Tetszenek emlékezni a Mátrixból arra a figurára, ugye, aki felajánlja a hősnek, hogy lehetővé teszi a számára az illúzióktól való megszabadulást?*
Irtó jó film a Mátrix (a folytatásairól nem beszélek), de ezzel a névvel nagyon mellélőttek.
Annyit gyerekként is tudtam, hogy ő az álom istene a görög mitológiában. Furcsállottam is, hogy pont ez a figura kapja a nevet a Mátrixban, de, gondoltam, végül is kapcsolatban áll az álmokkal. Most viszont, ahogyan Alcyone történetét olvasom, látom, mennyivel összetettebb szerep a Morpheusé, mint hittem.
A történet alapja, Ceyx és Alcyone házasságának szomorú vége a szokásos ovidiusi sablonok szerint alakul. Nagyon szeretik egymást. A férj egyszer tengeri útra indul, az asszonynak meg rossz előérzete van, könyörög, hogy vagy ne tegye, vagy vigye őt is magával. Soha még elő nem fordult ebben a könyvben, hogy ilyen esetben engedelmeskedtek volna a rossz előérzetnek. Pedig azt tanultam, hogy az ómeneket nagyon is komolyan vették az antikvitásban. Hát itt nem. Mindig baj is lesz belőle.
Ebben az esetben speciel kitör a tengeri vihar, Ceyx pedig belefullad. Annak ellenére, hogy apja az Esthajnalcsillag (ő utólag gyászba borul a gyerekéért, de olyan nem létezik, hogy segítsen neki), apósa meg a szelek ura (ő is tojik a fejére). A legkeserűbb, legigazságtalanabb – számomra egyenesen vérlázító – pillanat: a tengeri viharról mit sem tudó Alcyone könyörög Iuno oltáránál, hogy vezesse haza a férjét, Iuno pedig rossz néven veszi, hogy az, akinek gyászolnia kellene, olyasmiért imádkozik, ami nincs is. Azért, „utque manus funestas arceat aris” – „hogy a gyászoló kezet távol tartsa az oltáraitól”, kegyeskedik megerőltetni magát, és hírnököt küldeni az Álomnak, hogy jelentse meg Ceyx halálát Alcyone számára. Legalább akkora szemétség, mint az Íliászban, amelyben az emberek az egyetlen életüket viszik vásárra, az istenek meg gondolkodás nélkül ölik/öletik őket halomra, de nyafognak, ha megszúrják a kezüket.
És jön az Álom. Nem személyesen, ahhoz túl fáradt. (Nagyon szép, nagyon érzékletes a házának a leírása, igen-igen tetszik, kissé még szürreális is, de most békén hagyom.) Van sok gyereke, köztük Morpheus, Icelos és Phantasos, és azon gondolkodik, melyiket küldje. Phantasos föld, kő, víz, fa képét tudja felvenni, Icelos bármilyen állatét, Morpheus pedig ahhoz ért, hogy emberi alakot öltsön. Vagyis éppenséggel az illúziók megteremtésében a legjobb. Ő megy.
„(...) Non illo quisquam sollertius alter
Exprimit incessus vultumque sonumque loquendi;
Adicit et vestes et consuetissima cuique
Verba (...)”
Azaz:
Senki nem ügyesebb nála abban, hogy utánozza az ember járását, arcát, hangját, hogy felvegye a ruháit, sőt még a legmegszokottabb beszédfordulatait is.
A minap krimit néztem, amelyikben szellemet idéztek. A szellem, ahogy az ilyen filmekben szokott, mindent tudott, amit csak az elhunyt tudhatott, ezzel bizonyította hitelességét. Nekem meg eszembe jutott Várkonyi Nándor, ahogy Varázstudomány című könyvében bebizonyítja, hogy bármely szellem képes ilyesmire, nemcsak egy konkrét elhunyté, mivel belát az emlékeink közé. Azt én nem tudom, hogy járnak-e köztünk szellemek. (A privát családi kísérteteimet most hagyjuk.) De azt tudom, hogy HA járnak, akkor komolyan számolni kell Várkonyi gondolatmenetével. Ezt az Ovidius-szakaszt is idézhette volna.
Morpheus Alcyone álmában profi mód utánozza a férj minden mozdulatát, hangját, még arra is ügyel, hogy elég sápadt legyen, tekintve, hogy halott. Tökéletes alakítást nyújt, el is sírja magát. Szegény Alcyone meg át akarja ölelni a férjét, de csak az árnyat öleli. Az illúzió minden pontra kiterjed. Amikor Alcyone felébred, égre-földre esküdözik a szolgálóinak, hogy a férjét látta holtan, nem lehetett más, egészen biztosan ő volt. Miközben az olvasó tudja, hogy egyrészt nem ő volt, másrészt tényleg halott a férje. Nagyon fura helyzet. A történet vége nagyon szép is, szomorú is, kísérteties is, de most nem tartozik ide.
Ami idetartozik, hogy Morpheus az antik mitológiában a látszatok egyik nagymestere (bocs a hazabeszélésért), az illúziók megteremtője, aki bármelyik ember szerepét bármikor el tudja játszani. Arról, hogy hogy néz ki, egy hangot se szól Ovidius. Az is lehet, hogy saját arca nincs is. Nála csak a tárgyak alakját felvevő Phantasos érdekel jobban, ő még idegesítőbb istenség (ezek szerint még csak nem is antropomorf?), de sajnos róla csak másfél sor szól.
Aki megünnepli a kelták Halloweenjét... az ezek után nagyon ügyeljen magára. :) Én szóltam.
* SPOILER: ...aki rendszeresen segít az embereknek elhagyni a látszatvilágot, és arra törekszik, hogy örökre megszüntesse azt.
Ezt 2018. október 31-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
