Jó érzés látni, hogy misztikumra/misztikára is van igény a populáris kultúrában, méghozzá nem is (csak) felszínes módokon. Hogy egy ennyire faék egyszerűségű történetet fel tudnak dolgozni úgy, hogy annak egyszerre van rendkívül ötletes látványvilága és ügyesen összerakott gondolati tétje. Hogy egy filmet, amelyikben levitál a köpeny, pajzs nő az ember kezéből, és át lehet mászkálni a tükrökön, elvont értelemben egész realisztikusra (!) sikerül megcsinálni, miközben többféle értelemben is belép a világába a misztika. Nem utolsósorban van valami jólesően kedves humor a főszereplő ábrázolásában, ami a realisztikusságot is erősíti, mert mindig a néző emlékezetébe idézi, hogy a nagy-nagy mágus elsősorban gyarló ember. 

Néha megjön a kedvem a szuperhősfilmekhez. Ritkán találok az ízlésemhez valót, de ha igen, azt sokszor és szívesen nézem. Itt írtam a velük kapcsolatos dilemmáimról; most csak annyit, a miheztartás végett, hogy az ízlésemnek leginkább megfelelő szuperhős történetesen Jean Valjean. Ennyire speciális ízlésem van, mit lehet tenni. Azért nem kis dicséret a Doctor Strange-nek (rendezte: Scott Derrickson), hogy ezt a szintet legalább meg tudja közelíteni. 

No, nem a történetével. Ahogy mondtam, a történet szabvány „szuperhőssé válás” mese, abszolút kiszámítható. Aki nem fél a spoilertől, nézze meg a lábjegyzetet.* Tetszetős kikapcsolódás, nem több, de nem is kell. A gondolatiság és különösen a látvány ugyanis annyira bonyolult, hogy még a cselekményt is megkavarni tényleg túlzás lett volna. (Mármint a közönség nagy részének, nem nekem. De tudomásul veszem, hogy nem kizárólag szerény személyemnek kívánták eladni.)

Kalandtörténetben a szereplők jelleme nem szokott túl összetett lenni, nincs is rá feltétlenül szükség. Mégis működhet benne összetettség, mégpedig a jellemek összhatásában. (No meg nyilván a színészi játékban, de arról később.) A Doctor Strange-ben például a játékidő legnagyobb részében a mester-tanítvány viszony határozza meg az emberi kapcsolatokat. Van az Ősmágus (Tilda Swinton), aki emberemlékezet óta fogadja be iskolájába a tehetséges embereket – meg van a négy tanítvány (illetve több, de ők mellékalakok), akik négy nagyon különböző utat tesznek meg.

Wong (Benedict Wong) az egyik szabálykövető, aki ragaszkodik nemcsak a tanultakhoz, hanem ahhoz is, hogy azokat kizárólag a tanult módokon alkalmazza, tehát olyan megbízható és hűséges, mint a kőszikla, és körülbelül úgy is néz ki. (Ez nem gúny.) Mordo (Chiwetel Ejiofor) a másik szabálykövető, aki azonban nemcsak a tanultakhoz ragaszkodik, hanem a mesterhez is, és ahogy a kettőt elválni látja egymástól, meghasonlik. Kaecilius (Mads Mikkelsen), az egyik szabályszegő, aki eleinte csak kreatívan akarja alkalmazni a tanultakat, aztán csak közkinccsé akarja tenni a tudást, aztán csak járulékos veszteségnek tekint mindenkit, akit közkinccsé tétel közben le kell pofoznia, aztán csak úgy válik ismeretlen erők által manipulált tömeggyilkossá, hogy észre se veszi...

...És persze a főszereplő Strange (Benedict Cumberbatch), a másik szabályszegő, aki azért tud hűséges maradni, „megszüntetve megőrizni” identitását, és megfelelni a mesterének, mert tudja, mi a szabályszegés, mire való, és mire nem.

No, így rakódik össze négy nagyon különböző emberből a „tanítványiság” összetettsége. Swinton legyen, aki ezek között a mestert el tudja játszani. Kiváló ötlet volt őrá osztani a szerepet, nemcsak azért, mert csodálatos színész (vele az Orlando óta bármit!), hanem mert a megjelenésében hordja a több világ közötti közvetítést. Nemcsak azért, mert androgün, hanem mert el tudja hitetni magáról, hogy ázsiai is, európai is.** Akinek pedig ekkora szeme és ilyen hűvös tekintete van, mint neki, az akkor is tud a törékeny testével együtt szellemi hatalmat gyakorolni, ha nem nő ki fénypajzs a tenyeréből. De ráadásul kinő. Ja, és a mester felelősségérzetét, dilemmáit, sőt, esendőségét is ábrázolni tudja. 

Vissza Strange-hez, mert nyilván róla gondolkodik legtöbbet a néző. Strange, akinek még akkor is része a doktorsága, amikor még a mestere is próbálja meggyőzni arról, hogy a sebészi életnek vége. Ami a szabályszegést illeti, kikéri magának, hogy őtőle tudást zárjanak el – de amikor megszerzi az elzártat, akkor komolyan veszi, hogy az apró betűt is meg kell tanulni. Mert az ördög a részletekben van, szó szerint. Mint ahogy azt is tudomásul veszi, hogy igenis léteznek embernek nem való erők, amelyek használatáért fizetni kell. Sokat. Neki. Nem más feláldozhatóknak.

Végre egy szuperhős, aki normálisan reagál az emberölésre, nem veszi félvállról. A saját megölését már inkább félvállról veszi (azt speciel szerintem elrontották a filmkészítők), pedig, akárhonnan nézem, azt krisztusi áldozatnak hívják, amit vállal, akkor is, ha komikuma is van. Mármint nem a gúnyos-megsemmisítő, hanem a megújító fajta. 

Ha már a komikumnál tartunk, egyfelől neki magának is van humora (még ha időnként másokon is éli ki), másfelől nem kisebb jelentőségű történetelem gondoskodik arról, hogy őrajta magán is lehessen nevetni, mint a saját mágikus attribútuma, azaz a köpenye. Sok mindent láttam életemben, de személyiséggel bíró köpenyt nem. Akárki találta ki, zseni volt. Ez a köpeny akárhányszor megmenti a gazdája életét, és gondoskodik arról is, hogy Strange bármikor heroikusan lebeghessen a fenségesen kihalt terek fölött, ugyanakkor amikor maga Strange szeretné hősi pózba vágni magát, akkor a köpeny ad neki két enyhe pofont. (Amikor egy levitáló köpeny tudatosítja az emberben, hogy jöjjön csak vissza a földre!) Azon meg nem lehet nem röhögni, ahogyan harc közben a köpeny rángatja el Strange-et a látványos, ám alkalmatlan fegyvertől a Strange szándékához (tudtán kívül) sokkal jobban illő eszköz felé. Vagy azon, ahogyan rácsavarodik Strange támadójának a fejére. Gyerekes, de aranyos humora van, nem utolsósorban pedig nagyon hatékony. Összhangban működik a gazdájával, akkor is, amikor a gazdából idiótát csinál.

Azt közben csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Cumberbatch körülbelül olyan Doctor Strange-nek, mint Bessenyei Ferenc Kárpáthy Jánosnak. El lehetne játszatni mással, csak minek. A figura alkotója nyilván a jövőbe látott, és tudta, kinek írja a szerepet.*** 

Ami a látványvilágot illeti: Itt valakiknek nagyon tetszett az Eredet című 2010-es műremek, és versengeni akartak vele. Meg helyenként Escherrel. Szép dolog az ambíció, főleg szakmai tudással karöltve. Meg is oldották úgy, hogy föl lehessen ismerni a forrást (tisztességesen el van helyezve a filmes idézet), de legyen egy pont, amelytől kezdve már nem az Eredet látszik, hanem a Doctor Strange. Amiben a tükördimenzió darabjaira szedi, majd mozaikpadlóvá alakítja az épített környezetet, és a levegőből alkotott fegyvereknek vagy pajzsoknak kaotikusságukban is hibátlan a mintázatuk. A nagy-nagy küzdelmeknek is jelentőségük van, színesek, szagosak, zajosak, zenések – de tulajdonképpen minek oda cselekmény, ahol elboruló korlátú lépcsők mennek fel a levegőbe? 

Egyetlen elemmel van bajom: az időn túli dimenzió ábrázolásával. Értem, hogy miért kell feltétlenül rosszindulatúnak mutatni, csak unom. Mint ahogy azt is értem, hogy milyen csábítóan könnyű az emberen túli, emberre veszélyes erőre azt mondani, hogy az a sötétség; csak éppen mivel könnyű megoldás, elég olcsó is. Egyáltalán nem automatikus a sötét és a gonosz közötti egyenlőségtétel, már száz éve sem volt az, találjunk már ki helyette valami mást. 

A misztika szerepéről a legnehezebb írni. Mivel a közbeszédben kb. mindenre, amiben van valami tapasztalaton túli, rögtön rámondják, hogy „misztikus”, elég nehéz megfogalmazni, pontosan miről is van szó. Úgyhogy kezdem a nehezével.

A szó etimológiája szerint egyfelől arra utalhat, ami „titkos, el van rejtve”, másfelől arra, aki meglátja azt, ami titkos, mert „beavatott”. A Doctor Strange egyik tétje, a fő konfliktus alapja ennek megfelelően az, hogy a tapasztalaton túli erők felhasználásáról való tudás, a mindennapi ember számára láthatatlan dimenziók ismerete válhat-e, váljon-e közkinccsé, vagy maradjon a beavatottaknál. A végkifejlet (apró spoiler) meglepően konzervatív: nem mondják ugyan ki, hogy „maradjon csak a beavatottaknál”, de a gyakorlatban ez történik, és aki helytelenítené, pórul jár. Meglepő pedig ez azért, mert annyira idegenül hat a XXI. században a gondolat, hogy a valóban fontos tudás, amin az ember élete, identitása, világban elfoglalt helye múlik, csak a kiválasztott keveseké legyen. Nem mintha nem volna érthető (végül is túl vagyunk néhány világháborún, atomkatasztrófán, hasonlókon), csak szokatlan ezt a populáris kultúrában látni. Maga a beavatás aktusa egyébként gyakorlatilag hiányzik a filmből, hacsak azt annak nem veszem, hogy Strange-et két percre kihajítják a Himalája tetejére. Tény, hogy addigra már az útja mélypontján, ami voltaképp átalakítja, túl van; ő megy a legmélyebbre az összes szereplő közül. Legalábbis a többiek csak beszélnek róla, hogy min mentek keresztül, míg Strange-et látjuk is.

Az, hogy a szereplők megtanulják látni azt, amit a mindennapi ember nem vesz észre – az, hogy a rejtett, a megfoghatón túli világ valóságosabbá válik, mint az, amit a testi érzékek felfognak – az, hogy a néző mindennapjaiban soha nem használt erőforrásokkal élnek a szereplők – mind-mind a köznapi értelemben vett misztikus hatást erősíti. Köztük szinte elvész a film talán legeredetibb ötlete: hogy abban az értelemben is jelen van a misztika, ami a vallásos irodalomból lehet ismerős. Csak más előjellel. Hogy van itt egy szereplő, aki hisz abban, hogy az ember feladata megszabadulni az anyagi világtól, eljutni az időn túli, érzékekkel felfoghatón túli, tökéletes egységhez, és átélni a vele való egyesülés boldogságát. Közben pedig nem veszi észre, hogy az út vége nem az üdvösség lesz, hanem a kárhozat.

Nos, nagyjából ezért tekint az egyház oly sokszor gyanakodva a magukat misztikusnak vallókra. Nem mindenki olyan szemfüles, mint, mondjuk, Avilai Szent Teréz, akinek sokat segített eligazodni a tapasztalaton túli világban az, hogy semmi fantáziája nem volt.

Azt is meg kell adni, hogy a misztikum/misztika köznapi értelmét („bármi, ami nem látszik, tehát a magát beavatottnak hazudó azt mondhat róla, amit akar”) kedvesen, de határozottan ki is csúfolják a filmben, amikor Strange mágus-kiképzésének nulladik lépéseként olyan képeket mutogatnak neki, amiket már alaposan elintézett a tömegtermelés.

Egyáltalán nem minden elemében tetszik a Doctor Strange, de abszolút újranézhető kategória, amelyben biztosan sokszor fogok még újdonságokat felfedezni. Kár, hogy viszonylag kevés játékidő jut neki más filmekben (a teljes egészében neki szentelt folytatásáról már a lábjegyzetben írtam),*** de egyfelől megértem, hogy miért nem tartozik a Marvel fő profiljába, másfelől nehéz lenne annál érdekesebbet csinálni, mint amit az első film ad: egy ember lelki utazásának rajzát. 

* Nagymenő, jólelkű, ám igen arrogáns sebész súlyos balesetet szenved, amely után a kezét nem tudja többé használni, így elveszíti identitását. A természettudomány nem segít rajta, tehát természetfölötti erőkhöz fordul. Először bénázik, aztán nyilván abban is ő lesz a legjobb, beavatást nyer a misztériumokba, és a sötétség ellen harcoló csapat tagjává válik, end of story. Nagyon tetszik, hogy a végére már megtehetné, hogy leállítja a keze reszketését, de nem teszi meg: addigra az is az identitása részévé vált. Ez is egy megoldás az életközepi válságra.

** Igen, tudom, a származását tekintve csak az egyik. A hangsúly az elhitetésen van. Igen, tudom, jobb ötlet lett volna tibeti vagy nepáli színésszel játszatni el a szerepet. Meg is néznék egy olyan változatot, lehetőleg szintén androgünnel. Azért örülök Swintonnak is. 

*** Itt említem meg, hogy láttam ám a figurát más Marvel-filmekben is, ahol több-kevesebb szerep jut neki, és ott is Cumberbatch a tökéletes Doctor Strange, de közel nem írtak neki olyan jó cselekményszálat, mint itt. A 2022-es folytatást meg hagyjuk. Csupa becsületből néztem tovább az első tíz percnél. (Nem is Derrickson rendezte.) Vannak abban is jó ötletek, érdekes megoldások, csak abból az anyagból sokat akkor se tudtak volna kihozni a filmkészítők, ha megfeszülnek; és nem feszültek meg. Kevésbé finoman szólva: dögunalom. Mondjuk, azt is vegyétek tekintetbe, hogy én eleve fordítva vagyok bekötve: minél többet robbantanak egy filmben, én annál jobban unom.