A képzelet nem arra való, hogy másnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Hanem önnevelésre. Hogy jobb legyen a világ.

Felejtsd el a filmváltozatot, a tizedét nem tudja annak, amit a regény. Sőt, a film konkrétan az ellenkezőjét mondja annak, amit a regény, ami annyit tesz, hogy a film hazudik. Bocs. Ende nem hazudik, hanem kitalál mindenfélét. Nem, az oly mértékig nem ugyanaz, hogy a kettőnek a viszonyáról leginkább a 180 fok jut eszembe.

Nagyon, nagyon sokat jelent nekem ez a regény. Azon kevesek közé tartozik, amelyek komolyan hozzájárultak a felnőtté válásomhoz. (Függetlenül attól, hogy tizenkevés évesen olvastam elsőként, a kamaszodásnak éppen csak a legelején.) Az a fajta könyv ez, amelyből minden korosztály a neki szóló üzenetet fogja fel. Amíg nem jut el az ember a felnőttkorba, addig is jóval többet kap tőle egyszerű kalandmesénél – gyakorlatilag utat mutat neki a különböző kalandmesék között, hozzásegíti a megfelelőek kiválasztásához –, amikor pedig már eljutott oda, akkor megtanítja, hogyan érdemes – és hogyan tilos – a világot alakítani. Különösen a magamfajta Fantázia-utazó számára fontos ez, akinek oly mértékig sikerült (reményei szerint) felnevelni önmagát, hogy már mások neveléséhez is hozzá mer fogni. Ilyen könyvek olvasásakor tudatosul bennem, mekkora bátorság, vagy inkább vakmerőség kell ahhoz, hogy emberi lélekhez nyúljak.

Hogy mit adott nekem gyerekként, arról most csak néhány emléket osztok meg veletek. Tizenhárom éves koromig két fanfictiont is írtam a regényhez, de csak az egyiket tudatosan. Abban egy ikerpár járt hasonló világmegmentő küldetésben, egy fiú és egy lány, és mindkettőnek olyan nevet adtam, amelyik a sajátomra emlékeztetett. Ezt bogozza ki egy pszichológus. A másikról oly mértékig nem tudatosult bennem, hogy Ende alapján készült, hogy ha a rajztanárom nem jegyzi meg, mennyire emlékezteti A Végtelen Történetre a regényem, talán a mai napig nem jövök rá. Vagyis addigra már annyira beépült a gondolkodásomba, hogy észre se vettem. Később készült egy harmadik regény is… de arról most nem árulok el többet. Még csak azt a sötét téli estét mesélem el, amikor – lehettem vagy tizennégy – rokonlátogatásból arra értünk haza, hogy az egész utcában nincs villany, és emiatt a fűtésünk se működik. Szerencsére éppen előző nap kaptunk új csizmát a húgommal, bundabélésűt, még nem volt használva, így azt vettük fel papucs helyett a szobába, nem fáztunk. Áram helyett gyertyával világítottunk, a tévé persze nem működött, és ami az esti programot illeti, az volt az első gondolatom, hogy MOST kell újraolvasni A Végtelen Történetet. Asztalnál, gyertyafénynél, két pulóverben, vastag csizmával a lábamon. Kevés hasonlóan élvezetes olvasásélményre emlékszem.

Hogy mit adott nekem most, harmincnyolc évesen, arról jóval nehezebb beszélni. A cselekményt már nagyjából tudom kívülről, arra legfeljebb nosztalgiából figyeltem oda, mást akartam megtudni belőle. Elég sok filozófiai, történelmi és lélektani művet olvastam életemben, különösen az utóbbi pár évben – Ende felnőttmeséit is (Tükör a tükörben) –, és már azt is tudom, mi fán terem a szürrealizmus. Azt akartam tudni, mi származott át ezekből Ende művébe. Meg persze azt is, lehet-e még valamit találni a tudatomban (tudattalanomban), amit Ende tett oda kamaszkoromban, és én még nem vettem észre.

Jelentem, ebben a regényben olyan gondosan kidolgozott és következetesen végigvitt gondolatrendszert találtam, amilyet nem szokott megbírni a gyerekirodalom. (A regény második fele nem is feltétlenül gyereknek való, de azért nem is lesz tőle baja.) Dolgozik klasszikus európai filozófiából, felhasználja az ezotériát is, és mintha távol-keleti gondolkodásmódokat is tetten lehetne érni benne – de mindegyikkel szemben megengedi magának az iróniát. Alap-felismerésekkel hajigálja folyamatosan az olvasót,* de nem rág a szájába semmit. Hiszen éppen arról szól a regény, hogy a szájbarágásnak sok értelme nincs. A hosszú történetek nem becsomagolják a tanulságot, hanem elvisznek odáig, ha hagyod. Az igazán jó hosszú történetek pedig azonosak a tanulságukkal. Legyen az akármilyen röviden összefoglalható.

A lélektani vonal hibátlan. Nemcsak az, amit közvetlenül kimond belőle, hanem az is, amit nem. (Tessék figyelni a tükrök szerepét a regényben!) Közhelyet sem fél alkalmazni: a végkifejlet kimondott tanulsága bármely más alkotó művében csöpögne a sziruptól, Endénél nem. Mert, ahogy Emerson molytárs olyan jól megfogalmazza: addigra, mire a közhely elhangzik, már keresztülvitte a főszereplőjét egy olyan eseménysoron, amelyben azt se lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz, azt viszont igen, ki a pszichopata. („Skizoid jellemfejlődés”. Köszi ezt a kifejezést, magamtól sose jutott volna eszembe, pedig abszolút korrekt. Az más kérdés, hogy nekem pont azért tetszik a könyv, amiért az értékelő kárhoztatja, de ezzel a világon semmi gond nincs.) Hibátlannak mondom a lélektani vonalat akkor is, ha a vége felé felszisszentem időnként – mert azért nem mindenben értek egyet a mester által alkalmazott megoldásokkal. De tulajdonképpen miért is kellene mindenben egyetértenem? 

Továbbá feltaláltam a spanyolviaszt rájöttem, hogy ebbiza korai posztmodern regény. Egy pillanatig sem hagyja, hogy az olvasója elfelejtse: regényt olvas, szavakat lát. Itt nincs illúzió, amelyet a következő pillanatban le ne lepleznének. Maguk a szereplők kiáltják a képedbe: Ez szöveg! Nem több! De szövegnek lenni nem is kevés, ó, de mennyire nem. Soha ne becsüld alá a szavak, a szimbólumok hatalmát. Tessék arra használni őket, amire valók. Minden kimondott szóért felelősséggel tartozol, minden meghallott/elolvasott szó nyomot hagy a világban, minden jó történet végtelen.**

Az pedig, ahogyan közben felidézi a XX. század történelmének legkevésbé dicsőséges epizódjait, hát az egyenesen hátborzongató. Olyan gyerekkönyv ez, hogy még a diktatúra is belefér. Nem lehet elég korán megutáltatni az ifjúsággal. 

Szóval igen örvendek, hogy Ende éppen novemberben született, mert ez az újraolvasás már nagyon régóta érett, és semmikor nem olyan aktuális, mint karácsony előtt. Nekem már hozzáadott az ünnepemhez. Boldog karácsonyt mindenki másnak is. 

Különösen annak az általános iskolai magyartanáromnak, aki annak idején ajánlotta nekem, és amikor rájött, hogy egyre csak halogatom az olvasását, még egyszer rám szólt, hogy ki ne hagyjam. 

Utóirat: Módosult a válaszom arra a kérdésre, hogy milyen mesebeli helyszínre utaznék el szívesen. A Déli Jósdába, a Varázstükör Kapuhoz. Van két tippem, hogy mit látnék benne. 

* SPOILER! Óriási kedvenc a Kulcsnélküli Kapu. Amely olyan különleges fémből készült, hogy minél jobban ki akarja nyitni az ember, annál erősebben zár, de amikor azt is elfelejti, mit akart, kinyílik. Direkt megnéztem, megmagyarázza-e a regény, mi ez a kapu, és most rém büszke vagyok a tizenkét éves kori magamra, mert nem, a regény nem magyarázza el, tehát ezek szerint magamtól jöttem rá annak idején. :) Ez a kapu az a vonal, amely az álmot az ébrenléttől elválasztja. Amikor felébredünk, minél jobban vissza akarunk emlékezni az álomra, annál gyorsabban tűnik el az emléke, de napközben egy akaratlan asszociáció hirtelen visszahozhatja az egészet.

** Ezért fontos, hogy a regény apró melléktörténeteket növeszt, amelyek egytől egyig nyitva maradnak, elmesélésüket mindig más alkalomra ígéri. Elég idegesítő, tudom, de ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy, bár befejezése van, vége nincsen. Hányszor megtörténik velünk, hogy egy könyv elolvasása azonnal előhívja a következő(ke)t? Főleg, ha szakirodalmat olvasunk, és egy megválaszolt kérdés hat megválaszolatlant vet fel, ami hat újabb olvasást jelent. Még kiderül, hogy nemcsak a történetek végtelenek, hanem a szakirodalmak is.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 15-én írtam.