Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és A homokemberrel együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

A Scuderi kisasszony is igen jól meg van írva, ám a két másik kisregénynek a nyomába nem ér, nem is igazán értem, minek kell évtizedek óta erőltetni, hogy ez is bekerüljön a többiek mellé. Ez áll talán a legmesszebb a mai olvasótól. Krimi lenne, de még a mai krimiműfajok kialakulása előttről való, úgyhogy egyáltalán nem úgy működik, mint ahogyan egy mai krimiolvasó elvárná. Ami mondjuk nem baj, csak az olvasást nehezíti. A nagy-nagy rejtélyre elég hamar rá lehet jönni, és különben is túl sok benne a sírás meg az ájuldozás. Ráadásul nincs detektív.

Scuderi kisasszony, aki különben igazi proto-Miss Marple, nagyon hasonlít ugyan kései utódjára: évtizedek óta tanulmányozza és jól ismeri az emberi természetet, kiváló beszélőkéje és humorérzéke van, nem áll a rendőrség kötelékében, valamint nem ment férjhez… szóval minden stimmel – csak hát az a helyzet, hogy nem nyomoz. Így megette a fene az egészet. Nála futnak ugyan össze a szálak, de sokkal inkább ügyvédként, mint detektívként működik. Ő az összekötő, a pártfogó, az ékesszóló és meggyőző, végül pedig – ebben ismét a klasszikus nagy detektívekhez hasonlóan – a törvény megkerülője. Ugyanis ebben a regényvilágban a rendőrség nem egyszerűen inkompetens, hanem kártékony is, mivel inkvizítori módszerekkel működik.

Egyébként fura, de ez a romantika kori kisregény minden, csak nem romantikus. Mármint irodalomtörténeti értelemben. Ez klasszicista. Mintha ügyeske stílusgyakorlat lenne Hoffmann részéről: nézzétek már, nekem nemcsak az újdivatú megy, hanem az ódivatú is! Ja, és nemcsak német, hanem francia modorban is. Hát hiába, aki tud, az tud…

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. július 28-án írtam.