Fogalmam sincs, hogy maradt ki a gyerekkoromból a Labyrinth (Fantasztikus labirintus, 1986) és a The Dark Crystal (A sötét kristály, 1982), de most pótoltam, és felnőttként sem bántam meg. Egyúttal így karácsony felé mindkettőt jó szívvel ajánlom, mert olyanfajta történet mindkettő, amely felnőttnek és gyereknek egyaránt mondanivalóval bír, csak éppen mást mond. Nagyon mást. 

A cselekménye mindkettőnek egyszerű: egy felnőtté válás meg egy világmegváltó küldetés, egyértelműen leosztott szerepekkel, csupa ősidők óta ismerős motívummal. A titok, mint mindig, a megvalósításban rejlik.

Ott van a motívumokban megbúvó bölcsességben, amely szavakban kimondatlan marad, hiszen az olcsó fogás volna, hanem a jelmez, a mozdulat, a megjelenés nyelvén válik egyértelművé. (És mennyire elgondolkodtatóvá, megfejteni valóvá, felnőtt számára többletjelentéssel bíróvá.) Ott van a legbölcsebb szereplőkhöz is kötődő bájos vagy groteszk humorban, amin a gyerek jókat kacag, a felnőtt meg megállapíthatja, hogy mélységet is lehet nevetéssel megjeleníteni. Ott van a gondosan kidolgozott terekben (egy megépített Escher-kép, agyam eldobom), az abszurd fordulatokban, az ügyesen elhelyezett mitológiai elemekben, a fülbe ragadós zenében. Ott van még a kegyetlenségben is, amelyet főleg a régebbi film szintén nem rest a mese nyelvén ábrázolni. Nem mondom, hogy ma is mindent ugyanígy forgatnának le, de mind a két film szépen öregedett. 

Egyébként mindkettő nagyon sokat köszönhet Jim Henson bábjainak (ő jegyezte a Muppet Show-t is annak idején), illetve a Labyrinth világán az is meglátszik, hogy George Lucas volt a producer, és nyilván David Bowie zenéje, hangja, megjelenése nélkül sem létezhetne; a The Dark Crystal esetében pedig Frank Oz volt a társrendező. De vissza a bábokhoz. Mit nekünk CGI, de komolyan. Próbálkoznak vele, időnként még mai szemmel nézve is ügyesen csinálják (konkrétan a Labyrinth elején és végén látható a filmtörténet első számítógéppel megalkotott és animált figurája), de nem ez a fontos. Hanem az egymás nyakában ülő emberek jelmezbe bújva, kutya hátára erősített nyeregben ülő kislovag, falból kimeredő kezek, pajzs mögül mozgatott kapuőrök, három madzag meg rengeteg fantázia – hol van ehhez a Csillagok háborúja, minden köteles tiszteletem mellett, komolyan mondom. A The Dark Crystalban egyébként, függetlenül attól, hogy pont nem abban vett részt Lucas, jó pár elemben visszaköszön a sorozat első két része, de hát az a film minden, csak nem másolat. 

The Dark Crystal

Értem én, hogy a Szépség és a Szörnyeteg történetét sokszor és sokan megírták már úgy, hogy minél kevésbé hiteles legyen benne a rabosított hősnő szerelme, de legalább ugyanannyi nagyszerű feldolgozását ismerem, és akárhonnan nézem, mégiscsak a legrégibb és legjobban bejáratott női fejlődésmítosz, az első verziója (Amor és Psyche) konkrétan a lélek megistenüléséhez vezető misztikus út allegorikus meséje. Ezt a mintát használja fel a Labyrinth, de persze kötelező jelleggel beleteszi az ügyes csavart is: Sarah (a filmbeli Psyche, a Szépség) vándorútja nem az után kezdődik, hogy Amor/Szörnyeteg feleségül vette, majd szándéka ellenére otthagyta, hanem konkrétan őhozzá (Jaredhez, a filmbeli Amorhoz, Szörnyeteghez) vezet. Jared fokozatosan beleszeret, és Sarah is vonzónak találja, de a film egyik tétje pont az, hogy megértse: nem párja neki a férfi, semmilyen értelemben. Gyakorlatilag akármelyik útközben összeszedett segítőjéhez közelebb érzi magát, mint a labirintus közepén várakozó manókirályhoz, és ez így van rendjén. Jared ugyanis aszimmetrikus kapcsolatot akarna tőle, Sarah viszont magával egyenrangúnak tekinti, ez az általa használt varázsszöveg alapja is. 

Labyrinth

Nyilván azért lehet a Szörnyeteg olyan vonzó külsejű,* mert a mítosz szerinti szerepei között a szerelem istene is ott van. Meg mert őt játszotta a David Bowie, nem tehettek úgy a film készítői, mintha nem nézne ki jól. Nagyon eltalálták (kivéve a jelmezét, de azt a lábjegyzetben már megírtam): egyszerre ijesztő és érzéki, erőszakos és vonzó, pont amilyenről a kamaszlányok álmodozni szoktak, aztán ha esetleg tényleg az útjába kerülnek egy ilyennek, akkor rendszerint későn jönnek rá szegények, hogy egyáltalán nem álomba illő módon viselkedik. A báli jelenet, a „hogyan beszéljünk a szexről úgy, hogy egy szót se szólunk a szexről” zseniális.** Bowie meg lubickol a szerepben, megmutatja annak minden egyediségét. 

Labyrinth

Jennifer Connelly mint Sarah/Szépség gyerekszínész létére (annyi idős volt, amennyi a szerepe) tökéletesen hozza a gyerekkorban ragadt kamaszt, aki borzasztó nehezen küzdi át magát az érettség különböző fokozatain. Nem egy felnőttet tudok, aki nem tud annyit, mint amennyi mindenre Sarah útközben rájön: hogy nem szabad elbíznia magát; hogy olykor fizetnie kell akkor is, ha nem lenne feltétlenül muszáj; hogy a helyes út megtalálásához először ismerni kell a helytelent; hogy a baráti bizalom megelőzheti a baráti megbízhatóságot; és mennyi mindent még. Ami talán a legfontosabb: hogy ha a szörnyeteg (így kisbetűvel, mert több kisebbel is találkozik) borzalom-külsejét sikerül ügyességgel és bátorsággal eltávolítani, simán kiderülhet, hogy ártatlan takarítóbrigád vagy rémült kismajom. Addig éppen elég veszélyes, kétség ne legyen. Persze ezeket egy gyerek néző nem veszi észre, ő csak élvezi a történetet, de minél többször látja, annál jobban eszébe vésődnek ezek a modellek, elég jól meg vannak ahhoz csinálva. A felnőttnek meg plusz élvezet.*** Különösen, ha közéleti tevékenységéből váratlanul felmerül a „Nincs hatalmad felettem” mondat, és megtudja, hogy az tényleg ebből a filmből való, és abszolút értelmes módon illeszkedik oda, ahol használni szokták. 

Engem összesen egy dolog zavart, de ettől a film nem lesz se jobb, se rosszabb: hogy Sarah-n kívül az egyetlen számottevő női szereplő akadályozó, aki szándékosan megpróbálja visszahúzni őt, és nincs is igazi helye a többi mellékszereplő között (ők mind ismerik egymást, kivéve az öregasszonyt). Ezt az egy hangot éreztem hamisnak, meg a legvégét kicsit kuszának, a többi rendben volt. Külön szép üzenete a filmnek, hogy a felnőtté érés útját fájdalmasnak mutatja ugyan, sok tévedéssel és zuhanással teljesnek, de azért izgalmasnak és humorral telinek is, és olyan útnak, amelynek a végén kiderül, hogy nem feltétlenül kell minden korábbiról lemondania a felnőttnek sem. Ráadásul nemcsak a főszereplő megy át fejlődésen, és a többi szereplő sem puszta eszköz Sarah útján, hanem saját sorsuk van. 

Labyrinth

A The Dark Crystal ehhez képest jóval sötétebb mese, de akkor is nagyon szép mese. A Labyrinth meséjéről sajnálom, hogy lemaradtam gyerekként, a korábbi filmről nem. Van benne egy-két ritka kegyetlen jelenet, ami még felnőttként is megráz, még úgy is, hogy a végén mindkettő szép feloldást kap. A mai gyerekek ingerküszöbe is máshol van persze, mint az enyém volt, de azért érzékenyebb gyerek esetén előbb a szülő nézze meg a filmet, aztán együtt. A történet, az kiszámítható: egy közelgő apokalipszis küszöbén, fura idegen fajok között az egyetlen (útközben kiderül, hogy mégsem egyetlen) emberszabású lénynek kell elvinnie egy tárgyat A-ból B-be, hogy megváltódjon a világ. A végkifejlet viszont nagyon nem kiszámítható, sőt, még a szám is tátva maradt, ennyi okosságot egy ilyen mesétől azért nem vártam. Azok után, hogy kezdettől fogva egyértelműen kijelölte a jót és a gonoszt képviselő szereplőket, és kizárólag a megvalósítás tette lehetővé, hogy ne unjam halálra magam.

The Dark Crystal

De az a megvalósítás. Azok a mitológiai jelképek, azok a bölcs-méltóságteljes teknősszabású és undorító-groteszk keselyűszabású izék,**** azok a jelmezek, terek, bábmozgások. Különösen, amikor belekerülnek olyan ügyes apróságok, hogy ha a szörnyeteget megfosztják óriásivá és ijesztővé tevő öltözékétől, akkor ritka szánalmas, apró és sovány figurává válik. Vagy az, hogy a gonoszságot pontosan azok a kicsinyek szolgálják ki és tartják fenn, akiket ugyanaz a gonoszság tett tönkre, és fosztott meg emberi valójuktól. Formailag sokáig a szemüveges keselyűt tartottam a legjobb ötletnek, de amikor felbukkant a vén varázslónő Aughra, hát onnantól övé volt minden tiszteletem. Úgy tud bölcs lenni, hogy közben semmi méltósága, és mivel semmi méltósága, ellenben jó nagy a hangja, még a keselyűk is félnek tőle. A szeme undorító, az arca groteszk, a teste mókás, a kosszarva olyan erős mitológiai elem, hogy a fal adja a másikat. (A teremtő kreativitással, a vég után azonnal mozgásba lépő kezdettel, a tűzzel kapcsolódik össze.) Sohasem lehet eldönteni, hogy egyértelműen jó- vagy rosszindulatú, és pont így lehet hatékony. Egyszerre természettudós és mágus. No és az a tündéri-ezoterikus poén: „Ki küldött? – A mesterem. – Itt van valahol? – Meghalt. – (Aughra körülnéz, bólint.) Akkor bárhol lehet.”

The Dark Crystal

Ebben a történetben legfeljebb apró kifogásaim lehetnek a női szereplők ellen, de ilyenekben a férfi szereplők is részesülhetnek, úgyhogy nagyvonalú leszek.***** A két főszereplő, egy fiú és egy lány éppen most kezd kinőni a gyerekkorból, és mindkettőjük képességei jelentőséget kapnak a cselekményben, továbbá valamiféle vonzalom is mintha kialakulna közöttük, de egyelőre egyik részről sem több barátságnál vagy testvéri érzésnél. Itt nincs következetlenség. Némi sztereotipikusság van: a fiú elsősorban a kultúra, a lány a természet képviselője. De mivel van rajtuk kívül más női és férfi szereplő is, akik egészen máshogyan viselkednek, a sztereotípia nem válik mérgezővé: történetelem, kész. 

A végkifejlet aztán úgy tökéletes, ahogy van, és legalább annyi kérdést fölvet, mint amennyit megválaszol. 

Két egyszerű küldetés, ami a jó és a rossz erőinek köszönhetően rendkívül bonyolulttá válik, de egy pillanatig sem öncélúvá. Kedves bábok, elképesztő kreativitással megalkotva. Nagyszerű színészek, akkor is, ha csak a hangjukat használhatják. Hát még, ha az arcukat is. Két olyan film, amelyek, valahányszor megnézi őket az ember, mindig tudnak valami újat mondani. 

Sajnos csak a Fantasztikus labirintust találtam meg magyarul online, de aki ügyes, és tud még (legális) linkeket, értesítsen. A nyolcvanas évek harmadik nagy fantasyfilmjéről, a Sólyomasszonyról itt írtam. 

The Dark Crystal

* Kicsit túl is van szexualizálva, ami azt illeti. Én értem, hogy a kamaszkori szexualitásról is beszélni kell, beszél is róla a film a saját virágnyelvén, meg azt is értem, hogy a nyolcvanas években sokkal több mindent meg lehetett jeleníteni nyíltan (elég egynémely korabeli erotikus könyvborítókat megnézni), de azért a Bowie jelmezei... hááát ezekre én is azt mondom, hogy túlzás. Nem beszélve arról, hogy milyen kényelmetlenek lehettek. Tudom, a szépségért szenvedni. Hülyeség. 

** Jelentése van a ruhák színének, a hol távolító, hol közelítő mozgásnak, az elmosódó látványnak és visszhangzó hangoknak, az egyszerre férfias és nőies jegyeket mutató felnőtt táncosoknak, akik látványosan többet tudnak a lánynál, és hangosan kinevetik, amikor az megijed (és hogy mitől ijed meg, annak van csak igazán jelentése), jelentése van Sarah bamba bárányka-képének, Jared távolból figyelő, magabiztos tekintetének. Az se mindegy, hogy mindez álomban játszódik le: Sarah jelképek útján végiggondolja a következményeit annak, hogy mi történne, ha engedne a csábításnak, és megtalálja a lehető legjobb kiutat. Annak is jelentése van. 

*** A filmbeli logikai találós kérdést én háromszor néztem vissza, háromszor nem értettem, háromszor szégyelltem magam össze, hogy a labirintus elején elvéreznék. A végén felhívtam a matektanár anyukámat, akivel közösen fejtettük meg, és mindketten rendkívül élveztük. Még az is kiderült, hogy annyira nem kell szégyellnem magam, nem pontosan úgy van feltéve a kérdés, ahogyan fel kellene tenni, és ennek a pontatlanságnak is jelentősége van.

**** Szegény keselyűk, tudom, hogy ártatlan lények, sőt, köztisztasági hivatalnokok, de mit tegyünk, a teknős se bölcs, azért a kultúrtörténetben pont ilyen párosításban szoktak szerepelni. 

***** Pl. van egy következetlenség: az emberszabású kislány nemcsak egyféle módon tud mozogni, és ezzel megoldhatná a végén a problémát, de pont akkor felejti el, na persze.

Labryrinth