Élmény volt ezt így Hermész Triszmegisztosszal együtt olvasni. Isten őrizz, hogy bárkinek ajánljam – őszintén: én nem igazán értem, hogy tudták ezt annak idején eladni –, de nem hiába választottam Szepes Máriát tavaly irodalmi nagymamámnak:* én az egész zavarosságával együtt több ponton is tudtam kapcsolódni a történethez is, a világháttérhez is. Máskor is szívesen viszem a szerző műveit hosszabb vonatutakra. Is.

Ez a XXV. századi Föld még az alternatív világokon belül is annyira alternatív, hogy a tudományos hátterének megalkotásához bőven kellettek a természettudományokon kívül okkult tudományok is. Szépen kiegyensúlyozza egyébként egymást a kettő, ahogy a Raguel hét tanítványában is. Az atomfizika vagy az antianyag végül is van (vagy volt a hetvenes években) annyira megfoghatatlan, mint az anyagba leszálló lélek. 

Ahogy már előttem is írták, Jefremov vagy a Solaris hatása szintén jól érzékelhető; és részben (de csak részben) meg is válaszolja a fenti kérdésemet. Aki Jefremovot vagy Lemet megvette, az nyilván ezt is. De hát kezdeni akkor sem tudott vele sokat. Nem csak azért, mert a Surayana élő szobrai megváltás-végkifejlete ellenére emberképét illetően pesszimistább, mint a keleti blokk sci-fijei általában; és nem is csak azért, mert megelevenedő képzelet-lényeinek kavalkádja egyáltalán nem a Solaris bolygó óvatos tapogatózása, hanem totális pszichózis. (Ráadásul Szepes Lemtől átvette annak túlburjánzó, barokkos, elég fárasztó stílusát is, sok-sok kihagyásos szerkezettel megfejelve, amik még engem is idegesítettek.)

Hanem az egésznek a misztikus-ezoterikus hagyományba eresztett gyökerei miatt.

Én éppen ezért nagyon jól elvoltam a szöveggel. Pont mintha az én számomra írták volna, szellemi kalandnak a vonatra. Elég sokat foglalkoztam misztikus irodalommal, Hamvas Száz könyvét is régóta nyüvöm, de ezt a regényt még ráadásul a Raguel után, sőt, ahogy írtam, véletlenül pont Hermész Triszmegisztosz közben olvastam, úgyhogy könnyített pályán játszottam. Tudtam, hogy Szepes Mária a sci-fijeivel szerzett tapasztalatot is beledolgozta a nagy ezoterikus-misztikus műbe, és tudtam, hogy az antianyag Földre érkezésének drámája megfeleltethető a misztikus szövegekben oly gyakran előforduló jelenségnek: a szellem anyagba zuhanásának. 

A misztikus hagyományt régóta kedvelem és olvasom; a vele nagy átfedéseket mutató ezoterikus hagyomány szintén érdekel, bár tartom tőle a két lépés távolságot. Azt viszont nagyon értékelem, ahogyan Szepes a sci-fi nyelvére fordítja az ezotériát. Azt, ahogyan a világegységből kiszakadt lélek a vétkeiért elszenvedett büntetésből számára értékvesztett, nyomasztó állapotba kerül, azaz a csillagokon túli, szellemi világból le a földibe, a test felöltését pedig börtönbe jutásként éli meg. Vesd össze ezt azzal, hogy a Surayana élő szobraiban az idegen lények véletlen érkezésekor a lények első reakciója az elviselhetetlen fájdalom és ellenállhatatlan menekülésvágy. Mekkora ötlet már...

...bár annak, akinek nincs ilyen misztika-mániája, mint nekem, elég beteg ötlet, követhetetlen következményekkel. A vége pedig akár indokolatlannak is tűnhet, pedig nem az. Abszolút megszokott mintázat, ha a misztikus irodalom megváltástörténetei felől nézzük, meg még Goethének a bevezetőben idézett Bűvészinasát is odatesszük mellé (úgyis rajta van A száz könyv listáján az is). Ebből a szempontból logikus, hogy a teljesen mechanikussá váló világ szétesik (nincs mester, aki visszafordítsa, ami kimondatott), logikus, hogy éppen a kívülről jött és a legmélyebb őrületből megváltott szereplők álljanak párba megmenteni a kevés menthetőt, és logikus, hogy megváltó személyek halála árán alakuljon át minden. Teljesen rendben van. Csak hát igazából egy novellánál többre nem elég. Ezt ekkora terjedelemben csak túlírni lehet. Ráadásul a barokkos stílustól minden szereplő olyan egzaltált lesz, hogy amikor nem szónokolnak, akkor lobognak, mint a zászló. 

Nekem viszont nemcsak kedves szerzőmről van szó, akitől kb. a telefonkönyvet elolvasnám, hanem még irodalmi nagymamámról is, akivel szívesen vitatkozom, és akitől szívesen tanulok, hogy aztán átvariáljam a tanultakat úgy, hogy ő maga se ismerjen rá. És így, hogy a filozófiai hátteret is látom, nagyon-nagyon érdekesnek találtam azt a sor kreatív ötletet, ahogy fantasztikummá alakítja azt, amit ott és akkor nem írhatott meg másképp. Továbbá kedves gesztus, ahogy a vége felé a testvérének is átköszön.**

Mondjuk, mélylélektanért inkább nem Szepeshez fordulnék. Amilyen könnyedén feltárulnak mindenkinek az elfojtásai meg traumái, és amilyen elánnal kiélik azokat, az, nos... nem való ilyen derűsként beállított világba, mint a regény első felének XXV. százada. Inkább ijesztő. (Mondjuk, az egyik főszereplő jól fejlett Oidipusz-komplexusát ötletesen csatolja bele a misztikus narratívába a regény.) Azt, hogy a nyilvánvalóan nárcisztikus pszichopatát egy normálisnak beállított szereplő két percig is rokonszenvesnek tarthassa, nem ábrázolja hitelesen a szöveg, és akkor még finom voltam. Leginkább papírfigurák a szereplők egyébként, a legtöbbjüket egy-két vonása határozza meg, vagy még annyi sem. A neveik pedig azonnal kicsapták nálam a biztosítékot, az efféle halandzsán tízéves koromban túl voltam. Nem elegáns. De, gondolom, a hetvenes években vállalható volt. 

Értékeltem viszont magát Surayanát mint újjáalakuló Atlantiszt, és még jobban azt, ahogyan a megnyíló határú testeket, születés és pusztulás káoszát kezeli a szöveg. Nem meghaladni való anomáliaként, mint A Vörös Oroszlán, vagy akár a Raguel is, hanem egy másik világ lehetőségeként, amely nem jobb és nem rosszabb a mienknél. Pedig kezelhetné rosszabbként, mert ami a Surayana második felében lezajlik, az bizony az apokalipszis. (Ez nem spoiler, már a bevezető utal rá.) Itt mintha még a komédiához is több érzéke volna a szerzőnek. Ezt végképp nem néztem volna ki Szepes Máriából. Mint ahogy azt sem, hogy a legrokonszenvesebb tudósfigura legelső gondolata, ami a legnagyobb veszélyben átfut az agyán, az idegen lények iránti empátia legyen. (A következő pillanattól nyilván a sajátjai megmentésére koncentrál, de ez akkor is szép megoldás.)

Rémesen megírt, de irtó kreatív ötlethalmaz a Surayana élő szobrai, hátterében rendkívül tiszteletre méltó műveltséggel. Sokszor elő fogom még venni, és ha máskor vonatra ülök, szívesen viszek megint Szepes Máriát az útra.

Most pedig nagyon komolyan kérdezem: aki viszont nem olvas ezotériát, az hogyan olvassa ezt a szöveget? Mert szerintem egyáltalán nem szórakoztató. Van-e, aki mégis annak találja, és ha igen, miért?

Félreértés ne essék: NEM állítom, hogy valamiféle magasabb rendű lény lennék, amiért én (a túlírt stílusától eltekintve) élvezni tudom. Csak speciel pont az a háttértudásom megvan hozzá, ami miatt értem az utalásokat. Ha biokémiáról olvastam volna ennyit, akkor egy hasonlóan elszállt biokémiai témájú sci-fit értenék jobban, de azon is számon kérhetné a közönsége, hogy miért nem barátságosabb azokhoz, akik történetesen nem ásták bele magukat a biokémiába.

* A Raguel hét tanítványáról írt bejegyzésemben írtam az irodalmi nagymamákról, az utolsó ponthoz kell görgetni hozzá.

** Ő a W. Charon (Wictor Charon volt az írói álneve), akinek a kétezres években elért eredményeire hivatkoznak a szereplők. Egy '71-ben írt regényben. Jaj, de aranyos. „Száz évig élsz, bátyus.” Sajnos nem lett igaza Szepesnek, pár év múlva, hatvankilenc évesen meghalt a testvére. 

Pontszám: 10/8