Van az a monda Philemonról és Baucisról, az idős házaspárról, akik szerény kunyhójukban vendégül látták az isteneket. Pár ezer éve ők az irodalom- és művészettörténet tökéletes párja, akik egy életre kötnek szövetséget, és szó szerint az utolsó percig ragaszkodnak egymáshoz.
Hogyan is zajlik Ovidiusnál ez a vendéglátás? Anyóka tüzet rak, apóka zöldséget hoz a kertből, majd a gerendáról lekerül egy darab füstölt szalonna, kockákra vágódik és megfőződik. No de ki szedi le, vágja föl és főzi meg, az itt a kérdés.
Az én 1915-ös Teubnerem főszövege szerint „illa”, vagyis anyóka:
"(…) furca levat illa bicorni
Sordida terga suis nigro pendentia tigno
Servatoque diu resecat de tergore partem
Exiguam sectamque domat ferventibus undis."
(Megj.: a lap alján a jegyzet jelzi ám, hogy más kiadások a másik verziót választják.)
A http://www.thelatinlibrary.com szerint „ille”, vagyis apóka:
"(…) furca levat ille bicorni
sordida terga suis nigro pendentia tigno
servatoque diu resecat de tergore partem
exiguam sectamque domat ferventibus undis."
http://www.thelatinlibrary.com/ovid/ovid.met8.shtml (647-650. sor)
„Illa” és „ille” csakugyan összekeverhető, főleg kétezer év távlatából, főleg, ha legalább ezerötszáz évig kéziratos másolatokban maradt fenn a szöveg, és „mégfőlegebb”, ha egyik kéziratos másolat se ókori, hanem már a kisbetűk feltalálása utáni időszakból való. Két hasonló méretű gömbölyű betű, középen keresztben egy vonallal.
És, tudjátok, nekem pont így tetszik, hogy nem egyértelmű, melyikük főz. Hogy kiadástól függ, melyik lehetőséget választja az ember (de lelkiismeretes kiadó feltünteti a másikat is). Így ez a történet csakugyan egy harmóniában élő házaspárról szól, akik mindent megosztanak egymással, beleértve a házimunkát és a felelősséget is. Ráadásul azt, hogy "ille" vagy "illa" nem az utóbbi pár évtizedben kezdték ám variálni, hanem jóval régebbi kiadók is minden további nélkül elképzelhetőnek tartották mindkét verziót.
A fordítónak viszont döntenie kell. Mondjuk, speciel a magyar nyelv lehetővé tenné, hogy ne legyen neme a cselekvőnek, Devecseri fordítása mégis anyókát választja:
"Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,
fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről
ágas villával leemel füstlepte szalonnát,
mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,
és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára."
Úgyhogy ismételten örvendek, hogy belefogtam a latin szövegbe, értsd: ilyenekkel motiválom magam, hogy ne hagyjam abba, mert marha nehéz és fárasztó.
A kép Adam Elsheimer alkotása a XVII. század elejéről, és a Wikimedia Commonsról szedtem.
Ezt 2018. október 14-én írtam.
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.
