„Nagyon régen olvastam, de életem leghatalmasabb benyomása volt az „Opium”. Érdekes, hogy ez is egy Claude Farrere regény. Olvasd el ezt a könyvet, de akármi módon is, mert egyike a legeredetibb és legcsodásabban megírt könyveknek (csak ne képzeld magad hétfejű sárkánynak és engem csinos rablóvezérnek.)”

Ezeket a sorokat nem kisebb személy írta le, mint Rejtő Jenő. Az aktuális szerelméhez írt levélben, keltezés nélkül, de a kontextusból valószínűsíthetően 1923-ban, tehát körülbelül tizennyolc éves korában.* Egyébként ma százhúsz éve, 1905. március 29-én született. 

Sose kedveltem különösebben a noirt mint műfajt, de nagyon örülök neki, hogy időnként ilyen példákat is lehet találni rá. Kondor Vilmos sorozatának első darabja minden szempontból megbecsülést érdemel: működik mint krimi, és működik mint történelmi regény. Az egyetlen kifogásom ellene az lehetne, hogy engem ugyan egyszer se lódított ki a komfortzónámból, pedig a noir elvileg arra való is lenne. De ezért csak nem fogok tőle levonni. 

Szent könyveket továbbra sem pontozunk. 

Még mindig a világolvasós kihívásom. (A listát lásd alant.) Tudtam, hogy ahogyan Indiához az Upanisadokat, Izraelhez a Bibliát, úgy Szaúd-Arábiához a Koránt kell majd elolvasnom. Nemcsak azért, mert a szent könyvek különösen alkalmasak arra, hogy a belőlük kiinduló kultúrát megismerjük, hanem azért is, mert olyan ismeretanyagot adnak, ami bőven túnyúlik az országhatárokon. Nyilván nemcsak az ország érdekelt, hanem az iszlám vallás is. Ráadásul amikor belekezdtem a könyvbe, akkor azonnal informáltak is arról, hogy bár Simon Róbert* fordítását nem könnyű olvasni, de legalább tudományos pontosságú, tehát jól választottam. 

Ahogy korábban írtam, a Biblia mellett verseket is olvastam 2024-ben. Amikor elfogyott a háromkötetes Weöres Sándor, akkor levettem a polcról Szabó T. Annát. Jól emlékszem, hogy még akkor vettem meg, amikor az akkori könyvhétre kijött, és tele volt plakátolva vele még a metró-aluljáró is. Nem akámikor történik ám ilyesmi egy verseskötettel. 

Nagyon odaillett egyik életmű a másik mellé. A játékosságuk, a könnyedségük, ahogy mindig éppen a megfelelő szóra találnak rá, és úgy, mintha semmi erőfeszítésbe nem telne – megfelel egymásnak. 

„Vázlatok egy nagy mű szerkezetéhez” – definiálta maga a szerző. 

A hagyatékban talált, néha befejezett, néha töredékben maradt novellák és esszék, amelyekből Rejtő korai, tragikus halála miatt soha nem válhatott egységes kötet. Varga Katalin munkájának köszönhető, hogy egyáltalán olvashatjuk. Sokáig ódzkodtam is tőle, hogy hozzányúljak. Hiba volt. 

Rövid válasz: meg akarom tanulni, hogyan kell csinálni, mert azt tapasztalom, hogy ebben a műfajban (is) el lehet mondani valami olyat a világról, amit más nyelven nem.

A hosszú válaszhoz mindenekelőtt utalnék arra, hogyan szoktak reagálni az emberek arra, ha élőben közlöm velük, hogy olvasok, nézek, sőt már írtam is horrort, és meg is jelent. Emojit nem tudok beilleszteni, úgyhogy képzeljétek ide azt, amelyiken a két nagy kerek szem az arc felét kiteszi. Mivel van valami hallgatólagos közmegegyezés, hogy magas hangú, ártatlan kék szemű nők és bármely véres műfaj kizárják egymást. (Azon, hogy az illetők magyar-angol szakot végeznek, nem lepődik meg senki. Megj.: ott kötelező olvasmány a Drakula, valamint a GULAG- és a holokauszt-irodalom. De az olyan kis emberbaráti.) 

Valamiért mostanában rendszeresen szembejön Dickens, akkor is, ha teljesen mást keresek. 

A Jack Maggs ügyes fanfiction, a Jean Rhys-i fajtából, aminek igazából nem sok köze van a rajongáshoz (úgy is, mint fan), annál több a nemes versengéshez. Nemcsak a nagy író nagy művével (önmagában is dicsérendő ambíció, főleg, ha újabb 1001-listás regényt hoz össze az ember), hanem a felséges-méltóságos brit kultúra Nagy Művével is, a „futottak még” kategóriás volt gyarmatról. 

Sokat gondolkodtam olvasás közben és azóta is, hogy pontosan mit is tehet egy olyan író, aki sablonalakokkal dolgozik, aki a kalandregény hagyományainak megfelelően irracionális cselekményfordulatokat alkalmaz, aki anyagi helyzetéből adódóan elsősorban az eladott példányszámokban érdekelt – a hiteles ábrázolásért. 

Amikor annak idején alaposabban utánanéztem azoknak a klasszikus kalandregényeknek, amelyekre Pierre Pevel hívja fel a figyelmet az első Ambremer-regényében, és elhatároztam, hogy márpedig 2024-ben legalább elkezdem felderíteni őket, Leroux Chéri-Bibi című sorozatát terveztem utoljára elkezdeni. Magyarországon tudtommal teljesen ismeretlen (angol fordítása létezik), de hazájában nem felejtették el, amit részben a belőle forgatott, mára szintén klasszikussá vált filmsorozatnak is köszönhet. Továbbá több hangoskönyv is készült belőle. Rejtő Jenő pedig egészen biztosan ismerte. Mert igen, még mindig az ő kedvéért kutatom ezeket az életműveket, csak az oldalmennyiség miatt haladok lassan.* (A lábjegyzet spoileres.)