Egyetemista koromban találkoztam először Rabelais nevével, akkor, amikor magyar pályatársából, Rejtő Jenőből akartam záródolgozatot írni, és a(z igen gyér) szakirodalom őt említette mint a komédia első fő-atyamestereinek egyikét. Az a dolgozatírás nem pusztán munka volt nekem, még csak nem is egy érdekes téma feldolgozása. Azért is haladtam vele később még tovább.
Megadta a felfedezés örömét, hiszen, ahogy mondtam, nem sok előzménye volt a szakirodalomban. Újfajta olvasási módszert adott, illetve tudatosította bennem azt, amit már korábban is használtam, úgy, hogy fogalmam se volt, mit csinálok; csak érzékeltem, hogy mást, mint amit elvárnak tőlem. Rávett, hogy tudatosan keressem, és meg is találjam a nevetés klasszikusait. (Fogalmam sincs, hogy a fenti képet ki készítette, több változata is terjed a neten, itt vannak hasonlók.) Aztán persze kiderült, hogy nemcsak őket lehet „átállított stratégiával” olvasni, de az egy másik mese, aki többet akar látni belőle, annak tessék szíves lenni szétnézni a blogon, bárhol megtalálja. Szóval, azt hiszem, átalakította azt, ahogyan olvasok – de azt mindenképp, ahogyan művekről beszélek és írok – végső soron azt, ahogyan gondolkodom és kommunikálok.
Olvasás: önmeghatározás.
Hát nem két nap volt megtanulni. Szerencsére kaptam vezetőt az útra, ha nem is mindig megbízhatót. Ebben az időben olvastam ugyanis először Bahtyint, aki megfogalmazta helyettem azt, amit sejtettem (például Rejtő miatt), magamtól viszont nem tudtam volna: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Az nem úgy van, hogy a komolyság mutatja meg a mélységet, a valódi értelmet, a nevetés meg a felszínt. A komédia (ha szatíra is egyúttal), akkor társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplezhet le, igen, csakugyan, és ezt a fajta komédiát kicsit könnyebb komolyan venni. Rabelais-nál is történik ilyen, hajaj, de mennyire ki tudja figurázni a képmutatókat és tudálékosokat, főleg, ha egyházi emberek is egyúttal. De ha nem(csak) ezt teszi – ha nem szatirikus, nem a fennhéjázók sárba rántója – ha egyszerűen csak együtt nevet a kicsinyekkel – ha összeütköztet két különböző helyzetű, egymástól szigorúan elkülönített kategóriába tartozó embert/csoportot, és mindkettővel jót tesz – ha egyszerre tud kigúnyolni és tiszteletben tartani egy embert vagy egy intézményt – ha ontja magából a trágárságot, az obszcenitást – akkor sem kell, hogy komolytalan legyen.
Sőt, gonosz sem.
Már régen tartoztam a drága Mihail Mihajlovicsnak azzal, hogy elolvasom a kedvenc könyvét. Illetve sorozatát, mert azt már a reneszánsz idején is tudták, hogy aminek sikere van, azt érdemes továbbvinni.* Sajnos az történt – ami ilyenkor történni szokott –, hogy olvasás közben kénytelen voltam több ponton is vitatkozni a mesterrel. Például fájó szívvel egyet kellett értenem a francia szerkesztővel abban, hogy ha Rabelais regényei a népi nevetéskultúrán alapulnak is, attól még sose voltak részei annak, az tuti. Ezt az az irdatlan mennyiségű klasszikus irodalmi utalást és jogi-teológiai szakszavakkal ellátott húszsoros körmondatot az úgynevezett nép már abban a korban sem érthette. Ezen csak az tudott röhögni, akinek Rabelais-hoz hasonló iskolázottsága volt. Tehát én is ritkán. Persze többnyire jól szórakoztam ezen a könyvön, de hogy röhögni nem sikerült, az biztos. Mondjuk, ehhez a nyelvismeret hiányosságai is hozzájárultak, de erről egy másik bejegyzés szól.
Itt csak annyit mondanék még, a saját olvasóim megnyugtatására, hogy az identitásomnak ettől nem esett baja, nem omlottam össze, nem tagadtam meg életem elmúlt húsz évét, sőt: se Bahtyin, se Rabelais újraolvasásától nem ment el a kedvem. Hozzám tett valamit ez a tapasztalat.
Azoknak, akik szeretnének részesedni benne, ma is, csak ajánlani tudom Rejtőt. Ő hála Istennek mindenféle nyelvi korlát nélkül élvezhető. Babette anyó és az ő harci lavórja nélkül pedig élni lehet, de nem érdemes. (A kép Az ellopott futár képregényváltozatából való, amelyet 2014-ben jelentetett meg a kilencedik.hu, Kiss Ferenc szövegével, Garisa H. Zsolt rajzaival. A képet az ő engedélyükkel és jóvoltukból használom. Köszönöm szépen a kedves segítséget.)
* Nem is tudom, létezik-e a Gargantuánál korábbi példa arra, hogy egy történetnek utóbb születik meg az előzménye. Időrendben az első könyv a Pantagruel volt, utána következett a címszereplő apjáról szóló Gargantua, majd a folytatások. Az én kiadásom fordított sorrendben tartalmazza a két első könyvet, de persze jelzi az anomáliát.
Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható.
