Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Az erőszaktevő, az áldozat, a bűnhődés, a tükrök és a felfoghatatlan

Hermaphroditus és Salmacis mítosza

2020. március 21. - Timár_Krisztina

salmacis.jpg

Ovidiust olvasok.

A történet címe a latin nyelvű Teubner-kiadásban Salmacis. Aki a kötetem címjegyzékét összeállította, szemérmesen kifelejtette a sztori címéből a másik (?) főszereplőt, Hermaphroditust. Erre már mindenki felkapta a fejét, kezdhetek magyarázni. ;) A kiindulópontul szolgáló mítosz a kultúránk egyik alapsztorija.

Mottó: Na, ebből is meg lehetne írni egy negyvenoldalas szakdolgozatot.

Nekem most nem fog összejönni, csak kalandozok itten. Illetve értelmezek. Úgyis azt is Hermészről nevezték el, úgymint hermeneutika.

Elvileg úgy szól az Ovidius által megverselt mítosz, hogy Hermésznek (Mercuriusnak) és Aphroditénak (Venusnak) születik egy fia, aki hangsúlyozottan mindkettejükre hasonlít (nahát), és mindkettejük nevét megkapja. Ebben szerintem már eleve benne van az, hogy egyszerre férfi és nő. Ehhez képest egészen a legvégéig kizárólag fiúként beszélnek róla, és ugyanaddig egyszer sem hangzik el a neve. Egy nimfa beleszeret a tizenöt éves ifjúba, és azt kéri az istenektől, hogy soha ne kelljen elszakadniuk egymástól, az istenek meg azonnal egybeolvasztják a két testet. Aztán, gondolom, röhögnek a markukba.

Ez is tükrös mítosz, mint a Narcissusé. (Arról itt írtam.) Először is mindez vízparton zajlik, egy tiszta vizű kis tónál. Az tükör is meg nem is. Nem tükör, mert le lehet látni az aljáig, annyira tiszta, de mégis tükör, mert ebben nézegeti magát Salmacis nimfa, akit a világon egyetlen dolog érdekel: a saját szépsége. Pedig csalogatják a társai vadászni, de ő ilyen gerelyekkel meg csapdákkal nem foglalkozik. Ettől viszont még nagyon is aktív, sőt! Fésülködik, ami a mítoszokban szerelmi vágyat és várakozást jelent, ugye. Jön a tizenöt éves alfa (bocs), a nimfa tehát menekül, nehogy kócosan lássák, és csak akkor bújik elő, mikor már rendbe tette magát. A második mondatában már megkéri a fiú kezét, de annak nem kell. A nimfa cselez: átengedi a fiúnak a helyet, aztán úgy tesz, mintha elmenne, de voltaképp megint elbújik. Amikor a fiú úgy dönt, hogy fürödni fog, a nimfa akcióba lép – és itt megint jön egy tükör: úgy ragyog a szeme, mint ahogyan a napsugár visszaverődik a vele szembe helyezett tükörről, illetve fura mód inkább „tükörképről”, ha jól értem. Sokszoros visszaverődés. És akkor most ki a nap? A fiú? A lány szeme meg a vele szembe állított tükör? De közben a lány nem egyszerű felület, mint a Narcissus-mítoszban Echo. Ő az aktív, nyilvánvalóan ő a tapasztalt, a fiúnak tulajdonképpen fogalma sincs, mit akar tőle. (Ezt a szöveg mondja ki: nem tudja, mi a szerelem.) És a lány nézi a fiút. Olyan helyzetben, amilyenben fiú szokott nézni lányt. A tekintet meg hatalom. A könyv előző történetében azzal indulnak el az események, hogy Apollo (a Nap) bámulja Leucothoét, majd erőszakot tesz rajta. Itt azzal, hogy Salmacis bámulja Hermaphroditust (akinek még ezen a ponton nincsen neve). Majd ugyanazzal próbálkozik, mint az előbbiekben Apollo.

Lehet gondolkodni azon, van-e olyan, hogy nő erőszakot tesz férfin. (Hogyne volna, csak gondolkodni ritkán szoktak rajta.) Mert itt ez történik, vagy legalábbis Salmacis megpróbálja. Rosszul teszi, ez nem kérdés, az erőszak minden formája vétek. Ki van mondva egyenesen, hogy nem jön neki össze, de nem Salmacison múlik a dolog, mert a szándék megvan, és cselekedet is követi. Mivel a fiú ellenáll, a lány először gonosznak nevezi – mert ha valaki nem azt akarja, ami a megszólalónak tetszik, akkor az illető automatikusan gonosszá válik, ugye. Majd kéri, hogy soha el ne szakadhasson a fiútól, és egyesítik őket az istenek örökre. Ami által meg is akadályozzák a kielégülést örökre. Salmacis is elmondhatná, amit Narcissus: ahhoz, hogy boldog legyen valakivel, mindenekelőtt az kéne, hogy külön legyen tőle. Ők azonban szó szerint egy testté változnak. Ami a szerelmi együttlétekben metafora szokott lenni, itt pontról pontra megvalósul, és éppen az ellenkezője az eredmény, mint amit Salmacis szeretne. Boldogtalanság és magány. Mind az erőszaktevőnek, mind az áldozatnak. A Metamorphoses nem az igazságosságáról híres.

Vagyis az erőszak nemcsak bűn, hanem hülyeség is. (Azon meg szintén lehet gondolkodni, hogy az istenek miért olyan fürgék és készségesek közreműködni ebben az erőszakban/hülyeségben.)

El lehet gondolkodni azon is, hogy mi történik a Metamorphosesban, ha férfi követ el erőszakot nőn. Akár sikerül neki, akár (elég ritkán) nem, a nő változik át valamivé, és ezzel meg is szűnik önmaga lenni. Megesik, hogy a rangja ettől magasabb lesz, de önmaga nem lehet többé. Vagyis az áldozat bűnhődik. Az erőszaktevő önazonossága megmarad, ő megy tovább. Többnyire eleve ő a hatalmasabb, mert isten, a másik meg halandó, így eleve nincs sok esélye. Előfordul, hogy egy súlycsoportban vannak, de ettől még a képlet nem változik.*

Itt egy a súlycsoport. Az eredmény valami rettentő fura.

Először is maga az erőszak többféle képpel íródik le. Ebből az egyik a polip támadása áldozatára (korrekt), a másik a kígyó ellenállása elrablójának, a sasnak. Mi van?! Akkor vegyük át még egyszer: a lány úgy fonódik rá a fiúra, mint ahogy a kígyó, amelyet a sas elragad vacsorázási célokra, ráfonódik elrablójára, és megbénítja. Tessék mondani, akkor most ki támad meg kit?! Mert én nem tudom követni.

Másodszor a lány, aki a bűnt el akarta követni, megszűnik létezni, egyszerűen beleolvad a fiúba. A végén a kétnemű lényről továbbra is hímnemű végződésű szavakkal beszél a szöveg. (Végül is valamilyet választania kell, a latinban mindennek neme van – de, mondjuk, ebben az esetben lehetne semleges.) Mintha az áldozat megúszná. De nem. Ő is bűnhődik. Azáltal, hogy most már nő is, nemcsak férfi. Mert azt is egyértelművé teszi az elbeszélő, hogy ezzel Hermaphroditus értéke csökkent. Fél-férfi, így nevezi a szöveg, véletlenül se fél-nő. A forrás pedig szintén átváltozik: tisztátalanná (!) válik, mert ha férfi fürdik meg benne, a továbbiakban nővé válik, azaz gyengül. (Bármely nemű szülődnek a valamijét, Publius drága.) Arról nincs szó, hogy mi lesz, ha nő fürdik meg benne. Arról végképp nem (hogy is lehetne), hogy mitől változott meg a mai nyelvhasználatban a név végződése, hiszen ma -a végződéssel használjuk, az meg nőnemű.

De közben annyira erőltetett az egész sztori. (Ezt nem úgy értem, hogy Ovidius erőltette volna, sőt. Nyugodtan lehet, hogy létezett ez így az ő idejében, de attól még erőltetett.) Miért hallgatja el a fiú nevét egészen a végéig? Miért hangsúlyozza az elején olyan nagyon, hogy mindkét szülőjére hasonlít, és mindkettőnek a nevét megkapja? No meg Kerényi elmeséli ám, hogy Aphrodité Hermésznek a női aspektusa, és fordítva, tehát tulajdonképpen a szülők nemzedékében kezdődik ez az önmagával/ból alkotás. Vagy éppen nincs is értelme különbséget tenni szülők és gyermekük között. És végig ott vannak a tükrök. Amik nem is tükrök. Mintha ezt a Salmacist csak azért kellett volna kitalálni, hogy úgy-ahogy felfogható legyen, ami kezdettől fogva egyértelmű – csak felfoghatatlan.

És hogy lesz felfogható? Ha van benne erőszak. Ne már… :(((

U.i.: Amíg képet találtam, ne tudjátok meg… Próbáljátok meg beírni a keresőbe, hogy Hermaphroditus et Salmacis. Hogy finoman fogalmazzak, kissé gyakori a történet átértelmezése. Tele van a művészettörténet ábrándos tekintetű Hermaphroditusokkal, akik boldogan ölelgetik Salmacist a vízben. Ezt a képet Magdalena van de Passe alkotta, 1623-as rajta az évszám, az ábrázolás pedig egész korrekt. Leszámítva, hogy a fiú kicsit idősebb rajta tizenötnél. Itt találtam.

* Syrinx történetére gondolok. Az Apollo elől menekülő Daphne, a Iuppiter miatt szenvedő Io jóval magasabb rangú istennel kerül össze, tehát rohanni kell nekik. Ezt még úgy-ahogy fogom. De ezt a Syrinxet? Ez lentebb van minden eddiginél. Syrinx nimfa, Diana követője, aki Pan istennek tetszik meg – könyörgöm, mi a francért nem lehet elküldeni Pant melegebb éghajlatra? Vagy hozzávágni az íjat, vagy mittudomén? Miért kell mindjárt náddá változni? És ráadásul nem is magától változik át, hanem a társnői segítenek neki. Abban nem tudtak volna segíteni, hogy kijönnek a vízből hatan, és likvidálják Pant? Hagyjuk má'…
Syrinx meséjének kerettörténete viszont határozottan rendben van, ha nem is valami rokonszenves fényben mutatja Mercuriust, legalább logikus. Zenéje és szavai álmot hoznak, az pedig éppen egy lépéssel a halál előtt található. Gyilkosként is gyors és hatékony, mint minden másban, és semmi következmény. Még bűntudata sincs vagy valami. Sőt, még Iunónak se jut eszébe megbüntetni, el van foglalva a pávájával.

Ezt 2018. augusztus 8-án írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr815541260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása