Fú, de mennyi ilyen író és könyv kellene még...  

Szégyenletesen keveset tudok a cigány mesékről és mítoszokról, olvasottságom gyakorlatilag Kele Fodor Ákos kötetére korlátozódik. Igaz, hogy az aztán olyan, de olyan színvonalon dolgozza fel ezt a hagyományanyagot, hogy a fal adja a másikat. (Írtam róla a Bárkaonline-ra, itt olvashatjátok a recenziót.) Lakatos Menyhértet sem olvastam még, pedig ez a kötete például kamaszkorom óta megvan, és a Füstös képeket is beszereztem már.* Ezen a helyzeten szerettem volna változtatni. Jó döntés volt a Hosszú éjszakák meséivel kezdeni. Legfeljebb annyi hátrányom származik a műveletlenségemből, hogy nem tudom, csak sejtem, melyek azok a meseelemek, amelyek a cigány folklórból származhatnak, illetve, hogy mi az, amit konkrétan a szerző talált ki. Úgyhogy újra kell olvasni majd, ha több cigány népmesét ismerek. Nem lesz nehéz, mivel a mesék szépek, a könyv pedig nem hosszú, ellenben tartós, sok olvasást kibír. A kiadás minőségével (is) maximálisan elégedett vagyok.

A legtöbb történet számomra jól ismert mesetípusokba sorolható. Angárka meséjét női főszereplővel szoktam látni (Incula), Busladarfi nem túl rokonszenves verziója a „Rózsa és Ibolya” típusú népmesék férfi főszereplőjének, „A hét szakállas farkas” az elátkozott testvérek meséjének jóval rokonszenvesebb feldolgozása, „A paramisák ivadékai”-ban pedig Amor és Psyche története érhető tetten. Ezekben az esetekben (ahogy az ilyen mesék olvasásakor mindig szoktam) azt figyeltem, hogy mit tart meg, és min változtat az író. A legelső mese, „Az öreg fazék titka” viszont inkább „műmesei”. Ugyanakkor ez a legrealisztikusabb is, abban az értelemben, hogy jelen vannak ugyan az állatsegítők (jótett helyébe jót várj), a mágikus tárgy és képesség birtoklása, de sokkal-sokkal erősebb a környezet, a hetvenes évek cigánytelepének jelenléte. Nem is igazán valószerű, inkább álomszerű az, ahogyan a jószívűség győzedelmeskedik. És ára van: az, hogy a főszereplők egyikének egész korábbi életét egy mozdulattal eltöröljék. Aki emlékszik a korábbi nyomorúságra, nem lehet boldog.

A többi mese végkifejlete sokkal optimistább – azokban viszont az útközben tapasztalt apró, kellemetlen részletek lehetnek zavaróak. Mármint a végkifejlet idillikussága számára, nem az olvasónak. Angárka és Busladarfi egyaránt királyfiak, de az egyikük királysága üres pusztaság, a másiknak meg rangja (koronája) van, de alattvalója nincs. Mondjuk, nagyon nem is tudna mit kezdeni vele, ha lenne, mert a lustaságig melankolikus. Ahogy a „Rózsa és Ibolya” típusú mesékben lenni szokott, hagyja, hogy a szerelme oldja meg a problémákat helyette. (Mentségére szóljon, hogy tényleg elég lehetetlenek azok a feladatok.) Angárka jóval aktívabb, ügyesen együtt tud működni az ügyeletes állatsegítővel, a végén pedig – igaz, tudtán kívül – a leendő menyasszonyával is. Angárka meséje különösen tetszett nekem, amiatt is, ahogyan a meseit és a valószerűt egyensúlyozza. Angárka királyfi – de a palotája putri – de attól még tudatában van annak, hogy ő királyfi, úgy is viselkedik – de nem tagadja meg a putrit sem. És kiválóan bánik a táltos paripával, aki (!) egyébként szintén külön egyéniség, saját célokkal és történettel; szokatlan módon neki is szüksége van a gazdájára, nemcsak fordítva. Azért külön piros pont, ahogyan az erotika megjelenik a mesében. A gyerek szerintem észre se veszi, a felnőttnek egyértelmű, de egyáltalán nem zavaró, illik a háttérhez. 

„A hét szakállas farkas” aztán már a legmélyebb keserűségig viszi a realizmust. Fura, de pont ezért sokkal kevésbé álomszerű a meséhez illő végkifejlet. Lakatos van olyan ügyes mesélő, hogy a lélektani elmélyítést meg a társadalmi háttér rajzát pontosan hozzáillessze a mesetípus adta kerethez. Néhány vonással rajzolja fel a nyomorúságot, a szabadságvágyat, a rosszindulatot, a közösségen belüli, sőt családtagok ellen irányuló verbális és fizikai erőszakot. A főszereplő lány pedig tökéletes megjelenítője mindannak, ami „más”. Hiszen az elátkozott testvérek meséjében a legkisebb, akinek meg kell váltania a többieket, mindig azt az árat fizeti, hogy kiközösítik; itt csak eggyel több okuk van a falubelieknek, hogy elítéljék. (Annyira drámai és annyira szép, ahogyan visszanyeri a hangját.) Nagyon tetszik az, ahogyan a mese a lány párját ábrázolja: a családja előítéleteitől és a lány ellen szóló látszattól függetlenül mindvégig kitart a választottja mellett. Még inkább az, ahogyan az idősebb párt: mindketten benne vannak a korban, amikor egymásra találnak, és eleinte inkább szövetség a kapcsolatuk, később viszont már annyira erősen kötődnek egymáshoz, hogy azt a távol levő gyerekek is érzékelik, és az anyjuk férjét apjuknak tekintik. Azért külön taps jár a szerzőnek, hogy nemcsak a megváltó kishúg dolgozik keményen a testvéreiért, hanem ők is a saját megváltásukért. Ahhoz a végkifejlethez mindenkire szükség van. Ha bármelyik szereplő munkája, jóindulata hiányzik, buknának a mesehősök. Most mondja valaki, hogy a mesék nem az életre nevelnek.

Ehhez képest számomra visszalépés „A paramisák ivadékai”, legalábbis ami a szereplők lélektani ábrázolását és a megoldásokat illeti. Pedig egyébként nem véletlenül lett az klasszikus kisregény. Eredeti feldolgozás, pazar stílus, szeretettel megrajzolt szereplők (a bölcs udvari bolond volt a kedvencem), látványos kalandok, a mesetípus ismerője számára is meglepő fordulatok, a naturalisztikusságig valószerű társadalomrajz, mi kell még? Hát nekem igazából az kellett volna, hogy amelyik szereplőt egyértelműen rokonszenvesnek kellene tekintenem, az ne legyen se durván erőszakos, se manipulatív, még ha nyilvánvalóan van is mentsége az előbbire, és bocsánatot is nyer az utóbbira. Az én ízlésemhez képest Lohár-Amor túlságosan kegyetlen. Vele ellentétben Bogárka-Psyche túlságosan passzív, és bocs, de a giccsességig ártatlan. Még a bűnét is más követi el, az útját is más járja végig, a próbákat is más állja ki helyette. Nagyon rokonszenves az, aki kiállja a próbát, nem sok kifogásom van ellene, de sajnálom a két fenti szereplőt, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőlük. A kisregénybe illesztett betéttörténeteket – a vas meséjét meg a harcos királynő történetét – sokkal érdekesebbnek találtam. Egyébként a többi része is lekötött, kár lenne tagadni: este fél tíztől éjfélig végigolvastam az egészet. 

A fülszöveg azt ígéri, hogy ezek a mesék gyereknek és felnőttnek egyaránt szólnak. Azt azért hozzátenném, hogy ezt inkább a kötetre lehet elmondani, nem minden egyes mesére. Ezt tudta is a szerkesztő, mert ezeket a különböző időkben született szövegeket olyan sorrendben helyezte el a kötetben, ahogyan a megcélzott olvasó növekszik. A legelsőt, „Az öreg fazék titká”-t akármelyik kisgyerek kezébe odaadnám. „A hét szakállas farkas”-nak vagy „A paramisák ivadékai”-nak az olvasója viszont már minimum középiskolás legyen, de az is úgy, hogy legyen kivel megbeszélnie. Nem is tudom, melyiket ajánlanám inkább iskolai feldolgozásra. Az előbbit könnyebb feldolgozni, az utóbbit könnyebb olvasni. Én valószínűleg az előbbit választanám, végül is a nehézségét kiegyensúlyozza a rövidsége.

Aki pedig mindegyik fent említett korból kinőtt, az vegye elő azzal a tudattal, hogy a felnőttek is szeretik a mesét, legfeljebb azt nem szereti mindegyik, ha be kellene vallania, hogy amit olvas/néz, az mese. Jól is fog esni, rosszul is, de haszon nélkül való nem lesz. Egy nagy baja van: hogy nincs belőle több. 

* Frissítés: azóta elolvastam azt is. 

Pontszám: 10/9