Első olvasásra tíz pont, és ha* újraolvasom, tuti, hogy kedvencelem is.
Okulásomra kezdtem bele, és legnagyobb meglepetésemre szeretetből folytattam.
Egyébként se taszít az ókori irodalom, sőt, de azt tényleg nem vártam, hogy 2016 decemberétől napjainkig munkás délelőttjeim és délutánjaim során rendszeresen eszembe jusson: otthon vár a Párhuzamos életrajzok, és én most tulajdonképpen nagyon szeretnék otthon lenni… Azt se, hogy naponta minimum egy életrajz lecsússzon, de néha, hosszabb vonatutak alkalmával több is.**
Persze nem állítom, hogy minden sorát maradéktalanul élveztem. Az a nyolcvan oldalnyi Pompeius barokkos túlzás vala. Elég lett vóna abbul negyven is, mester. Azt se feledem, hogy az első kötet végén már majd elaludtam a római köztársaság végóráin, és kissé elkámpicsorodva láttam, hogy a második kötetnek majd' fele is arról fog szólni. Nem igaz, hogy a korábbi időkből összesen három-négy figura volt méltó a megörökítésre! Hol marad Cincinnatus például?! Már csak hogy a Macskafogónál maradjunk. De még ezeken a pontokon se ment kilenc pont alá az élmény, és az az úgyszólván szürreális tapasztalat, hogy Cicero*** életrajza tetszik, rögtön helyrepofozta a pontozást.

De hagyjuk a személyes élményeket. Miért érdemes Plutarkhoszt olvasni?

Mert aktuális. Mert köztudomású persze, hogy az emberi természet nem sokat változott kétezer év alatt (konkrétan semmit), de azért nem árt ezzel a jelenséggel ilyen alaposan szembesülni néha. Hogy X átlagpolgár gondolkodás nélkül Y száműzetésére szavaz (akit életében nem látott), és amikor megkérdezik tőle, hogy de hát miért utálod ennyire, azt válaszolja, hogy „mert unom, hogy folyton az ő erényes életét emlegeti mindenki”. Hogy Z nem találja a kantárját, mert a felesége kölcsönadta valakinek, ezért megsértődik, nem visz el egy üzenetet, és konkrétan megfordul egy város sorsa. Hogy négy-öt oldalanként lehet olyan anekdotákat találni, amelyekben ha Jancsira vagy Juliette-re változtatnánk a neveket, senki meg nem mondaná, hogy kétezer évesek. Hogy mai szociológusok, politológusok kérdéseire érvényes választ lehet adni Plutarkhosz alapján. Hogy körülnézek az ismerőseim között, és az életrajzok szereplői köszönnek vissza… Na, azért nem a főszereplői… De ez a könyv éppen annyira a kicsinyek története is, mint a nagyoké, még ha az utóbbiak többnyire csak néhány soros epizódszerepekben tűnnek is föl.****

Mert csodálatos. (A szónak a klasszikus értelmében.) És persze ijesztő. Ha olyan főszereplővel van éppen dolga az embernek, akinek az életműve éppenséggel egyedi, roppant nagy és folytathatatlan. Mert ez a könyv éppen annyira a nagyok története is, mint a kicsinyeké. Azoké, akik hirtelen más irányba lódították a történelmet, akik életműve után többé semmi sem folyhatott már úgy, mint azelőtt – és azoké, akik emberfölötti erőfeszítéssel megpróbálták más irányba lódítani a történelmet, de óriásit buktak bele. Tudom, benne vannak a törikönyvben. De amikor így emberközelbe jönnek, és még mindig óriásiak (erényeik, bűneik, hibáik, sikereik és baklövéseik pedig ennek megfelelő méretűek)… az nem feledhető. Annak ma is simán a hatása alá lehet kerülni.

(Például az ifjabb Catónak, akit Karl Johnson alakít a Róma című sorozatban. Kép innen.)

Mert sok minden, amit a bizonyos törikönyvek tartalmaznak, jóval érthetőbbé válik ettől a könyvtől. Nem feltétlenül az összefüggések, azokra legfeljebb következtetni enged a szöveg. Hanem a történelmi alakok tetteinek mozgatórugói. Nem az, amit és ahogyan cselekedtek, hanem hogy miért. Mert Plutarkhoszon nőttek fel. Mert évszázadokig nemzedékeknek volt iskolai olvasmánya, és aki értette is, amit olvasott, abbiza gyakorta példaképet is választott magának a nagyok közül,***** aztán nehezen szabadult a hatása alól (ha egyáltalán szabadult). Nincs is rajta mit csodálni. Plutarkhosz maga is ír olyan kevésbé jelentős történelmi alakokról, akik egész életükben nem szabadultak a (könyvben szintén szereplő) nagyságoktól, az ő történetüket hallgatták, őket követték, velük álmodtak, és adott esetben ritka nagy marhaságokat követtek el miattuk. Hogy mást ne mondjak, az Alexandrosz után következő nemzedékek hadvezérei szinte mind olyan komplexusosak, hogy hatvan pszichológusnak is munkát adnának.

Mert nagy történelmi eseményeket úgy tud több (akár öt-hat) egyenrangú nézőpontból ábrázolni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, nem pedig saját találmány. (Ó, persze, megvan a magánvéleménye, hogy melyik út helyes és melyik helytelen, és ezt többször hangoztatja is… hoppá, hogy is van ez, mikor mi a magánvéleménye?! Mert néha szeret saját magának is ellentmondani.) Ettől az ember időnként majd belealszik az aktuális életrajzba, mert ezt a sztorit már többször is hallotta… és mégis hálás azért, hogy Plutarkhosz olyan erővel tudja megjeleníteni az aktuális életrajz főszereplőjét, hogy egyszerűen muszáj most neki szurkolni, ugyanúgy, ahogy húsz oldallal korábban még az ellenfélnek szurkolt. Ami nem akármilyen tanulságokkal szolgálhat a mindennapi élet számára. Egyébként pedig így mindig más-más oldalról megvilágítva annyira pontosan látszik a szövedék bonyolultsága, ahogy apró tényezők újra meg újra megváltoztatják a képet, mintha kaleidoszkópot nézne az ember. Mit nekünk emberi tervek, nagy összefüggések – itt a véletlen, a jó és balszerencse is megkapja azt a szerepet, ami jár neki.

Megjegyzés: Ugyanezért sokszor unalmas is ezt a könyvet olvasni. Mert megfelelő történelmi ismeretek hiányában egyszerűen követhetetlen, hogy ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. De mindig sokkal szomorúbb, mint amilyen unalmas. Mert jól látható az is, micsoda értékek pusztulnak el mindkét oldalon, és ilyenkor gyakran arra gyanakodtam, hogy nemcsak az olvasók, már az ellenfelek se mindig tudták, ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. Azt pedig, ahogyan a környéküket közben végigpusztítják, bajos sírás nélkül nézni. A nagy fosztogatások és zsákmányolások olvastán nem tudtam nem gondolni arra, hogy azért a sok elpazarolt drágaságért valaki megdolgozott, azt a gabonát valaki elvetette, azt a jószágot felnevelte – magáról a megölt emberről nem beszélve, akit szintén felnevelt valaki, és nem biztos, hogy pont erre a célra. Ezt is emberközelbe hozza a könyv, ha tetszik, ha nem.

(Ez meg Tom Hiddleston mint Coriolanus. Egy képkocka a 2014-ben készült színházi felvételből, amely a londoni National Theatre előadását rögzítette. Itt írtam róla.) 

Mert évszázadok írói nyúlnak vissza hozzá, úgyhogy örökké modern marad. Mert olyan drámai helyzeteket tudott teremteni történelmi eseményekből, hogy Shakespeare-nek időnként gyakorlatilag csak jambusokba kellett szedni, és a mai napig üt, ha színpadra állítják, lásd a fenti képet. (Nem mintha kétségbe vonnám, hogy a Bárd jó sokat hozzá is tett a saját zsenialitásából. Nem őt húzom le, Plutarkhoszt dicsérem.) Mert rívok, hogy miért nem készült több dráma az életrajzok alapján, mert pl. a Pürrhosz-életrajz pont passzolna a német romantikához, egymagam kitennék egy telt házat, ha lenne ilyen darab, és előadnák.

(Heinrich von Kleistnak kellett volna megírnia Pürrhosz drámáját is, pont ezt a nyomasztást eredményezte volna, ami a képen érzékelhető. Ez a Homburg herceg előadásán készült, Ötvös András alakítja a címszereplőt.)

Mert az ember (ha eddig nem tudta volna, most) rájön, miért fontos klasszikus nyelveket tanulni: mert olyan életművek válnak érthetővé általa, amelyek a saját életére is hatással lehetnek. Persze ha hagyja. Mert attól, hogy valaki fejből tudja idézni görögül Plutarkhoszt, még semmit nem kap tőle. Azzal csak piedesztálra állítja, arra meg semmi szükség. Akkor kap tőle valamit, ha belebújik, szétszedi, megnézi jobbról, balról, vitatkozik vele, adott esetben veszekszik is, sőt ad absurdum összefirkálja és szamárfülezi. Aki ezt meg tudja tenni görögül, azt én jobban irigylem, mint aki Dubaiba jár nyaralni, és ebben egy cseppnyi túlzás nincs. Mert Plutarkhosz ezt mindet elviseli. És szükség is van rá.

Szükség van rá, mármint a belebújásra, szétszedésre és anyázásra vitára, mert az ember ugyan nem változott kétezer év alatt, de éppen Plutarkhosz mutatja meg, hogy a nézőpont és az események megítélése, az nagyon is sokat változhat akár két nap alatt is. Némely kétezer év előtt egekig magasztalt államformát ma diktatúrának tekintenénk – némely nézetek és előítéletek ma minimum vitathatók.

Éppen ezek miatt nem szabad a Párhuzamos életrajzokat egy darabból faragott, zárt egésznek tekinteni. Tessék kinyitni, arra való. Nem köll aggódni, fogja bírni. Tartós holmi, eláll még legalább kétezer évig. Ha közben végigsöpör rajtunk a harmadik világháború, és kezdhetjük elölről a történelmüket, akkor is. Majd legfeljebb a Bradbury módszerével tartjuk fenn. Rajta leszünk egy páran. 

* (amikor!)
** Kíváncsi vagyok, a közelmúltban hány embernek tűnt fel az az őrült, aki laza kikapcsoló olvasmányként egy komor fekete kötésű keménytáblás könyvet hurcolt magával minden létező vonatra, és tényleg rendszeresen lapozott is benne…
*** Tizennégy éves kori élmény: ríva fakadok a latinkönyv fölött, mert ennek a mocsoknak olyan körmondatai vannak, hogy az állítmányt se találom, nemhogy azt, melyik főnév tartozik hozzá alanyként, mire bölcs anyukám kizavar az udvarra lelki-szellemi helyrejövetel céljából gereblyézni.
**** Emiatt adok egy jó tanácsot a leendő olvasóknak: Plutarkhosz nem azt a történelmet írja, amit mi annak tartunk – azt, amit mi annak tartunk, ő már ismertnek feltételezi! Nagyon sok mindent nem magyaráz el, mert egyszerűen úgy gondolja, azt az olvasó már úgyis tudja. Nem azt jelenti ez, hogy betéve kell tudni az egész ókort, de azért nem hátrány, ha kicsit átismétli az olvasó, mielőtt hozzáfog. Azért túl sokat ne ismételj. Számomra igazi nagy élményt jelentettek azok az életrajzok, amelyeknek a szereplőiről a büdös életben soha nem hallottam.
***** Mielőtt valaki megkérdezi, én választottam-e, megválaszolom: igen. Mielőtt valaki megkérdezi, kit, megválaszolom: bocs, nem mondom meg, de nyugi, nem indított egy háborút se. Mielőtt valaki megkérdezi, óhajtom-e követni is a példáját, megválaszolom: háhá, olyan őrült nem vagyok, és egyébként is jó pár tettét vitatom… de egy-egy adott helyzetben bizony eszembe fog jutni, hogy most X ugyan mit cselekedne, és én tudnám-e cselekedni ugyanazt…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. február 2-án írtam.