Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Narcissus hasadt személyiség szeretne lenni

2020. március 21. - Timár_Krisztina

narcissus.jpg

Ovidiust olvasok.

Gondolkodom.

Narcissus mítoszát így, Ovidius megfogalmazásában annak idején vettük pszichológiából, és egy csomó mindenre emlékszem belőle. Például arra, milyen fura és érdekes, hogy szegény Narcissus így szól: „Iste ego sum”, „Én vagyok az.” Ha ezt a mondatot kimondjuk, az már kész személyiséghasadás. :D Amúgy szegény nem éppen hasadt személyiség, csak szeretne lenni.

Nem hiszem, hogy Ovidiusnál korábban leírták volna már azt, hogy ahhoz, hogy az ember boldog lehessen a szerelmével, először is arra van szükség, hogy külön legyen tőle. Már meg is van magyarázva, miért nem mehet hozzá Catherine Heathcliffhez, hiszen saját magát úgy határozza meg, hogy ő Heathcliff-fel egy. Szeretni csak azt lehet, aki más, mint én. Ha a saját képét szereti másban az ember, abból nagy baja lesz mind a kettőnek. Mégis erről szól a fele romantika. (Ezért szeretem én a romantikus iróniát jobban, mint amit komolyan kell venni.)
De az önismereten is múlik a dolog. „Addig fog élni, míg önmagát meg nem ismeri.” Ettől a mondattól hidegrázást lehet kapni. És reménykedni, hogy csak azért ennyire súlyos Narcissus esete, mert nem hároméves korában néz először tükörbe, hanem tizenhat. Ha az ember kamaszként kezdi megismerni önmagát, régen rossz, azt hamarabb kell indítani. Reméljük, így megússzuk… :/

Mondjuk, arra is emlékszem, hogy neki már a születése is necces, és tényleg. Víz szerelmes vízbe, így fogan meg Narcissus.

Meg a beléje szerelmes Echo (azaz a nimfa, akiből visszhang lesz) se véletlenül tartózkodik ebben a mítoszban. Narcissus a tükröt nézi, amely a saját arcát veri vissza, Echo a felület, amelyről a hangok visszaverődnek. Nem tud hallgatni, nem tud kezdeményezni. Bele is hal szegény. :(

A kép, az zseniális. Innen van. Innen meg az eredetije, John William Waterhouse képe. Látszik, hogy inkább Narcissus érdekelte, mint Echo.

Ezt 2018. július 31-én írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek. 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1115541268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása