Észrevettétek már, hogy a mi kultúránkban hányszor azonosul egymással a komikus és a gonosz?
Ó, igen, bizony megesik, hogy komolyan vesszük azt, aki nevet, de mennyire – olyankor, ha gyűlöljük, mert rajtunk röhög!
Hiszen a világ akkor működik a kedvünk szerint, ha kiszámítható. Ha A pontból elindulva biztosan B-be érünk. Ha eltervezünk valamit, dolgozunk érte, és az megvalósul. Ha tudjuk, hogy aki megszegi a törvényt, az megkapja a büntetését is. És mihelyt jön valaki, aki felforgatja ezt a rendet, elszakítja egymástól A-t és B-t, tervet és megvalósulást, törvényszegést és büntetést, akkor felháborodunk és megrémülünk. Minél tehetetlenebbek vagyunk, minél kiszámíthatatlanabb az a bizonyos valaki, annál inkább kinevetve érezzük magunkat. Ebből aztán olyan figurák születnek, mint a Joker abban a csodálatos-fantasztikus-csakszuperlatívuszokbantudokbeszélniróla Sötét lovag című filmben. (Kép innen.) Aki röhög és felforgat és áthág minden határt, és ő a halálkomoly-világmegmentő-fájdalmasmúltú-magányoshős Batmannek nemcsak az ellenfele, hanem az ellenpontja is. És ezt van pofája ki is mondani. Miközben éppen fejjel lefelé lóg.
Nagyon magasra tett mércét kell megugrania annak az írónak (vagy, teszem azt, rendezőnek), aki egy ilyen figuráról szóló történetet be akar adni nekem. (Ha valakinek még nem esett volna le: Nolan megugorja. Ebben a filmben. A következőben nem.) Én ugyanis ezt az egész fenti eszmefuttatást egyszerűen nem fogadom el. Egyedül akkor bocsátok meg érte, ha tökéletes műalkotást eredményez. Egyébként halálosan unom.
Nem mintha én nem szeretnék A-ból B-be jutni. Vagy nem háborodnék fel, ha a törvényszegést nem követi a neki megfelelő büntetés. Hanem azt nem hiszem el, hogy egy világfelforgatónak szükségképpen gonosznak kell lennie. Hát olyan utópisztikusan tökéletes az a mi világrendünk, hogy aki meg akarja variálni, az kizárólag árthat az embereknek? Haggyá má. Nagyon tudom unni az olyan történeteket, amelyekben feltétlenül a gonosz a nevető, és feltétlenül ő az, aki cselekszik is valamit – míg a jó csak komoly lehet, és feltétlenül törékeny. Sőt, passzív. Leginkább az a feladata, hogy ellenálljon, esetleg védelmezzen, és próbálja úgy-ahogy helyreállítani a gonosz cselekedetei előtti állapotot. Feltétlenül, szükségképpen, kivétel nélkül. Már alszom is.
És akkor nézzük például ezt az illusztrációt, amelyet Richard Breton rajzolt 1565-ben, François Rabelais regénysorozatához. A figura felsőteste és feje halszerű, végtagjai emberiek (bár a lába kissé békás), a szájából hal jön kifele, a hal szájából is hal jön kifele, több határáthágás már nem is kéne, de hogy tutira rémálmaink legyenek, még a szemünk láttára föl is fűrészeli saját kezűleg a hasát. (OFF: Tök jó, most veszem észre, pont úgy néz ki a fűrész, mint ezen a Dürer-metszeten, az angyal lábánál. Elterjedt forma lehetett abban a korban.) Na de ahol a beleinek kellene kijönni, ott csak újabb halak jönnek ki. És most mondjátok meg, hát döglődik ez a jószág? Vagy legalább szenved? Dehogyis. Új életet tud létrehozni. (Nemcsak a hasán látszik.) Igen, szerintem is undorító. Esztétikus, de undorító. Viszont nem kell, hogy fájdalmas is legyen. Nem rajtunk röhög. Egyébként ha nagyon akarok benne szimbólumokat találni, akkor igen erősre sikeredett blaszfémia is ez a kép. Tekintve, hogy a hal mit jelent az európai kultúrában már vagy kétezer éve. De felemás ám az a blaszfémia is, hiszen nem semmisíti meg azt, amit kigúnyol. Túloz, karikíroz, leránt a sárba, a szellemit testivé, anyagivá teszi. De gonosszá nem. Vagyis nem érvényteleníti.
Amikor a fenti linken látható és hozzájuk hasonló képeket nézegettem az interneten, gondoltam, hogy nem konkrét szöveghelyeket illusztrálnak (nem is), de azt is, hogy ha tényleg pontosan illeszkednek Gargantua és Pantagruel kalandjaihoz, amelyeknek világa Rejtő életművét előlegezi, akkor nekem ez a regénysorozat kell. És nem érdekel, ha fél évig mindennap a pihenő-, vagy inkább az alvásidőmből kell lopnom.
Nem egészen azt találtam, amit vártam – de azért azt is.
Először is ez, kérem, fantasy. Eggyel több ok, hogy olvasni akarjam, és éppen most, amikor a saját fantasyírói ismereteimet is fejleszteni akarom. Egyébként az én történetemben is kiegészíti egymást a komoly és a nevető, a két főszereplő személyében, ezért is tartom fontosnak, hogy utánanézzek, más hogyan csinálja. És nyavalyogjak, hogy én így a büdös életben nem fogom. Szóval. Gargantua és Pantagruel két óriás, apa és fia, Utopie (Utópia, azaz Seholsincsország) uralkodója és trónörököse. A sorozat első két része az ő viselt dolgaikat meséli el, a lovagregények mintájára (és paródiájaként), születésüktől neveltetésükön át a nagy ellenfél legyőzéséig. Alattvalóik normális ember méretűek, úgyhogy az első két regény nagy része semmi másról nem szól, mint arról, hogy hogyan próbálnak egymással elboldogulni kicsinyek és nagyok.
Mind a két szereplőnek embert próbáló gyerek- és ifjúkora van. Embert, nem óriást, mivel őket egyáltalán nem zavarja, hogy egész tartományok jövedelmét emésztik föl (szó szerint), roppant erejükkel időnként törnek-zúznak-pusztítanak, Pantagruelt láncokkal se lehet a bölcsőjében tartani, Gargantua vizeletbe fojtja fél Párizst, vagy éppen elviszi a templomi harangokat csengettyűnek, és azon éli ki a kreativitását, hogy hányféle módon tudja kitörölni az ülepét. Bármely más történetben embertelen szörnyetegek volnának – itt a kihasználatlan, nyers erő képviselői, egészséges józan ésszel megáldva, akik mellé mindössze egy jól megválasztott nevelő kell, és máris a humanista szellemű oktatás csodáivá válnak. Országot és hadsereget egyaránt kiválóan, vidáman és nagyvonalúan tudnak irányítani, a népet békén hagyják, aztán az ellenség vagy szintén belefullad egy átdorbézolt éjszaka utáni vizeletmennyiségbe, vagy kegyelmet kap, vagy megszökik, és elmegy kisiparosnak. A harangok meg visszakerülnek a helyükre. Közben végighallgatják a helyi mesterszónokot is, aki mindvégig azt hiszi, hogy az ő retorikai idiótaságainak köszönhetően kapták vissza őket. Hagyják, hadd örüljön.
Olyat, hogy következetesség a világépítésben, Rabelais-nál ne keress. Szétröhögné magát a szó hallatán. Lépten-nyomon lyukak tátonganak a világ szövetén (hogyhogy csak az uralkodóház áll ekkora méretű emberekből, hogy lehet, hogy mégis találnak házastársat, sőt még megfelelő méretű lovat is, egyáltalán mekkorák ezek pontosan, mert az alattvalóik hol a derekukig érnek, hol észrevétlenül bele tudnak mászni a szájukba stb.), de neki még az is jól áll. Meg az illusztrátoroknak is, akik szintén nem igazán tudják eldönteni, hogy rajzolják meg a szereplőket. Ez itt fentebb például Gustave Doré rajza 1854-ből. Az emberek akkorák rajta, mint Pantagruel lába. Egyetlen más illusztráción sem ilyenek az arányok. Az viszont, hogy ők és a környezetük képviseli a történetben a jó oldalt, az egészséget, az életet, mind a Gargantua, mind a Pantagruel című regényben egyértelmű. Mindig az aktuális ellenfél az, aki agresszív, gonosz és – szerencsére – ostoba is.
A könyv viszont nem ettől jó. Ennek, hogy a komikus/aktív és a gonosz nem esik egybe, én nagyon örülök, de önmagában csak üdítő kivétel, többször olvasható klasszikust nem csinálna a regényből. Klasszikust az csinál belőle, ahogyan ez a komikum működik.
Egy. Megtörténhet, hogy ez a komikus erő megaláz, tönkretesz, pusztít, de a következő pillanatban mindig előidézi valami újnak, másnak, rokonszenvesnek a megszületését is. Ebben Bahtyinnak tökéletesen igaza van. Nem üres csatatér marad a tevékenysége után, hanem, teszem azt, sose látott folyók, házasságok, vagy éppen a frissen megalapított Thélème-apátság, amelyről azt kell tudni, hogy a világ szigorú kolostorainak szöges ellentéte: nincsenek falai, és aki ott lakik, annak csak a saját természete jelöl ki korlátokat, egyébként mindent szabad. És nem, ezt a szabadságot egyetlen lakó sem használja agresszivitásra. Ugyanez érvényes arra is, ahogyan a tárgyakat használják a regényben: ritkán arra, amire való – az eredeti használatának annyi –, viszont nagyon kreatívan (somfa nyelű keresztet fegyverként stb.).
Kettő. Odavagyok az alvilágjárós részekért, minden formájukban. Itt jobbra látható Epistemon, levágott fejével a kezében, amint éppen bebocsátják a túlvilágra, a háttérben pedig a kapu, amelyik mellesleg nyitott szájra hasonlít. (Albert Robida illusztrációja, innen.) És hát aminek a gyomrába bejut az ember, abból ki is lehet jutni, más kérdés, hogy mennyire ízléses módon. Mindenesetre rokonszenves hely a rabelais-i túlvilág, ahol a hajdani szegény filozófusok parancsolnak a hajdani dicső hadvezéreknek (is). Ha akarom, platóni utópia, csak nem olyan hidegrázós formában, ahogy azt Platón elképzelte. Megtörténik ez jelképesen is, amikor az elbeszélő bemászik Pantagruel belsejébe, és ott komplett városokat, társadalmakat talál, anatómiai pontossággal ábrázolva a helyüket (Rabelais orvos volt). Vagy amikor a beteg Pantagruelt úgy gyógyítják meg, hogy rézkapszulákban embereket nyeletnek le vele, akik szó szerint kilapátolják belőle a mocskot, majd visszabújnak a kapszulába, hogy kijöhessenek. Ennyi kreténséget egy rakáson. Kár, hogy nincs belőle több.
Három. Az elbeszélő nem felülről lefele beszél. Hogy ez milyen ritka, főleg a klasszikusok között! Ez távolít el Burtontől, a Rabelais által olyannyira tisztelt Erasmustól, még Sterne-től is, pedig az tényleg jó. Ez a lefelé tekintő, az embereket nyüzsgő kicsinyeknek látó nézőpont, a keserűen gúnyos vagy szelíden ironikus hangnem. Amin az sem változtat, hogy adott esetben az elbeszélő saját magát sem tekinti másoknál különbnek. Fölfogom, hogy miért csinálja, még jogosnak is tartom, csak nem vonz. Rabelais mesélője viszont semmikor nem tolja magát sem a közönsége, sem az elmeséltek fölé, hanem ivócimborákként kezeli a népet, akikkel ordítani lehet. Ezt még akkor is díjazom, ha nyilvánvalóan nem hozzám beszél, mivel semmi helyem nem lehetne az olvasók között. De erről egy másik bejegyzés szól.
Négy. A szatíra soha ki nem fogyó eszközeivel gúnyolja ki Rabelais mindazokat, akik fontosabbnak tartják magukat, mint amilyenek. Őket például arról lehet fölismerni, hogy nincs humoruk. Itt viszont véget ér az elragadtatásom (bár a humortalan emberek megítélésében egyetértünk). Főként nyelvi és kulturális korlátok miatt. Ezekből a szakaszokból rengeteg van, az általuk képviselt komikum – ismét Rejtőhöz hasonlóan – szorosan összefügg a nyelvvel, és hát el tudok képzelni jobbat is, mint oldalakon keresztül tartó tömény szónoklatokat szótározni azért, hogy a végén ne tudjak nevetni a poénon, mert hat lábjegyzet kell elmagyarázni, milyen korabeli törvényről van szó voltaképpen. (A nyelvvel való küzdelmemről itt írtam részletesebben.) Fordító legyen a talpán, aki ezeket a részeket élvezhetővé teszi. Pedig egész biztos, hogy a maguk korában ezeket értékelték a legnagyobbra.
Nem baj. A másik három bőven elég volt, hogy végig akarjam olvasni. Ne csak a Gargantuát és a Pantagruelt, hanem a folytatásaikat is, amelyek egészen másféle képet mutatnak, mint az első kettő. A Harmadkönyv egyetlen monumentális dialógus arról, hogy Pantagruel egyik barátja, Panurge megnősüljön vagy ne. Mindenki azt magyarázza neki, hogy ne tegye, mert a felesége csalni és verni fogja, de ő minden tanácsot, jóslatot és eseményt úgy magyaráz, hogy igenis nősülnie kell. (Erről és Panurge alakjáról itt írtam részletesen.)
A Negyedkönyv és az Ötödik könyv* pedig a csapat hosszú tengeri utazása azért, hogy Panurge végre megkaphassa élete legfontosabb jóslatát – illetve hogy egy marha nagy anti-jóslattal érjen véget az egész. Ezt a három szakaszt általában sokkal nehezebb olvasni, mint a két első regényt, és – főleg ami a háttérismeret híján irgalmatlanul unalmas harmadik részt illeti – jóval kevesebb késztetést érzek az újraolvasására is. Pedig valahányszor bele akartam halni az unalomba, mindig történt valami ezekben a részekben is, amitől boldogan kaptam fel a fejem. Az egyik szigetet például értelmes lényként viselkedő virslik népesítik be, akiknek a támadása ellen Pantagruel szakácsokat vet be. Máshol, az örök hideg országában jéggé fagyott hangokat találnak, amelyek évezredek távolából szólalnak meg, ha felolvadnak. Ismét csak azt tudom mondani: kár, hogy nincs ezekből a jelenetekből több!
Az utóbbi lett aztán a Negyedkönyv legnagyobb slágere, nemzedékek óta bűvöli az olvasókat, hiszen pontosan ez történik akkor is, amikor egy Rabelais-könyvet (vagy bármely klasszikust) kinyit az ember. Még képregényt is ihlettek. (Itt találtam.) Úgyhogy ezzel végzem ezt a bejegyzést. Ennél a jelenetnél jobb ellenpont a Joker számára úgy sincs, még akkor sem, ha a megjelenítés Rabelais-hoz képest szokatlanul komoly.
* Ezek hozzávetőleges címfordítások, még nincs magyar megfelelőjük. A sorozat a Harmadkönyvig jelent meg magyarul. Az Ötödik könyv már Rabelais halála után jelent meg, és biztos, hogy nem az egészet ő írta, hanem valaki befejezte a töredékben maradt kéziratát, de senki se tudja, kicsoda, és hogy pontosan mettől meddig tart, amit ő írt, úgyhogy a sorozat részeként szokták kiadni ezt is.
Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható:
