Újraolvasás vége. Kétszer. 

Két fordításban is olvastam a nyáron Platón Államát. Nem fanatizmusból – ellenkezőleg: nekem ettől az ideális államtól világéletemben a hideg futkosott a hátamon. Nem is önsorsrontásból – ezúttal borzasztóan örültem annak, amit találtam. Függetlenül attól, hogy ha valami nagy ember megpróbálná megvalósítani ezt az államot, hát azonnal sivatagi remetének állnék. 

Tanulni akartam belőle. Regényírást. Sikerült is. 

Ahhoz azonban, hogy erről mesélhessek, először tisztázzuk, miféle könyv is ez, miért piszkosul aktuális, és hogyan érdemes olvasni. 

Először is ebben található a világirodalom legelborultabb és leghatásosabb leírása arról, mit jelent illúzióknak alávetve élni. A barlanghasonlat, amely szerint az emberek leláncolva ülnek egy barlang falával szemközt, és a falon látható árnyékokat veszik valóságnak, holott az csak a valóság illúziója. Ahhoz, hogy az ember az igazságot megismerje, először is észre kell vennie a láncait – amelyeket annyira megszokott, hogy nem is tud róluk –, felkelnie, megfordulnia, kimásznia a napfényre, elviselnie az ezzel járó időleges szenvedéseket, és majd csak utána kezdheti felfogni, amit lát. Így: 

Ha ettől valakinek déjà vu érzése lett, az nem a véletlen műve. Wake up, Neo, the Matrix has you. 

Intenzíven kíváncsi lennék arra, mennyi ideig tartott kitalálni ezt a borzasztóságot, de hogy jól sikerült, az tuti. Kétezer-ötszáz éve nem hagyja békén a népet. 

És akkor már benne is vagyunk a sűrejében. Mint Platón műveiben általában, itt is központi gondolat az – nemcsak a barlang leírásakor, hanem általában véve is –, hogy van 1 db igazság, amelyet csak kevesen ismerhetnek meg, ők is temérdek munka árán, viszont csak ők mondhatják el magukról, hogy boldog életet élnek. Mindenki más boldogsága legjobb esetben is puszta illúzió. Alapfeltételezése az is, hogy az anyagi világ alsóbbrendű a szellemihez képest (nem olyan egyértelmű ám az, először el kell fogadni, mielőtt a platóni gondolatmenet működni kezdhet), a sokaság a megvilágosult egyénhez képest, és a megvilágosodás-metaforán már az is látszik, hogy az árnyék a fényhez képest is az. (Úúúúgy szeretem, mikor a német romantika szétszedi a legutóbbi ellentétpárt, de ez most nem tartozik ide.) Az úgynevezett ideák világa nem illuzórikus menedék a való életben megfáradtak számára. Pont fordítva. A mindennapi élet értékei illuzórikusak, és az ideák világa az egyetlen valóság. 

– El tudod képzelni, hogy [az igazság ismerője] továbbra is vágyakozik [az illúziókra], és irigyli az ottani világ kitüntetettjeit és hatalmasait? Nem [...] szeretne-e inkább [...] akármit elviselni, mint amazokkal osztozni vélekedéseikben, és úgy élni ahogy ők?

– Én bizony úgy vélem – felelte –, hogy mindent inkább vállalna, semhogy úgy kelljen élnie. 

Mindehhez képest Platón az, aki kitalálja a filozófia számára a párbeszédes formát. Amelyet ráadásul sohasem pusztán két ember folytat egymással, hanem egész csapat. A lentebbi képen ábrázoltnál nagyobb. 

Maga Platón soha nem jelenik meg a szereplők között. A központi alak szinte mindig Platón hajdani mestere, Szókratész, aki életében egyetlen sort le nem írt, beszélgetni viszont a jelek szerint nagyon szeretett. Nem mindig valódi párbeszédek ezek – ez alól ez a mű sem kivétel –, a szereplők többnyire alákérdeznek Szókratésznak, kétely nélkül elfogadják olyan megállapításait is, hogy a mai olvasó a falat kaparja tőlük, és ha mégis vitatkoznak, csak azért teszik, hogy legyen kit meggyőzni. De mégiscsak párbeszédekről van szó. Az egyetlenség óriási hatású képviselője úgy írta meg az egész életművét, hogy sok nézőpont érvényesül benne. Emésztgessük kicsit ezt az ellentmondást. Ilyenekből lesznek az izgalmas gondolatmenetek. 

A MEK-en (tehát ingyenesen) is meg lehet találni a műnek egy régebbi fordítását, én mégis inkább az Atlantisz kiadványát ajánlom, abban ugyanis jegyzetek, magyarázatok és tanulmányok is vannak – és az mind kell, nekem elhihetitek. Sokkal könnyebb így megérteni és értékelni a művet. Sőt, kivételesen érdemes a tanulmányokkal kezdeni, hiába vannak a kötet végén. Steiger Kornél ugyanis itt hívja fel a figyelmet arra, hogy pontosan mit is jelent a cím, és miért tekinthető a mű inkább erkölcsfilozófiai, nem pedig államelméleti munkának. A címben szereplő állam a szereplők által bevallottan nem létezik, nem is kell léteznie. Az emberi lélek allegóriája; egyes elemei a lélek különböző tulajdonságainak feleltethetők meg.

Hogy ez miért olyan fontos? Azért, mert erkölcsfilozófiaként nagyon szépen működik (még ha minden tiszteletem mellett van is pofám vitatkozni vele, és ez így is van rendjén). Államelméletként viszont a sikítófrászt hozza az emberre. 

– Az általunk jellemzett orvoslást pedig az ilyen igazságszolgáltatással párosítva kell államunkban törvényerővel meghonosítani; ezek az épen születetteknek a testét és lelkét majd gondozásukba veszik, a betegen születetteket meg, ha a testük beteg, engedik meghalni, ha pedig lelkükben torzszülöttek és gyógyíthatatlanok, ők maguk ölik meg, ugye? 

– Igen. Hiszen így a legjobb nemcsak ezeknek a szerencsétlen szenvedőknek, hanem az államnak a szempontjából is.

[...]

Annak alapján, amiben megállapodtunk, a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniük, a legsilányabb férfiaknak és nőknek meg éppen ellenkezőleg. Amazoknak a gyermekeit föl kell nevelni, emezekét nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a lehető legtökéletesebb legyen.

Jó, most szándékosan a legdurvább részeket ragadtam ki, de azt hiszem, legalább a fenti ítéletet sikerült megindokolnom. Steiger Kornél tanulmánya alapján arra következtetek, hogy itt sem hús-vér gyerekekről van szó, hanem a lélek hasznos tulajdonságairól (amelyeket táplálni és nevelni kell), és a károsakról (amelyeket nem). A kiragadott idézet persze másra vall, de hát normális ember nem kiragadott idézetek alapján értelmez egy művet, a szövegösszefüggésben pedig valóban azt a szerepet töltik be ezek a részletek, amelyeket Steiger megjelöl. Eszemben sincs vitatni az igazát. Csak hát az van, hogy ezt a mesét nemcsak sci-fi- és fantasyírók forgatták évszázadokon át haszonnal (nekem is arra kellett), hanem a totalitárius rendszerek megalapítói és működtetői is. És sajnos mellettük nem állt senki, aki megmagyarázta volna nekik, hogy ezt allegóriaként köll olvasni... :( Vagy ha mégis, akkor jól felfogott érdekük volt nem hallgatni az illetőre. Lehet, hogy ez az állam nem létezik, nem létezhet. Lehet, hogy nem annak volt szánva. De sok évszázad alatt bőven volt mód és alkalom azokat építeni rá.

Megjegyzés: A fenti illusztráció Zichy Mihály steampunk-színpadképe Madách falanszteréhez. (Ezen a blogon találtam.) Az asszociáció nem véletlen, Az ember tragédiájának ez a jelenete az Államra megy vissza, és kritikája is annak. Szerepel is benne Platón, ha emlékeztek rá. Ő az, akit borsón térdepeltetnek, mert álmodni mer. 

Egyébként van is ebben az államban, ami akár a mi világunkban is működhet, sőt működik is, ha nem is éppen az itt elképzelt módon. Ha beválik, nem is kell kihajítani a szemétbe. Csak vigyázni arra, hogy iszonyat könnyű belőle átcsúszni az orwelli látomásba.

No de miféle ez a lélek, amelynek allegóriája az állam? Háromosztatú. Felejtsd el Freudot, itt nem arról a háromról van szó. Ez a három a vágyakozás, az indulat és az értelem. A fenti barlanghasonlat mellett a kocsihajtónak és az ő lovainak a képe is ebben a műben jelenik meg: a vágyakozás és az indulat a két ló, amelyek a legszívesebben kétfelé húznák a kocsit, és nem haladnának sehova, na de arra való az értelem, hogy irányítsa mind a kettőt, és így a kocsi is a szükséges irányba haladhasson. A három közül mindegyikre szükség van, de mindegyikre a maga helyén. Az elképzelt államhoz pedig ennek az a köze, hogy abban is vannak olyanok, akiket a vágyakozás határoz meg (földművesek, iparosok, kereskedők), olyanok, akiket az indulat (katonák), és olyanok, akiket az értelem (filozófusok), nekik kell irányítaniuk.

[...] mi nem azzal a céllal alapítjuk államunkat, hogy abban egy bizonyos csoport legyen megkülönböztetett módon boldog, hanem hogy lehetőleg az egész állam az legyen. Mert azt gondoltuk, hogy az ilyen államban tudunk legkönnyebben rábukkanni az igazságosságra [...].

A lélek allegóriájáról van szó, értem? Nem arról, hogy a paraszt dédapámnak, aki Voltaire-t olvasott a méhesben, definíció szerint nem is lehetett volna értelme, főleg nem filozofikus. Művet egészében értelmezünk. Ezt vegye figyelembe az, aki diktátori ambíciókat dédelget. Azt' nagyon gyorsan hagyja abba a dédelgetést.

És itt jön be a képbe az én dupla olvasásom célja. A hármasság, amelyre szükségem volt, hogy a regényemet folytatni tudjam. Erről egy másik bejegyzésben mesélek, most csak azt ismétlem meg a nyomaték kedvéért, amit fentebb írtam: sci-fi- és fantasyírók forgassák minél többet ezt a szöveget, mert igazi kincsesbánya. Disztópiaíróknak kötelező olvasmány, amely nélkül írni lehet, csak nem érdemes. 

De azért, galambocskáim, nemcsak a Mátrixot lehet megalkotni ennek a segítségével, hanem olyan bűbájos világfelforduláshoz is felhasználható, mint az Alice, amelyről itt írtam. Más kérdés, hogy az Alice ikonikussá vált figurája aztán kell a Mátrixhoz...

...de hát az vesse rájuk az első követ, akinek nem keltené fel az érdeklődését egy disztingvált megjelenésű fehér nyúl, amint éppen elkésik.

Világ fantasyírói, follow the white rabbit.

Pontszám: 10/9 (legalább ennyi levonással honorálnom kell a sikítófrászt)

A bejegyzésben használt képek egy kivétellel szabad felhasználásúak. Az egy kivétel forrását a szövegben jeleztem.