Szigorúan véve nem olvastam végig, viszont merem pontozni és értékelni, mert már minden benne szereplő írást olvastam, ha nem ebből a kötetből, akkor egy (két, három, hat) másikból. Amelyikről írtam is a blogon, azt linkelem a címekhez. Népszerű szövegek voltak ezek, meg is érdemelték a népszerűségüket, érdemes őket előszedegetni.

Bevallottan szórakoztató céllal állították össze a kötetet, mégpedig az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején, és ez nagyon látszik rajta. Szinte alázatos elnézést kér a saját létezéséért, „bocsánat, tisztelt cenzor elvtárs, tudom én, hogy a komoly és realista és társadalmilag kritikus és építő jellegű irodalomnál én alsóbbrendű vagyok, cenzor elvtárs, nem is helyezem magamat velük egy szintre, cenzor elvtárs, főleg, hogy ennyi szöveg került a lapjaimra a hanyatló nyugat szerzőitől (is), de cserébe kizárólag klasszikus és/vagy orosz/szovjet írók műveit tartalmazom, cenzor elvtárs, és ráadásul a szegényeknek és kizsákmányoltaknak időnként igazságot is szolgáltatok, cenzor elvtárs, teeeeeessék szíves lenni engemet átengedni a rostán, hát tetszik látni, milyen ártatlan a tekintetem… és akkor már inkább énrajtam szórakozzanak a dolgozók, mint hogy valami kortárs amerikai szemetet olvassanak, fuj…”

Így aztán a cenzor elvtárs kedvéért valóban kerültek bele fantasztikus mivoltukban is társadalomkritikát tartalmazó szövegek (Balzac vagy Zola elbeszélése befér a kategóriába, tán még Bret Harte elbeszélésére is bólogathatott a megnevezett), és még több olyan, amelyben valamilyen mélylélektani kóreset (elsősorban súlyos bűntudat, esetleg őrület) indokolhatja a fantasztikum jelenlétét (A homokember, A láthatatlan seb, A fekete macska, A vigyázó szem, és ha nagyon akarom, az Horla is). Ezek mellett szép szerényen meghúzódnak Mérimée vagy Turgenyev egyszerűen csak kísérteties-hátborzongató* művei (utóbbi szerző esetében jó pontot jelent a származása). A két utolsó mű pedig gyönyörűen szétkapja az egész fantasztikumot, amennyiben a látszólag fantasztikus elemek minden ízükben racionális magyarázatot kapnak. Emellett eltörpül annak a jelentősége, hogy utóbbiak nem túl erős írások.

Szóval társadalomkritikus mondanivalót és érdekes elmekórtani tanulmányokat keresve olvassa a kötetet a dolgozó. Nem ám azért, mert imádja, ha rémisztgetik, ááá, nem. És pláne nem azért, mert a vonatkozó elbeszélésekben a kiváló szerzőknek köszönhetően maga is detektívet játszhat, és nem is egyszer egész különös, izgalmas dolgokat fedezhet fel a háttérben. Olyasmiket, amikről a jámbor cenzornak halvány fogalma se lehetett. (Részletek és spoilerek a lábjegyzetben.**) És akkor még csak néhány picike mazsolát válogattam ki, hol van még a kalács?!

Szóval jó kis kötet ez, ajánlom a műfaj kedvelőinek, nem egy szöveget azoknak is, akik nem szoktak/szeretnek klasszikusokat olvasni.

Pár évvel korábban már jelent meg hasonló antológia, ennél bővebb. Annak a szerkesztője is Bárány György, de Franz Fabian neve is szerepel benne. Annak a csökkentett és kicsit átvariált válogatását jelentették meg 1966-ban,*** illetve egyetlen szerzőt kicseréltek (Le Fanu abban nem szerepelt), így a két kiadás nem fedi egymást pontosan, de azért majdnem.

Wilhelm Hauff elbeszélése nem került bele a rövidebb változatba, pedig igen-igen jó, egy hosszabb történetfüzér kiragadott darabja, egy baja van, hogy nincs tovább. Stevensontól „A hullarabló”-t is kihagyták belőle, no, azért részemről nem volt kár. Horrornak horror, a korszakot is kiválóan bemutatja, de tudott ennél Stevenson sokkal jobbat is. (Egyébként ebben is olvasható.) Friedrich Gerstäcker elbeszélése kedvéért vettem ki a könyvtárból a hosszabb válogatást mert ezt az elbeszélést máshonnan nem tudtam beszerezni, pedig azóta elvileg új fordítása is készült. Bűbájos, ódon kísértethistória, nagyjából 90%-ban tetszett is, de nem a válogatás csúcsa.

* Persze a hátborzongatás relatív, látszik rajtuk, hogy annak voltak szánva, bár én nem ijedtem meg tőlük különösebben, de Mérimée tetszett, Turgenyev meg elment egynek.
** SPOILEREK JÖNNEK! Miért éppen az a bagoly változik át (legalábbis a babona szerint) bosszúállóvá, amelyet az áldozat menyasszonya annyira szeret? Különben meg miért is kellett azt a menyasszonyt bezárni a házba a jegyesség után, és megfeledkezni róla az elbeszélés végéig? Miért kell egy elbeszélést fantasztikusnak tartani egyetlen mondat kedvéért? Nem lehet, hogy csak azért került bele a kötetbe, mert 1. klasszikus író műve, 2. mégis szórakoztató és 3. olyan tabutémákat feszeget, amelyeket leginkább a fantasztikus irodalomban tűrtek meg? Mit lát az őrült a távcsövén át öngyilkossága előtt, és miért pont ez hajtja öngyilkosságba, miért nem az addigi rettegése tárgya? Azonos-e két személy csak azért, mert a nevük és kísértő szerepük hasonlít – különböznek-e csak azért, mert a józan ész szerint különböző helyekről származnak? Mit vár a férfi a szerelmétől, mit vár tőle a nő, mit kaphat meg az egyik, mit a másik, lehetséges-e köztük harmónia, és ha igen, mi az ára? Mitől szerethet bele egy jóravaló, derék, szelíd természetű férfi a hatalomba, és milyen következményekkel járhat ez? Miért idegesítse fel magát az olvasó azon, ha egy kalandtörténet elbeszélője folyton a nyelvészeti tanulmányait nyomogatja le a hallgatósága torkán? Nem fordult elő esetleg az olvasóval is már, hogy a saját hobbija jobban érdekelte, mint a szomszéd utcában két hónappal korábban megesett gyilkosság? SPOILEREK VÉGE
*** Nem, a Hoffmann-elbeszélés címszereplőjének NEM változott meg 1959-hez képest a szexuális orientációja. A magyar szleng, az változott meg időközben. Az 1959-es kötetben egy háború előtti fordítás jelent meg, az Éjféli mesék című Hoffmann-kötetben is az olvasható, azt pofozták át egy kicsit ’66-ra, hogy ne legyen félreérthető.

Ezt 2016. június 28-án és július 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8 (mindkét válogatásé azonos)