Bernard Picart: Adonis születése. Kép innen.
Megszokhattam volna már, hogy Ovidiusnál minden hatszoros idézőjelbe van téve, és utólag hatszor visszavonódik, megerősítődik, kifordítódik. De ennyire még soha nem volt szükségem az iróniájára, mint Pygmalion története esetében, amelyről szóló bejegyzésemet itt olvashatjátok. Érdemes is elolvasni, mert nélküle nem fogjátok érteni az alábbiakat.
Az már tehát nyilvánvaló, hogy nem véletlenül adta éppen Orpheus szájába a történetet, aki kompenzál a saját vesztesége miatt. Pygmalion boldog végre jut. De a következő nemzedékek, akik ebből a lehetetlen házasságból születnek, bőven megfizetik az árát visszamenőleg is. Egyúttal tükröt tartanak a szobrász és alkotása (lánya/felesége) történetének.
Marha jó ez a kép. Jean-Léon Gérôme: Pygmalion és Galatea, 1890. Innen van. Nagyítsátok csak ki. Azt hiszi az ember, a művész és éppen életre kelő műve a legfontosabb rajta, de ha megnézed a hátteret: tragikus maszkok támaszkodnak a falnak, rémült ordításra nyílt szájjal, alattuk Minerva pajzsa a Medusa-fővel, amely köztudomásúlag kővé dermeszti, aki ránéz. Aztán ott egy tükörbe néző figura, egy gonoszul mosolygó Amor, egy eltakart arcú nő... Csak azt tudnám, a falon levő festmény mit akar ábrázolni.
Egy fiuk születik, Paphos, neki is egy fia, annak pedig egyetlen lánya, Myrrha, aki szenvedélyesen beleszeret a saját apjába. A kapcsolat az előző történettel egyértelmű, az előjel viszont éppen fordított: az utód szereti az elődöt, és ő maga is elborzad saját szerelmétől. Védekezni ellene viszont képtelen. (Ovidiusnál az ilyesmi amúgy is lehetetlen, a szenvedély az szenvedély, követeli a beteljesülést.) Meg akarja ölni magát, a dajkája menti meg, és látatlanban megesküszik, hogy segíteni fog rajta, bármi bántja. Aztán tényleg muszáj neki segíteni.
Közösen megtévesztik az apát. Ismét egy illúzió, amelyet ezúttal a dajka teremt, és megvalósuláshoz vezet. Az apa későn jön rá, miről is volt szó. Akkorra viszont már elég egyértelmű, hogy neki sem egészségesek a hajlamai, mert azt pontosan tudja, hogy a szeretője egyidős a lányával, és még lányának is szólítja a sötétben. Nem akarom tudni, mire gondol közben, mindenesetre nyilvánvalóan boldogabb, mint a feleségével volna. Amikor felfogja a történteket, ő maga folytatja az illúziót: pillanatok alatt meggyőzi magát, hogy ő semmiben nem hibás, a lányán kell bosszút állnia.
A kép forrása: https://draxe.com/essential-oils/myrrh-oil/
Myrrha fává változik (igen, van ilyen fa, a gyantáját nevezik könnyeknek, és gyógyhatása van, meg kultusza is pár ezer éve), aztán a kéreg meghasad, és a fa gyermeket szül. (Egyébként a mirrha tényleg a felhasadt kéregből folyik ki.) A gyermekből lesz a legszebb férfi, Adonis. Gyerekként Amorra hasonlít, Venus fiára, felnőttként meg Venus kedvese lesz. Ezt meg inkább nem kommentálnám. Az istenségek szerelme aztán sose életbiztosítás. Adonis ráadásul éppen ágyéksebbe hal bele. Az ő története egyébként jóval régibb a Metamorphosesnél, egy keleti (közelebbit nem merek mondani) mítoszt dolgozott bele Ovidius az antik hagyományba. Vagy valaki őelőtte, akitől vette a sztorit.
Ami a bejegyzés szempontjából fontos: közvetlenül Pygmalion boldog véget érő története után dupla tükörkép következik, és mindkét tükörkép szörnyű tragédiát mutat. Ráadásul Adonis története után Orpheusszal is végeznek, aki mindkét történetet elénekelte, vagyis a keretet adja hozzájuk. De az egy másik mese.
Ezt 2018. október 22-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
