Vigyázat, felnőtt tartalom! Mellékhatásként gyomorforgatás előfordulhat.
És szokás szerint felhúzom magam.
Ma a Pygmalion-történetet olvastam a Metamorphosesből, és, mondhatom, elég nagy gáz.
Gyerekként az egyik kedvencem volt a Görög regékből – Úristen, ha belegondolok. Persze, csábító sztori, a könyv 95%-ától eltérően ebben nem folyik vér, a vége pedig „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nemkülönben szerettem a XX. századi verzióból készült musicalt, és prüszköltem mindenkire, aki szerint nem lett volna szabad megváltoztatni a színdarab végét, amelyikből a musical készült. Még egyetemista koromban is prüszköltem. Megkövetem Imre László tanár urat: neki volt igaza.
Összefoglalva: Pygmalion szobrász, aki csalódik az egész női nemben, mivel a szomszédságában lakik néhány nő, akik kétségbe vonják Venus isteni voltát, ezért büntetésből prostituáltakká válnak, és még csak nem is szégyellik, és ezt Pygmalion látja, tehát teljes joggal ítéli el az összes többi nőt is… ööö… khm, ebbe inkább ne menjünk bele… :/ Szóval úgy dönt, hogy nem vár az igazira, inkább megcsinálja magának. Majd szerelmes lesz a művébe, és azt kéri Venustól, hogy legyen az ő felesége az elefántcsonthoz hasonló. Venus persze érti a ki nem mondott szót is, és élővé változtatja az élettelent. Pontosan akkor, amikor Pygmalion hazatérve kerevetre fekteti a szobrot, és megcsókolja. A nő kinyitja a szemét, egyszerre pillantva meg a napfényt és… a fordításban „szerelmét”, az eredetiben „amantem”, vagyis azt, aki szereti őt. Nem mindegy. Aztán összeházasodnak, és gyerekük lesz, akiről majd elnevezik a földet, ahol élnek. Konyec.
MI VAN???
Ez így ebben a formájában is kísérteties kicsinyég, de ahogy haladtam előre a történetben, és megtaláltam azokat a pontokat, ahol Trencsényi-Waldapfel „igazított” a történeten úgy, hogy azt gyerekek is olvashassák, hát csak potyogott le a földre az állam.
Első: Pygmalion szó szerint a tökéletes nőt alkotja meg magának, „qua femina nasci nulla potest”. Vagyis amilyen nőt szülni nem lehet. Modern olvasó vakarja a füle tövét: kérem szépen, ez nem hübrisz akar lenni? És ha igen, miért nem bűnhődik érte, sőt, miért kap érte jutalmat az elkövetője? Próbálna meg (legalábbis Ovidiusnál) bármelyik másik mitológiai alak túltenni az isteni teremtésen, páros lábbal rúgnák le az alvilágba, ezt meg még telepátiával is megtiszteli „az arany Venus”. Mi ez a protekció?
Második (ha már mítosz): Pygmalion embert hoz a világra, de nem a „hagyományos módszerrel”, hanem a művészet ereje által. Várjá' má', ez nem a Frankenstein?
A kép innen. Láttam az előadást. Zseniális.
Igaz, az elvileg a Prométheusz-mítosz paródiájának készült, meg a doktor nem is elefántcsontból, hanem hullákból próbál embert összerakni, de a cél és a cselekedet ugyanaz: asszonyi közreműködés nélkül, pusztán a tudomány/művészet által megalkotni egy embert. A következmény persze száznyolcvan fokos eltérést mutat: Pygmalion halálos szerelembe, Frankenstein halálos gyűlöletbe esik. Hogy miket művel, és mennyire képtelen gondolkodni vagy felelősséget vállalni, arról részletesen írtam itt. A „halálos” pedig jelen esetben nem puszta szólam. Azt már csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy Pygmalionnak a nő tulajdonképpen a gyereke. Ha eddig nem lett volna elég beteg a sztori. És ez kap jutalmat? Igazságérzetem zsigeri mélységből háborodik fel. Képzavarral.
Harmadik: Ha egyszer a saját művébe szeret bele, amelyet ő alkotott – abba az alkotásba, amelybe a tökéletes nő iránti vágyát vetítette ki, akkor… Igen, gyerekek, akkor ez a Narcissus-mítosz, csak kicsit többet kellett dolgozni a szobron, mint a tükörképen. Mi történik Narcissusszal ugyanebben a könyvben? Aminek történnie kell szegénnyel: jól belehal a vágyába, vele együtt pedig a tükörképe is elpusztul. Mi történik Pygmalionnal? Gyereke születik a tükörképtől az életre kelt szobortól. Hát nem lennék a gyerek helyében.
M. C. Escher: Relativitás (1953). A kép innen.
Harmadik bé (igazából csak alpont): Pygmaliont Paphos-beli hősnek nevezi az elbeszélő, még jóval az előtt, hogy megszületne a gyereke, akiről majd elnevezik Pygmalion szülőföldjét Paphosnak. Hm. Időeltolódást észlelek. Ez az abszurd fordulat tűnik az egyetlen logikus pontnak: visszafordul önmagába a történet, és értelmetlenné válik, mint Pygmalion vágya. Fenti képünk illusztráció.
Negyedik: Amit Pygmalion a szoborral csinál. Azt a jószagút, azt. A Görög regék is elmeséli, hogy ajándékokat visz a szobornak, hogy felöltözteti (ezek szerint ruhája kifaragva nincs), hogy felékszerezi, hogy simogatja és csókolja. Eddig is elég beteg – de itt Trencsényi-Waldapfel emlékeim szerint le is áll, a többi nem gyereknek való. Igen, az jön, amire gondoltok. Körülírva. De elég egyértelműen. (A fordításban hitvesének nevezi közben, az eredetiben „tori sociam” – ágytársának.)
Ötödik (a 3b ponttal együtt kivételesen ez is Ovidius mellett szól): Ezt a történetet az egész mű elbeszélője eltávolítja magától azzal, hogy nem ő maga meséli, hanem mással mesélteti el. Orpheus énekli, Eurydice elvesztése után, amikor nem hajlandó új házasságra lépni többé. Így azért kicsit más lehet a megítélése. Így válhat olyan különleges történetté a köteten belül, amelyben az átváltozás az élettelent kelti életre, nem fordítva, ahogy a többi mítoszban/mondában történik. Ráadásul úgy, hogy a művészet is bele van keverve a dologba, és úgy, hogy az egész művésztörténetet a valaha élt legnagyobb művész, Orpheus meséli el.
Mozaik Orpheusról, a szíriai Sahbában. A kép innen.
Aki arra is képes, hogy nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is hasson, és pár oldallal korábban az élettelent, vagyis a halott feleségét is megpróbálta a művészete erejével (új) életre kelteni, de persze nem jött össze. (Nem a művészete hibájából.) És most kompenzál. Hát jó, tekintsük a történetet úgy, mint mesét a mesében (elég gyakori fogás Ovidiustól), mint a szenvedő szerelmes által teremtett illúziót. Előtte a Hyacinthus-történettel, amely szintén nem móka és kacagás. Meg egy olyan rövidke mondával, amelyben kimondódik, hogy az átváltozás büntetés, nem kegy. Hogy utána miről énekel Orpheus, azt még nem tudom, valószínűleg az a sztori se véletlenül került oda.
Szóval körbe lehet ezt a Pygmaliont magyarázni úgy, hogy mégiscsak legyen értelme, de azért el nem mondhatom, mennyire örülök, hogy G. B. Shaw úgy írta át, ahogy: Henry Higgins átalakítandó anyagnak tekinti Eliza Doolittle-t, aki sokáig ellenáll, mert történetesen nem puszta anyag, hanem egyéniség, önálló tudattal, érzékenységgel, akarattal. Amikor pedig mégis megtörténik az átalakulás, akkor minden másképp történik, mint Ovidiusnál. A végén a főszereplők kilépnek egymás életéből: a férfi visszakapja a régi életét, a nő újat kezd mással, és boldogan élnek. Hurrá. Kár, hogy soha nem a Shaw által megírt végkifejlettel adják elő. Annyira szép volna így.
A képet tartalmazó bejegyzés írója egyetért velem, sőt tovább is megy.
Megjegyzés: ennek a bejegyzésnek a legtetején levő kép Jean-Baptiste Regnault alkotása 1786-ból. Ügyes illúzió. Azt hinnéd, a szobrász látható rajta a szobor társaságában, de nem. A Venus szobrához imádkozó szobrászt látod. Ovidiusnál nincs Venus-szobor, csak oltár. A festmény tehát többszörözi az illúziót: a művész arra vágyik, hogy a műve életre keljen, ennek érdekében egy másik műalkotáshoz könyörög, tehát mindenekelőtt ennek a másik szobornak kéne élőlény, azaz istennő módjára viselkednie, és teljesíteni a kérést. Ehelyett, ahogy élettelen tárgyhoz illik, a tekintete üres. „Elnéz” a művész feje fölött, nem reagál. Ahogy egyre tovább nézem a képet, egyre jobban tetszik nekem. Innen van.
Azt meg csak úgy megjegyzem, hogy amikor annak idején képet próbáltam találni az írásomhoz, beírtam a keresőbe, hogy Pygmalion, és a második találatomnak a címétől kissé elröhögtem magam. (Itt találtam.) Tényleg, van az európai kultúrának még egy ismert narratívája, amelyiknek a végén átalakul élővé az élettelen… de azért egy pár próbát ki kell állnia előbb. Bocs az asszociációért, tényleg nem az én ötletem volt. :D
Ahogy olvasok tovább, és nézem, miről énekel még Orpheus... azonnal visszavonom a felháborodásomat!!! A következő történet Paphos fiáról és unokájáról szól, és az unoka szenvedélyéről, amely szörnyű véget ér. Irónia 2.0 bekapcsolva. A bejegyzés itt folytatódik.
Ezt 2018. október 20-án írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
