Azon szövegek egyike, amelyek segítettek meghatározni önmagam. 

Ráadásul éppen jókor talált meg ahhoz, hogy a felnőtté válásomban is segédkezzen. Hogy kimondja értem és helyettem azt, amit már nagyon régóta sejtettem, de nem tudtam volna megfogalmazni, és így megerősítést sem kaphattam.

Sokan és sokat írtak arról, hogyan működik és hat ránk a gyász, a tragikum, a borzalom, a rettegés. Ennél sokkal-sokkal nehezebb igazán jó könyvet írni a nevetésről. Nem keserű, nem ironikus, nem gúnyos, nem tiszteletlen, nem megsemmisítő, hanem felszabadító és igazság-kimondó nevetésről. Arról, amelyik az ember zsigereiből indul, gurulva jön fölfele, teljes erőből megrázza az egész belsőnket, a szomszéd utcáig elhallatszik, és olyan friss és olyan jó, hogy az elmondhatatlan. Hát itt most elmondják, ötszáz oldalban, hogy milyen jó, mitől jó, miért van szüksége rá a világnak, miért nem szabad alábecsülni, sőt: miért kell ugyanolyan komolyan venni, mint magát a komolyságot. 

Érdekes érzés így húsz év után újraolvasni. (Munka miatt volt rá szükségem, de igazából már elég régóta készültem rá.) Már tudom távolabbról nézni, különösen azután, hogy volt részem a Rabelais-összesben. Látom, mit nem kell készpénznek venni, illetve mi az, amit jó lesz ott hagyni szépen a Szovjetunió virágkorában, ahova tartozik, és ami engedményt meg kellett tennie a szerzőnek ahhoz, hogy kiadják.* De bőven van benne kraft ezeken túl is. Semmi szükség nosztalgiafaktorra. 

Mert mit is takar ez a rettentő komoly cím? Dinamizmust, alakváltást, folyton kinyíló és módosuló testeket, verekedést, káromkodást, alvilágjárást, mértéktelenséget, bolondságot, szerepjátszást, karnevált – és mindezt egy végtelenül optimista világszemlélet, a soha meg nem szűnő életet a középpontba állító filozófia szerves részeként. Íme az alantas, amely felemel. A komédia, amely katarzist okoz. Mihail Mihajlovics ötszáz oldalon keresztül sulykolja az ember fejébe, hogy másképpen nevetni lehet, de nem érdemes. Igenis, tanító bácsi, kérem, ehhez tartom magam. 

Igen, tudom, két vége van minden botnak. Az az erő, amely egyfelől a szabadság eszköze lehet, másfelől az elnyomó hatalom szolgálatába állhat. Egy jól sikerült vicc segíthet felfordítani és megújítani a világot, de ugyanúgy válhat egyszerű biztonsági szeleppé is, amely ártalmatlan széllökéssé változtatja a potenciális robbanást. Attól függ, honnan nézzük a karnevált: az örökkévalóságát látjuk, amely minden évben visszahozza az utópia állapotát, azt az érzést, hogy másképpen is lehetne élni – vagy az időlegességét, amely minden évben lezárja ugyanazt. Mit látunk élesebben: hogy veszélyes az ember számára, mert erőszakos (amit Bahtyin tagad, de speciel ebben sajnos nincs igaza), vagy hogy biztonságos, mert rugalmassá tesz? Csupa megoldani való kérdés. Csak egyvalamit nem lehet tagadni: a súlyukat.

Az első ötven oldal a nevetés kultúrájának történetét foglalja össze. Kissé egyoldalúan ugyan, azaz kb. tízsoronként hangsúlyozva, hogy az irodalomtudósok 99%-a rosszul látta ezt a kérdést, ám majd most...! Bocsánatot kérek, de például Victor Hugo vagy E. T. A. Hoffmann munkásságát a tanító bácsi is rosszul látja, sokkal többet tudtak a nevetésről, mint gondolni tetszik, de ezt csak nagyon halkan mondtam ám. Ettől azonban a zseni még zseni marad, aki képes föléleszteni és az újkor igényeihez, lehetőségeihez alkalmazni egy több ezer éves látásmódot. Megmutatni, hogy a nevetés, a csúfolódás, a paródia nem elkülönült jelenségek, nem (feltétlenül) rontják a mindenkori alkotás fenséges nagyszerűségét, hanem ők is egy alkotói hagyományba illeszkednek, amelyben ugyanúgy léteznek jól és rosszul megalkotott művek. (Abba a hagyományba, amelyikhez a bejegyzésben felhasznált képek vagy az általuk képviselt művek is tartoznak. Az első négy műről írtam is itt a blogon. Külön felhívnám a figyelmet a világ teremtését ábrázoló Bosch-festmény jobb alsó sarkára. Boschról is írtam a blogon.) Nem mellesleg bebizonyítani, hogy a fenséges nagyszerűség, ha valódi értéket képvisel, akkor nem megy tönkre attól, hogy ott van mellette a nevető párja. A sárba rántás nem jelent automatikusan megsemmisítést. Sőt. 

A következő hét fejezet pedig minden oldalról, korának összes irodalomtudományi módszerével végigvizsgálja Rabelais regénysorozatát.** Azt az életművet, amelyik ugyancsak tele van káromkodással, verekedéssel, csúfolódással, mértéktelen evéssel, ivással, ürítéssel és nemi élettel, fantasztikummal és sok-sok játékkal, teszi mindezt (teljes joggal) a világjobbító humanizmus nevében, és ötszáz éve a legnagyobb klasszikusok között van. Az anyag szélsőséges ábrázolása jópajtási viszonyban a szellem szentségével. Jaj, Istenem, de gyönyörű.

Még akkor is, ha egy részét azért nem hiszem el. Bahtyin se lépi át a saját árnyékát: amikor azt hangsúlyozza, hogy nem az egyén számít, hanem a közösség, és hogy az alsóbb társadalmi rétegek (az úgynevezett nép) ereje maradandó értéket hoz létre, akkor nem tagadja meg sem a korát, sem a környezetét. Néha elgondolkodtam újraolvasás közben: vajon mennyi ebből a megfelelési törekvés, és mennyi a meggyőződés? Hajlok rá, hogy az utolsó fejezetet tekintsem tiszteletkörnek, a többit ne, de tévedhetek is. Végül is egyszer már kapott tíz évet a Gulágon, alig sikerült megúsznia, érthető, ha nem volt kedve kockáztatni. Ugyanakkor az is igaz, hogy kockáztatott ő, nem is akárhogyan: bebizonyította, hogy annak a legrosszabb a sorsa, aki megtagadja ezt a fajta nevetést. Vagyis a hatalom emberének, aki képtelen „kinyitni” magát. Azt sem kell elfelejteni, hogy attól, hogy valamit a saját korának megfelelve írt le, még lehetett igaza. Hiszen például az, hogy valaki képes-e maradandó művészi értéket létrehozni, tényleg nem függ össze a társadalmi helyzetével. 

Hogy az én számomra mit jelentett tizenkilenc évesen, és mit ma? Szellem és anyag összebékülésének lehetőségét. Annak a tudatát, hogy van lehetőség elvont értékeket, intellektust beépíteni a hétköznapi világba, és a kettő nem kell, hogy érvénytelenítse egymást. Se a sár a napfelkeltét, se a napfelkelte a sarat. Hogy nincs szükségem menedékre a világ elől, mert a világ az én számomra is lehet otthonos. Hogy miről lehet felismerni azt, aki nem tud nevetni, vagy megsemmisítésre használja a nevetés erejét, és hogy az olyat el kell kerülni messzire. Nem utolsósorban pedig azt, hogy ezt a sok mindent ne tartsam meg magamnak, hanem adjam át az utánam jövőknek, mégpedig párbeszédben, ami olykor keservesen nehéz, de csak így érdemes. Az érték nem lesz tőle kevesebb. 

Úgy élni, mint ő ott jobbra lenn (meg a bejegyzés alján kiemelve). Mókás kis hibrid lény egy karneváli képben, éppen megteremtődő társak között, kezében a hagyománnyal. 

* Most tekintsünk el attól, hogy így sem adták ki. Ezt a roppant műveltséggel megírt, eredeti látásmódú, zseniális monstrumot nemhogy nem lehetett megjelentetni a keletkezése idején, de a doktori fokozatot is megtagadták a szerzőjétől, elvi kifogások miatt. Szokás szerint a szerző halála után lett világhírű. Nálunk az eredeti megjelenéshez képest is majd húszéves késéssel jött ki. Kritizálni természetesen lehet, egyáltalán nem hibátlan mű, én is látom – én csak azt a sok-sok egykori fiatalt sajnálom, akiknek tőlem eltérően nem adatott meg, hogy éppen a megfelelő pillanatban részesüljenek a szükséges Bahtyin-dózisból. De tényleg. Még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy nem Bahtyin életműve az egyetlen, ami önismerethez és önazonos élethez segíthet.

** A kötet végén még két tanulmány olvasható. Az egyikben Gogol világát hasonlítja össze Rabelais-éval, az is érdekes, a másik a szatíra hagyományáról szól, az sok újat a korábbiakhoz képest nem mondott, de megerősítette azokat.

A képek forrásai: Wikipédia, Ronhelfsblog, Kilencedik, Frankensteinia, Goodreads.

Pontszám: 10/10