Ursula K. Le Guin sorozatai is azok közé fognak tartozni számomra, amelyeket akármikor elő lehet venni, bármelyik kötetet el- vagy újraolvasni, mert elég izgalmasak ahhoz, hogy akár tömegközlekedésre, akár pihenésképpen elővehessem, és elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy ne csak ki, hanem be is kapcsoljanak. Mint ifjúsági regényekkel, valóban jobb lett volna kamaszként megismerkednem velük. Sajnos akkor nem találtam rájuk, bár így sem panaszkodhatom a felhozatalra. 

Az viszont egész biztos, hogy, bár izgalmasnak találtam volna, a gondolatiságával már akkor sem értettem volna egyet. (Ami a maga módján szintén izgalmas dolog; kevés jobb dolgot tudtam volna mondani kamaszként, mint intelligens írók könyveivel vitatkozni, aztán fanfictiont írni.)

Persze nagyon jól kitalálta Le Guin a középpontban álló föld alatti labirintust, és annak jelentőségét a főszereplő felnőtté válásában, mint ahogyan a regény ellentétpárrendszere (mélység–felszín, tudattalan–tudatos, éjszaka–nappal, sötétség–fény) is rendben van. További üdítő elem, hogy a főszereplő lány és az őt segítő férfi nem szeretnek egymásba. Akárki más beletette volna ebbe a történetbe a szerelmi szálat, teljesen fölöslegesen, Le Guin viszont elkerülte ezt a sablont. Sőt, nem is csak arról van szó, hogy nem szeretnek egymásba, hanem, ami még nehezebb feladat volt: arról is, hogy a fenti ellentétpárrendszerhez Le Guin sablonmentesen tudja hozzákapcsolni a nő–férfi ellentétpárt. Mindvégig a nő, Tenar marad a központi szereplő, akinek útján a férfi kötelező mesebeli segítőként jelenik meg, nem pedig megmentőként. A(z ön)megmentés ugyanis Tenar dolga, nem azért, mert most meg akarjuk fordítani a megszokott nemi szerepeket, hanem azért, mert ebben a történetben konkrétan az ő felnőtté válása a tét, nem másé, és hiba (meg illúzió) volna úgy beállítani, hogy a felnőtté válás munkáját más végzi el helyette. Ebből a szempontból tökmindegy, hogy melyikük milyen nemű. (Spoiler a lábjegyzetben.*) 

Na, ezt végigcsinálni Le Guin részéről irgalmatlanul nehéz feladat lehetett. Nem nagyon van ugyanis előzménye a világirodalomban. Eleve kevés a női főszereplős nevelődéstörténet, úgyhogy könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy ezekben is a férfi szereplő váljon cselekvővé, és ezáltal éppen a főszereplő nevelődése sikkadjon el. A fenti ellentétpárrendszerből az aktív–passzív szépen kimarad, és jaj, de nem kár érte. 

Amivel vitatkoztam volna kamaszként, és vitatkozom most is, az a föld alatti labirintus megítélése. Nem mintha nem volna logikusan felépítve a regénybeli tér és annak szimbolikája.** Jelentheti a tudattalant, jelentheti az anyaméhet, jelentheti a gyerekkort, és akkor még csak a pszichológiai jelentőségét taglaltam. Ugyanakkor egyiket sem jelenti maradéktalanul; minden értelmezésből „kilóg” valami. Például az, hogy ez a tér Tenar számára, ha ijesztő is és veszélyes is, mégiscsak biztonságossá tehető, megismerhető, ha nem is uralható. Zseniális ötlet, hogy a megismerés eszköze ebben a világban nem a látás, hanem az érintés. Annak, hogy a sötétségben való eligazodásnak, a tér értelmessé tételének nem előfeltétele a fény, gondolati értelemben annyiféle és annyira izgalmas következménye van, hogy szerintem még Le Guin se számolt mindegyikkel. Hiszen ezzel gyakorlatilag megszűnnek a hagyományos fény–sötét, lenn–fenn értelmezések, és egészen új gondolati elemek kerülhetnek a játékba. (Spoiler a lábjegyzetben.***) 

Mivel pedig Le Guin sem számolt az ötlete minden következményével (nem is csoda), nem is feltétlenül kell egyetérteni azzal, ahogyan végül döntött a végkifejletet illetően. Nyitva az út más továbbgondolások, más megoldások felé. Például (amin kamaszként nagyon sokat gondolkodtam) egy olyan felé, amelyben a tudattalan nem feltétlenül a veszélyességnek feleltethető meg. 

Megjegyzés: Amilyen izgalmas a regény gondolatisága és szimbolikája, olyan egyszerű a cselekménye. Ifjúsági regényben ennél többre nem is nagyon van szükség, de azért aki a cselekményközpontú fantasyt kedveli, csalódni fog. Nekem nem volt rá okom. 

A regényt hangoskönyvként hallgattam, Gabrielle de Cuir felolvasásában. Nem az ő felolvasásait szokták dicsérni, de nekem nem volt vele bajom. Viszont nem ajánlom más tevékenységek hátterének, csak utazáshoz. Nem a felolvasó miatt, hanem mert annyiszor vissza kellett léptetnem a felvételt, ha fél percre kihagyott a figyelmem. Itt minden szónak jelentősége van. 

* SPOILER: A sorozat előző regényének kamasz főszereplője a férfi, Ged/Sparrowhawk volt, ő ezt egyszer már végigcsinálta. Ezért is logikus, hogy a mostaniban, amelyben már felnőtt, szigorúan mellékszerepben maradjon. Abból a szempontból is realisztikusan van bemutatva Tenar és Ged kapcsolata, hogy az utóbbi kvázi pedagógusi-lélekvezetői szerepben jelenik meg, márpedig a pedagógus-lélekvezető mindig akkor végzi jól a dolgát, ha tudomásul veszi, hogy a történet most éppen nem róla szól, hanem arról, akinek a nevelődését segíti. (Ha azt szeretné, hogy róla szóljon, akkor meg azt kell tudomásul vennie, hogy most éppen kilépett a pedagógusi-lélekvezetői szerepből.) Ebből a szempontból hiteles Ged szembeállítása is Kossillal, aki idősebb papnőként szintén nevelői szerepben volna, csak ő nem vesz tudomást a fentiekről, mert nem a nevelés érdekli, hanem a hatalom megszerzése, megtartása, gyakorlása. Ráadásul mindezt észre sem veszi; ő azt gondolja, így kell nevelni. Nem is végzi jól, sem a dolgát, sem úgy általában. 

** A labirintus elszigetelt, veszélyes, félelmetes, de a maga módján kiváltságot is jelentő hely. Tenarnak mint papnőnek semmilyen lehetősége nincs arra, hogy kikerüljön innen, el sem képzelhető számára más hely, ez bezárja őt, de benn abszolút hatalmat is ad neki. Azok fölött is, akik erősebbek, tapasztaltabbak nála. Jó kis dinamikaábrázolás egyébként, ahogyan a főszereplőnek és a társnőinek a kapcsolatait bemutatja a regény. Tenar lenne a főnök, a kiváltságos, a hatalom leendő birtokosa, miközben ő a gyerek, a gyengébb, a nevelendő. Megszenvedi ezt a helyzetet ő is, a környezete is, mint minden hasonló esetben. 

*** SPOILER: Hogy mást ne mondjak, amikor mégis megjelenik a sötétben a fény, akkor nem valamiféle szörnyűséget leplez le, hanem a föld által teremtett szépséget. Ez a szépség nem valamiféle vágy tárgya, a szereplők számára semmilyen értelemben nem birtokba venni való, hanem önmagában is értéket képvisel, és pusztán a szemlélése örömet okoz. (Az más kérdés, hogy ezzel együtt továbbra is veszélyes marad.) Elég csak a Mountains of Madness c. kisregénnyel szembeállítani gondolatilag (itt írtam róla és más Lovecraft-művekről), és máris látszanak Le Guin döntésének következményei.

Pontszám: 10/9