Klasszikus horrort (leánykori nevén rémtörténetet) olvasni jó. Kevés akció, sok feszültség, nagyító alá vett és óriásira növesztett lélektani hatás. Maupassant idejében jóval alacsonyabban volt az ingerküszöb, mint most, ennek megfelelően tulajdonképpen itt is alig történik egy-két szörnyűség – viszont sokkal nagyobb ügyet csinál belőlük. Minden hátrafordulás, minden üres kancsó, minden felborult lámpa megkapja a neki járó maximális figyelmet. És nem árt az, ha a mai olvasónak is felhívják időnként a figyelmét arra, hogy ha nem történnek nagy dolgok, akkor is működhetnek körülötte/benne ijesztő erők. 

És akkor már benne is vagyunk a lecsóban. Körülötte vagy benne működnek azok az erők? Ez az, amit ennek a történetnek* az elbeszélője sem tud eldönteni. Mint ahogy azt sem, hogy mit szeretne jobban: azt, hogy bebizonyosodjon, hogy a láthatatlan szörnyeteg kívülről fenyegeti, tehát létezik, és nem neki ment el az esze – vagy azt, hogy bebizonyosodjon, hogy ő az őrült. Az előbbi esetben a racionális, józan világrendnek annyi, és többé senki, semmi nincs biztonságban, viszont legalább el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogyan győzheti le a külső ellenséget. Az utóbbi esetben őneki annyi, viszont legalább a megingott világrend visszanyeri szilárdságát. Tessék választani.

A korszak rémtörténet-szereplői többnyire rimánkodva kérik, derüljön ki, hogy ők az őrültek, csak a világrend össze ne omoljon. Jóval túl a felvilágosodás korán, és közeledve a XIX. század végéhez, a biztonságos átjárók evilág és túlvilág között a legtöbb ember számára hozzáférhetetlenek, a hozzáférhetőeken pedig éppen hogy csak elkezdtek közlekedni, óvatosan és tapogatózva. Még abban sem biztosak, hogy ezek az utak egyáltalán kivezetnek-e (és hogy jó-e az, ha kivezetnek) az evilági létből. A hipnózis például nagyon érdekli, de még jobban meg is ijeszti őket. Milyen erőknek parancsol, aki hipnotizál? Ha valóban olyan hatalmas lény, akkor jó- vagy rosszindulatú? Természetfölötti-e a hatalma? Vagy tudományt gyakorol-e, és mindannak, amit művel, magában az emberben rejlik a forrása? Melyik lehetőség félelmetesebb? Egyáltalán hol van a határ racionális és irracionális között? Hasznos az, vagy bajt okoz, ha átlépjük? Van-e lehetőség visszalépni, ha az ember veszélybe kerül? Ad-e mindez magyarázatot arra, ami az elbeszélővel történik? Csupa tipikusan XIX. század végi kérdés, amelyekre ritkán van válasz, és azzal se biztos, hogy jól jár az ember. 

Ennek a történetnek a főszereplője semmiképp. 

Miféle ember ez az „én”? Egyedülálló férfi, aki azonban nem tűnik magányosnak: az, hogy nincs állandó társa, még legjobb barátja sem, az se jól, se rosszul nem érinti, egyszerűen nem foglalkozik vele. Inkább hétköznapi időtöltésekkel foglalkozik. Nézegeti a hajókat, sziklát mászik, rokonokat és ismerősöket látogat, kirándulás közben idegenek történeteit hallgatja – szóval elvan. Nem zavar senkit, őt se zavarja senki. Ez az állapot azonban sajnos nem sokáig tart. Nyugodt, kényelmes életébe betör az ismeretlen, és ő nem talál korábbi életében semmit, amivel megvédhetné magát. Legfeljebb szökni tud előle, csak hát hamar rájön, hogy az is lehetetlen – hiszen még az sem biztos, hogy az a szörnyű ismeretlen, az kívülről támadja. Külső segítséget pedig nem kap, se fizikait, se szellemit. 

Miközben fokozatosan bemutatott felőrlődését figyeltem, jutott nekem eszembe mindenféle arról, hogy mi lehet a baja. (Már amennyiben nem kívülről jön a láthatatlan ellenség, persze.) Hiszen tulajdonképpen a kiváltságosok közé tartozik. Elég jómódúnak tűnik – bár nem folytat éppen költekező életmódot –, hiszen nem dolgozik, mégis nagy házban él, és több cselédet tart. Birtokokról nincs szó, amelyekkel foglalkoznia kellene. Valószínűleg járadékból él, vagyis túl sok temérdek szabadideje van. És azt mire használja? Hajónézegetésre. Távol legyen tőlem, hogy hibáztassam. Van neki éppen elég baja, és semmi rosszat nem követ el. Igaz, hogy jót se.** Ezt az embert – mint ahogy bizonyára sok száz kortársát is – egyszerűen senki nem készítette fel arra, hogy az ő nyugodt, kényelmes életén kívül bármit is számon kelljen tartania. Vagy ha mégis, akkor arra nem, hogy az a bármi az ő életébe is betörhet. De hát nem hülye, tehát érzékelnie kell, hogy létezik világ azon kívül is, amire őt felkészítették. És ő attól nagyon fél. Mert arra viszont felkészítették, hogy ami idegen, azt utasítsa el.***

Talán ez a baja. Talán az, hogy megőrül. Talán valóban természetfölötti a fenyegetés. Talán még az sem, mert annak van igaza, aki szerint ezek a láthatatlan lények is a természet részei, és mindig is körülöttünk éltek. Ne nézz be az ágy alá. Mondom: NE! Én szóltam.

Nyelvtanulóknak: 

Év eleje óta hurcolok magammal egy nagyon hosszú és nehéz francia szöveget, amelyről útközben derült ki, hogy a legbővebb szókincset használó francia szerző műve. Úgy kell nekem. Közben időnként arra gondolok, hogy ha ennek egyszer a végére érek, bármire képes leszek. (Majd akkor írok róla. FRISSÍTÉS: megtörtént.) Aztán most megjelent a neten Sütő Fanni Le Horla-esszéje, és nekem eszembe jutott, hogy gimnáziumban mintha azt tanultam volna Maupassant-ról, hogy kicsi, de gondosan megválogatott szókinccsel dolgozott. A művei meg ingyenesen letölthetők a netről. Mibe kerül megpróbálni? 

Három órámba került. Az viszont tény, hogy szótározni alig kellett. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt nehéz olvasni, legfeljebb nem feltétlenül hétköznap este nyolckor kellett volna belekezdenem. Azért is érdemes XVIII-XIX. századi klasszikusokat használni nyelvgyakorlásra, mert nincsenek elharapott segédigék, egymásba borított szavak, nincs vagy alig van szleng, szóval minden mondat úgy néz ki, ahogy a nyelvtankönyv szerint ki kell neki nézni. Legfeljebb körmondat lesz belőle. Kis ügy. 

Szóval nem ment el a kedvem Maupassant-tól. Már el is terveztem, mit fogok tőle olvasni még, a sikerélmény mindig jól jön. Ráadásul több műve (ez is) hangoskönyvként is fenn van a neten, tehát a hallott szövegértést is tudom még majd gyakorolni vele. 

(Az elbeszélés ma ismert változata 1887-ben jelent meg. A bejegyzésben szereplő képek William Julian-Damazy 1908-as illusztrációi. Forrásuk a francia Wikipédia.)

* Amelyet magyarul egyszer már olvastam, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Nem bántam, így izgalmasabb volt.
** Semmiben nem tér el az átlagtól, legfeljebb a szabadideje mennyiségében. Ami nem jelenti azt, hogy ha napi tizenhat órát kellene dolgoznia, akkor nem érintené meg ez a fenyegetettségérzet. Minden további nélkül megérinthetné akkor is. Lehet, hogy így, kötelezettségektől mentesen egyszerűen csak töményebben kapja az áldást. Jobban „kijön” rajta ez az állapot.
*** SPOILER: Aztán „természetesen”, amikor a legkisebb esély mutatkozik a jelenség természetes magyarázatára, akkor arra a következtetésre jut, hogy a szörnyeteg csakis Európán kívülről származhat. Honnan máshonnan. Így viszont még erősebb szorongást kelt a tudat, hogy mi van, ha mégis belső eredetű az a fenyegetés.