer és egy változatban. Majd' ötszáz oldalon nem volt két egyforma sztori. Figyeltem. Uralkodó és alattvaló, erőszaktevő és áldozat, támadó és védelmező/védekező, gyilkos és hulla, mitikus szörny és kicsiny ember, vagy éppen életveszélyes versengésbe bonyolódó vetélytársak. Mármint életveszélyes az ember számára, mert a „másik” többnyire isten, aki legfeljebb a tekintélyét kockáztatja. De azért aztán szó szerint gyomorforgató dolgokra képes. A megsértett büszkeség súlyosabb bosszút követel az apagyilkosságnál is. Rengeteg történet kap politikai színezetet. És semmi jót nem lehet elmondani erről a politikáról. Az istenek arrogánsak, gőgösek, irracionális mértékben bosszúállók, minden apróságért hisztérikus rohamot kapnak, az emberek boldogulása a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, a saját pillanatnyi szeszélyeik kielégítése annál inkább, és kb. annyira érzékenyek az abszolút hatalmuk legapróbb kétségbe vonására, mint egy totális diktatúra vezérkara. Különösen Iuppiter és Iuno, ez az egymást minden tekintetben megérdemlő gengszterpár uralkodópár. Különösen erős az irónia abban, hogy Iuppitert rendszerint atyának nevezi az elbeszélő, az istenek pedig tőle függőként határozzák meg magukat. Miközben – figyeltem – konkrétan SEMMIT nem csinál a hatalmával, amivel használna az alávetett lényeknek. Viszont igen rendszeresen visszaél vele. De nagyon durván. És még elvárja, hogy imádják a visszaéléseiért. Az ő kettősükhöz „méltó” harmadikként csatlakozik Apollo, a Nap, aki szintén erőszakosságáról, csapodárságáról, bosszúvágyáról híres; ha pedig egyszer-egyszer megpróbál tisztességesen viselkedni, akkor elképesztően el tudja szúrni azoknak az életét, akiken a legjobban szeretne segíteni. Arianrhod molytárs figyelmeztetett arra, hogy ezek az istenek, különösen Apollo, a korabeli Róma hivatalos vallási életének megbecsült figurái voltak. Mivel pedig a császár egyúttal főpapi rangot viselt, vallás és politika elválaszthatatlanul összefonódott. És akkor lehet elgondolkodni azon, hogyan olvasták a korabeli rómaiak ezeket a mítoszokat, amelyekben hírből sem ismerik a felelősségteljes vezetést.

Én modern (posztmodern) olvasóként azt mondom: ha ezek az istenek földi uralkodók volnának, abból pillanatok alatt forradalom lenne. Így, hogy istenek, és még az emberek gondolatai fölött is hatalmuk van, az olvasónak beleborsódzik a háta abba, hogy a helyzetük örökkévaló.

Vagy nem. Mert az is változik.

Nyomasztóan pesszimista szöveg ez, a velejéig keserű.** De gondot fordít arra is, hogy figyelmeztesse az olvasót: az a kétségbeejtően igazságtalan világ, amelyet ábrázol, nem örökkévaló. Változás által jött létre, változással van teli, változás által vége is lesz. Még Rómának is. Ezt borzasztó ügyesen helyezi el a szövegben az elbeszélő.

A mű szerkezete hibátlan. Egyszerűen nem lehet ennél furmányosabbat*** kitalálni. Mert ez úgy van megcsinálva, hogy látszólag csak úgy egymás mellé dobált történetekről folyamatosan kiderül, hogy mindegyiknek éppen ott a helye, ahová került. A stílus csak abban segít, hogy átfolyjanak egymásba. A szerkesztés abban, hogy állandóan ismételjék, tükrözzék, átértelmezzék egymást. Nagyon sok a „mesében mese”, sőt „mesében mesében mese”, a matrjoskababa jellegű keretes történetmondás. Ilyenkor a betéttörténet rávilágít valamire, amit a kerettörténet nem tud kifejteni. Vagy vitatkozik a kerettörténettel, kétségbe vonja, elítéli, felforgatja. Elég egy apró párhuzam (két szereplő hasonló sorsa), no meg a kellő hőfok, és már beindul a reakció. Ez az a könyv, amelyikben soha nem lehetsz biztos abban, hogy a megfelelő tanulságot vontad-e le a történetből. Mert a történetnek nem ott van vége, ahol vége van, hanem a következőt is el kell olvasni, meg a következőt, és majd akkor esetleg megérted, hogy a hárommal korábbi történetnek miért éppen úgy lett vége, ahogy.

A történetek is átváltoznak egymásba. Folyamatosan. Ahogyan a sorok se ott szeretnek véget érni, ahol véget érnek, hanem a következő sorba is átkerül valami random mondatrész. Magyar olvasó meg anyázik, mert nem találja az állítmányt. A latin nyelv bonyolult végződésrendszere rendkívül szabad szórendet tesz lehetővé, amiből az következik, hogy Ovidius akárhányszor elválasztja a jelzőt a jelzett szótól, és eljátszogat azzal, hogy az egyik jelzős szerkezetet a sor két végére nyomja szét, a másik jelzős szerkezetet a második és az utolsó előtti szó helyére, mintha koncentrikus körök tágulnának egy tó tükrén, ha beledobunk egy kavicsot. Na, az a kavics, az lesz a középre dobott mondatrész. Magyar olvasó meg megint anyázik, mert ugyanaz a végződés az egyik ragozási sorban egyes szám birtokos esetet jelent, a másikban többes szám részes esetet, magyar olvasó meg lesz szíves kitalálni, melyik szó melyikkel van egyeztetve. A végeredmény piszok nehéz, de valami gyönyörű. El lehet benne merülni. Kell is, mert különben ennyi aljasságtól még fölkötné magát.

Mit hagytam ki? A legjobban a monológokat szerettem. Ovidiusnak határozott érzéke van a drámai jelenetezéshez, egy helyzetet se hagy ki, amikor nagy feneket keríthet egy szereplő érzelmi életének. Ez alatt a fél év alatt olvastam Szabó Magdától Az ajtót is. Szabó Magda kellett ahhoz, hogy megértsem ezeknek a mitológiai alakoknak a mérhetetlen erejű szenvedélyeit. Ezek semmit se tudnak „egy kicsit” csinálni. Itt minden érzés irracionális méreteket ölt, és pusztán a jelenlétével már robbantani tud. Ez nem azt jelenti, hogy elveszi a szereplők eszét – leginkább azét tudja elvenni, akinek amúgy sincs sok –, hiszen azok a monológok a legjobbak, amelyekben a szereplő pontosan tudja, mi történik vele. Hogy milyen felemás, ijesztő helyzetbe viszi bele a szenvedélye. Hogy mit kockáztat. Mindig emberek adják elő ezeket a monológokat, sohasem istenek, hiszen ők nem viselnek kockázatot, másokkal viseltetik a tetteik minden következményét. (Plusz egy mocsokság a részükről.) Azt nem mondom, hogy minden ilyen beszélővel azonosulni lehet (Isten őrizz, erről mindenkit lebeszélek!!!), még azt sem, hogy mindegyiket sajnálom (khm, a legtöbbjét inkább megráznám, és nekicsapnám a falnak). De mind ott hagyja a nyomát az ember agyában. És mind meggyőzi arról, hogy elő kell venni Ovidiusnak a tisztán monológokból álló művét, a Hősnők leveleit is. Lehetőleg latinul.

A példányom is megérdemel egy bekezdést. Teubner-kiadás, az a valódi. :) Majd' ötszáz oldal (plusz tárgymutató), amelyet könyvtárból selejteztek ki úgy, hogy az elmúlt százhárom (!) évben konkrétan én voltam az első, aki elejétől végéig elolvasta. Nem mondom, hogy ki se nyitották, mert a tizenharmadik oldalon van benne egy ceruzával bekeretezett rész, amiről nem én tehetek. De amikor elkezdtem, nem ferdült a gerince, most meg ferdül. El nem mondhatom, milyen jó érzés kézbe fogni. Van benne anyag, sok olvasást kibír még, de már olyan simára koptak a lapszélei, mint egy régi kártyacsomagnak. A szaga is pont olyan.

Hát szóval... vége van. Szidtalak eleget, Publius, egy-két sztorival még káromkodni is megtanítottál (gondolatban), de azért hiányozni fogsz. És megnyomom a Molyon a „hozzáadás a kedvencekhez” gombot. Amilyen rafináltan elintézed a végén azt a zsarnok Augustust, azért megérdemled.

Újraolvasás simán elképzelhető.

Majd. 

Utóirat: Akinek ez az értékelés kevés, az tekintse meg az egyes történetekről olvasás közben alkotott agymenéseimet. Ovidius-olvasás és -szidás igénye közben fölléphet.

* A magyar változat azért állandóan ott volt közben a kezem ügyében. Nélküle sokkal lassabban boldogultam volna. Aztán egy idő után sokkal gyorsabban, mert legalább kénytelen lettem volna megtanulni a szavakat... khm... Alább írtam arról is. 

** Útközben rájöttem, hogy egy kortárs osztrák író, Christoph Ransmayr Az utolsó világ círmű regénye Ovidius-parafrázis. Varga Zsolt azt írja róla, hogy „végtelenül okos és szép könyv, de annyira pesszimista, hogy nekem nem tetszik”. Mélyen megértem, de muszáj elolvasnom. Először is azért, hogy kevésbé hiányozzon ez az ovidiusi világ; levezethessem valamivel. Másodszor azért, mert most már tudnom kell, létezhet-e szöveg, amelyik még a Metamorphosesnél is pesszimistább. (Frissítés: elolvastam, nem pesszimistább, sőt.)

*** Karneválibbat!!! Már megint Bahtyinnál lyukadtam ki. Hogy mekkora könyvet írhatott volna Ovidiusról! Hogy mit hagyott ki!!! Nemcsak a szerkezetét vehette volna bele, hanem azt a sok kis gusztusos horrorjelenetet is, amelyektől még a mai olvasó haja is égnek áll. Még hogy klasszikus szépség. Klasszikus groteszk, az van itten dögivel. Jó kis önellentmondás.

----------

A magyar változatról: 

A fordításról, megvallom, nincs sok mondanivalóm. Mankónak nagyon hasznos volt, de nem a magyar szövegre figyeltem elsősorban.

Néha-néha észrevettem egy kis kuszaságot (olyankor az eredetiben is nehezen vagy többféleképpen lehetett értelmezni a mondatot, sőt a jegyzet szerint előfordult az is, hogy egy adott szót többféleképpen lehetett olvasni a kéziratokban), máskor azt, hogy kicsit misztikusabbra veszi a fordítást, mint amilyen az eredeti, vagy szójátékot produkál ott, ahol az eredetiben nincs. A legtöbb esetben azonban nagyon pontosnak bizonyult a szöveg, se hozzá nem tett a latinhoz, se el nem vett belőle.

De ezek tényleg csak futó benyomások, és egyáltalán nem biztos, hogy a szöveg minden pontjára igazak. Számomra a magyar változat leginkább kétféle gondolatmenet forrása volt: „mi a francot is jelent az az 'ostendit'? ja, tényleg, 'megmutat', mér nem tudom végre megjegyezni, na, haladjunk” (értsd: lusta vagyok szótárazni), illetőleg „óhogyabbaazoszlásnakindultéletbe, szóval azok a szavak tartoznak össze, nem ezek, már megint elnéztem a végződéseket, sose fogom én ezt rendesen megtanulni”.

Egyik hozzáállás se adja meg a méltó figyelmet Devecseri munkájának.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 8-án írtam.