Azért szeretek klasszikus filozófiákat olvasni, mert sok későbbi mű előzményeit megtalálhatom bennük, ezáltal a későbbiek könnyebben érthetővé válnak. Ezt a könyvet is ebből a célból vettem elő. Mindkét művet, amelyek ebben a kötetben jelentek meg magyarul, Hamvas Béla ajánlja „A száz könyv” című művében.

Valószínűleg nem erre a fordításra gondolt.

Az első könyvvel még csak-csak boldogultam valahogy, többször is végigolvasva az egyes pontokat. Az, hogy mindkét könyv tartalmaz modern magyarázatokat is, egyrészt örvendetes, és köszönöm a szerkesztők munkáját, másrészt én személy szerint nem mindig szeretem, ha helyettem próbálják megérteni azt, amit nekem kéne. Olyankor gyanakodni kezdek, hogy a modern magyarázat esetleg túlságosan is modernre sikeredik. Az első könyvben ez a gyanúm nem vált be, a magyarázatok tényleg segítettek a megértésben.

A második: teljes csőd. Részint a fordítóé, részint az enyém. A magyarázatok pedig nemhogy világosabbá tettek volna bármit is (nem, itt nem a Patandzsali-féle értelemben használom a „világos” szót), hanem még messzebbre vittek be az erdőbe. Beismerem, nem is nagyon erőltettem meg magam, de mivel az első részbe tényleg beleadtam mindent, azért más is ismerje be, hogy nem biztos, hogy a dolog csak rajtam múlt. Pár oldal után az az intenzív érzésem támadt, hogy a fordító önkényesen ad az általa használt szavaknak olyan jelentéseket, amelyek azokhoz a szavakhoz nem tartoznak, és azt várja, hogy az olvasó lásson bele az ő fejébe. Eleve nagyon tömör, nehéz szövegről van szó, hát még így.

Azt, hogy elolvastam, nem bántam meg. De pontot nem kap. Egyrészt azért, mert ennyi minden múlt a fordításon. Másrészt azért, mert sajnos nem egyszerűen előzményeket kaptam a későbbi alkotók életműveihez, hanem konkrétan semmi olyat nem tudtam meg a könyvből, amit már az utódok műveiből ne tudtam volna. (Ez speciel lehet az én hibám. Lehet, hogy én nem vettem észre azt, ami nem felelt meg az előzetes elvárásaimnak.) Harmadrészt azért, mert – mi tűrés-tagadás – határozottan nem én vagyok a célcsoport.

Egyszer talán még megpróbálkozom vele. Ha újrafordítják.

Ezt 2019. szeptember 11-én írtam. 

Fantasztikus, inspiráló életrajz, és korrajznak sem utolsó.

Ève Curie jó újságíróhoz méltó módon írt az anyjáról: biztos vagyok benne, hogy minden, amit leírt, ellenőrizhető, visszanyomozható, legfeljebb nem a teljes igazságot közölte. Így eszményítettnek tűnhet a kép. (Valahol a vége felé meg is jegyzi, hogy valószerűtlen lehet ennyi rokonszenves ember egy könyvben, ám ettől még az olvasó legyen szíves elhinni, hogy azok a rokonszenves emberek tényleg megjelentek Marie Curie életében.)

Csak hát annyi a dinamizmus, annyi a lelkesedés a stílusában, amennyi kisebb jelentőségű életművet is elvinne a hátán, nemhogy olyasvalakiét, akiből eszményítés nélkül is süt a zsenialitás. Ráadásul időnként azért – főleg a saját életét illetően – az anyja tévedéseit sem tagadja le. Ettől nem lesz tárgyilagos, de valahogy hitelesebbnek tűnik.

Marie Curie jelentőségét nem kell sokat emlegetni, van neki emlegetés nélkül is. Azok közé tartozik, akik nemcsak örökérvényűt alkottak, hanem örökérvényű hírnevet is tudtak kivívni maguknak. Pedig Isten látja lelkét, nem tehetett róla. Mármint nem az alkotásról, hanem a hírnévről. Ő csak élte a maga tudós-életét – férjével együtt, amíg tehette, előtte-utána szerzetes módjára* –, aztán ki tehet róla, ha egyszer csak idegesíteni kezdték mindenféle firkászok meg fényképészek. Nem kell tehát sokat emlegetni, csak éppen egy kicsit, mert biztos, hogy a nagyközönség olyan találmányokról is tudomást szerezhet a könyvből, amelyekről korábban fogalma se volt. Legalábbis ha magamból indulok ki.

A könyv közepe Pierre Curie-életrajznak is beválna. Sírni valóan szép, amit és ahogyan a házaspár közös munkájáról ír a lányuk. (Na jó, mondjuk, kilencvenöt százalékig sírni valóan szép, mert azért amit a házimunkáról ír, attól virtuálisan kissé megcsóváltam a fejemet.) Hát mit mondjak, nem csoda, hogy az egyik vejük végül felvette a házaspár vezetéknevét. Az lett volna a meglepő, ha nem teszi.

Szegény Ève Curie élete viszont nem lehetett piskóta. Ekkora egyéniségek mellett felnőni, ennyi Nobel-díjas között tudományos karrier nélkül maradni – nem kevés frusztrációba kerülhetett. Annál nagyobb az érdeme, hogy ezt az életrajzot éppen így alkotta meg. Csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb került a kezembe.

* Na, például ez az, amiről utólag megtudtam, hogy nem volt igaz, talált párt a férje halála után, de ennyi szabadsága van egy újságírónak – bizonyos részleteket elhallgatni. Meg is értem (bár nem helyeslem), hogy a lánya nem szívesen foglalkozott ezzel.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor elkezdtem a világolvasást, elsők között találtam ki, hogy amikor a Vatikán irodalmára kerítek sort, akkor csakis Szent II. János Pál pápától olvashatok. Először is gyerekkorom óta nagyon tisztelem, másodszor bajosan tudnék olyan szerzőt találni, aki nála hosszabb ideig volt vatikáni állampolgár.

A könyv címe a papi hivatásra utal. Elvileg Karol Wojtyła önéletrajza volna, gyakorlatilag minden alá van rendelve annak, amit a cím jelent. Legyen szó bármiről (családról, iskoláról, színészi mesterségről stb.), semmi sem önmagában fontos, hanem azért, ami köze a papi hivatás felé vezető úthoz van. Csakugyan önéletrajz, de nagyon sajátos fajta. Egyébként nem ér véget a pappá szenteléssel sem, sőt: állandóan hangsúlyozza a könyv, hogy a lélek továbbra is alakul, gyarapodik, újabb és újabb nézőpontokat vesz észre, újabb és újabb elemekkel gazdagítja a hivatását. Engem a legjobban az fogott meg, ahogyan a színészet szerepéről ír. Avantgárd színházat találtak ki, amelyben a szó a legfontosabb (a színészi játéknál is fontosabb, díszlet meg nincs is), ez pedig hozzásegítette Karol Wojtyłát ahhoz, hogy jobban megértse a pap által kimondott szó, illetve az isteni Ige erejét.

Éppen azért, mert az önéletrajziság, bár jelen van, de alárendelt szerepben van, jól illik a végére az a két fejezetnyi elmélkedés a papi hivatásról. Hogy azokat, akik önéletrajzot várnak, zavarni fogja, az viszont biztos. Tárgyilagosságot itt ne keressen senki.

Részemről nehéz lenne tíznél kevesebb pontot adni a könyvnek, annyi jóság, szépség és emberszeretet van benne. Nem bántam meg, hogy ezt választottam.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ahogy már több értékelő leírta: nem arról szól, amire a cím utal.

Majdnem a fele életrajz és tanulmány Kőrösi Csoma Sándorról és a tibetológiáról. Ez tízes skálán húsz pont, gondolkodás nélkül, pedig akár le is vonhatnék az angol gyarmatbirodalom dicséretéért, de nem vonok. Ez a fantasztikus, hihetetlen tehetségű és munkabírású ember, és amit ez végigcsinált, a legnagyobb tiszteletet érdemli. Komolyan mondom, irigylem. Függetlenül attól, hogy milyen szörnyű körülmények között kellett dolgoznia. Vagy még azért is.

A továbbiakat ő maga írta, de Buddha életét és tanításait ebből nehezen fogja megismerni bárki. Kivonatolt buddhista iratokról van szó, rövid tartalmi ismertetőkről, amelyek szerintem kizárólag szakmai berkekben lehetnek fontosak. Az nagyszerű, hogy szakmai berkekben van ilyen, biztosan megbecsülik, csak nem én vagyok a célközönség. Én a nagy részéből a kerek világon semmit nem értettem, és a maradékot is alig tudtam követni. Nem beszélve arról, hogy ha (a sajátomtól eltérő) vallási iratokat olvasok, akkor is az irodalmár szemével olvasok, a stílust, az érvelési módot, a gondolkodásmódot figyelem, ebből meg pont az nem derül ki. Ez könyvtári katalógus.

Úgyhogy nem merem pontozni. Nem is értem, miért kellett így kiadni. Inkább raktak volna össze egy részletesebb életrajzot Kőrösi Csomáról. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Igen, tudom, nincs olyan, hogy afrikai mese. Mint ahogyan európai mese sincsen, hanem portugál, görög és dán, sőt tájról tájra, faluról falura is változnak.

Amikor azonban ez a mesegyűjtemény keletkezett (több, mint száz éve), akkor nagyon nagy fegyvertény volt, hogy egyáltalán komolyan vette valaki ezt a mesekincset. Minden tiszteletem Frobeniusé, hogy összegyűjtötte és több kötetbe rendezte a különböző népek meséit. Nem afrikai mesékként aposztrofálta őket, mindenhová feljegyezte azt is, hogy melyik milyen nép képviselőitől való, és hol élnek azok az emberek, akiktől gyűjtötte. Nem ismerem a mesék eredetijeit, de amit én látok, az az, hogy látványosan tiszteletben tartja ezeket a kultúrákat, nem írja át a meséket, még azokat sem, amelyek nagyon eltérnek az európai értékrendtől (már ha van olyan, mert az sem egységes, ugye), és még azt is tudja, hogy a komédiát komolyan kell venni.

Ez simán megérne tíz pontot. Az élmény meg maximum hatot. Szóval átlagolunk.

Lehet, hogy a hetvenes évek elején ez a gyűjtemény frissnek és vidámnak hatott, nem ismerem a kontextust, amelyben megjelent. De számomra így a húszas évek küszöbén a kötet legtöbb meséje inkább elszomorító volt. Nem a nagyon vaskos, obszcén humorú mesékre gondolok, azok a maguk módján tudnak tréfásak lenni, legfeljebb nem az én stílusom. Hanem azokra, amelyeknek a komikuma abból fakad, hogy a kigúnyolják, kinevetik, megalázzák azokat, akik amúgy is ki vannak szolgáltatva a társadalmi helyzetük miatt. Amelyek igazságos büntetésként állítják be a kinevettetést akkor is, ha az nem bűntényre, csak a normától eltérő viselkedésre reagál. Ha olyan komolyan veszem a komédiát, mint Frobenius, akkor ezeket a meséket tiszta szívvel hajítom ki a kánonból.

Na, azért vannak olyan mesék is a kötetben, amelyek nem bántanak senkit, mégis élvezetesek, kalandosak. Sőt olyan is, amelyiken még én is tudtam illetlenül vihogni, pedig a humort a legnehezebb közvetíteni a kultúrák között, mert háttér nélkül nem érthető, viszont ha magyarázni kell a hátteret, pont a humort öljük meg. Na, ebben van olyan is, amelyik egyértelmű. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig tíz pontot ér nálam Krúdy utolsó regénye…

…regény a fenét. Ez nem regény, ez egy kétszáz oldalas varázsige. Vagy hat, vagy nem. Énrám hat. Elég régóta. Mást nem tudok tenni, mint megpróbálni elmagyarázni, miért hat.

Majd húsz éve, hogy utoljára olvastam. Akkor ugyanazzal hatott, amivel Jókai: pusztán a stílusával. Mivel én voltam/vagyok az a bizonyos fordítva bekötött olvasó, akit direkt az szórakoztat egy Jókai-regényben, amitől mindenki másnak hányingere vagy állkapocsgörcse támad: azok a gyönyörű-dinamikus-anekdotikus-humoros leírások. Így már könnyű volt Krúdynak ezt az írását olvasni, amely konkrétan semmi másból nem áll, csak szépségből, dinamizmusból, anekdotából meg humorból, és amelynek csak úgy kúsznak-indáznak előre a mondatai, miközben viszik a hátukon az embert. És az a rengeteg evés-ivás. Azok a villásreggelik, pörköltek, péksütemények. Azok a halételek! Azok maradandó nyomot hagynak. Én most jöttem rá, hogy annak a Vájszné-féle halikrás levesnek azóta is keresem az ízét, de még sehol nem találtam olyat, ami ugyanolyan érzetet keltene bennem, mint a leírása. Hát szóval üres hűtővel hozzá ne fogj.

Újraolvasva mással is hat, de azt még nehezebb megragadni.

Ez a könyv nemcsak azért játszódik farsang és böjt között, Dorottya napján, mert valamikor minden történetnek játszódnia kell. Hanem azért, mert a maga módján éppen úgy karneváli irodalom, mint a IV. Henrik, amelyet pont a múlt hónapban olvastam. Még Falstaff is van benne, csak Pista úrnak hívják, és Pesten lakik. :) De tényleg, nem én találom ki. Erre nem is emlékeztem az első olvasásból, most fedeztem fel meglepetten, hogy az elbeszélő többször is Falstaffnak hívja ezt a szereplőt. Nem is túloz. Ez karneváli irodalom, olyan figurákról, akik folyamatosan átlépik a társadalom által szigorúan megszabott határokat. Sőt: akik közül nem egy maga az eleven határáthágás. A folyamatos fecsegésen túl – vagy éppen annak felhasználásával – igen komoly dolgokról van szó ebben a szövegben.

Itt van például ez a több ezer éves definíció szerint határátlépésre kitalált hely, a kocsma. A legkülönbözőbb korú, nemű, társadalmi helyzetű, iskolázottságú, vallású, igényű és stílusú emberek találkozóhelye kb. a Gilgames-eposztól napjainkig. Amelynek ugyan megvan Krúdynál a maga hierarchiája (mert, ahogy a szereplők megjegyzik, aki demokráciát akar, ne kocsmába menjen, hanem villamosra, de arra meg úriember nem száll föl, szóval még sincs rajta demokrácia), megvan a maga uralkodója, kiszolgálója, száműzöttje, sőt forradalmára, de ez a rend pillanatok alatt fölülírható, és fölül is írják. Minden mondatnak súlya van, nem beszélhet bárki bármit, vagy ha megteszi, annak következménye van, még a szavak jelentése is sajátságos. Folyamatos konfliktusok, ütközések világa a kocsma, szó szerint is.*

Még hogy nem történik semmi. Történik bizony, csak megérteni nem könnyű ezt az egyszerre nyitott és zárt közeget. Még a csoda is megtörténik. Azt a legnehezebb megérteni. Hogy kik is azok pontosan, akik váratlanul megjelennek ebben a kocsmában, és milyen szerepet játszanak arra a pár órára egymás életében. Vagy hogy mi (vagy inkább ki) és miért vet véget aztán a karneválnak.** Hiszen biztosat még azokról sem tudnak a szereplők, akiket jól ismernek. Arra viszont bármikor készek, hogy mindenfélét elképzeljenek. És az elképzeléseik ezen az egyetlen napon, ha csak egyetlen percre is, testet öltenek, megjelennek, a mese pillanatokra valóra válik, a karnevál ütésben és táncban ér véget. Aztán mindenki visszatér a hétköznapi életéhez. Vagy nem.

Aztán nem mehetek el amellett sem, ahogyan ez a könyv (még mindig nem regény, de nehéz megállni, hogy ne írjam le ezt a szót) a nemekkel bánik. Mert ha már határátlépés, ha már a társadalom által előírt normák megszegése, akkor miért pont a nemek maradnának szigorú keretek között? Ott van Vilmosi Vilma kisasszony a félig női, félig férfi nevével és öltözékével, nem beszélve a viselkedéséről. Ott van az előírásszerűen láthatatlanul, a konyhában tartózkodó fogadósné, aki a hagyomány által előírt helyéről – legalább olyan erővel irányítja a kocsma életét, mint a vendégsereg kezelésére szakosodott férje, és ráadásul újra meg újra elő is jön a vendégek közé.*** Ja, és a férje Jancsinak hívja. (Egyébként Johanna.) Vagy ott van a társaságból jócskán kilógó „Szerkesztő”, aki normális vagy éppen abszurd női álnevek alatt publikál, hogy megéljen, sőt az összes névre hallgat is, és van is szerepe annak, ahogyan a többiek az egyik publikációjára hivatkoznak.

A legnagyobb ellentét talán a mítoszok világa és a húszas évek hétköznapi Pestje között feszül. Mert az, hogy egy helyszínben – ha akarja a szerző, ha nem – benne foglaltatik több ezer év irodalma, mindazok a művek, amelyekben valaha írtak róla, önmagában mitikussá teszi azt a bizonyos kocsmát. Hát még így, hogy farsang és böjt között jár az idő, ráadásul éppen egy nemzedékváltás közepén, lásd a végkifejletet. Ez az örökkévaló téma nem akadályozza meg se a pörköltszag terjedését, se a fogpiszkálók köpködését. (A korszak fogpiszkáló-használata elég undorító, nem csinálnám utánuk, bár az ökolábnyom így jóval kisebb volt akkortájt, az tény. De hát nemcsak ezért, ugye.) Csoda és földhözragadtság nem zárják ki egymást.

Én meg az olyat szeretem. Azt hiszem, ezzel hat rám ma ez a könyv. Lehet, hogy mással is, de azt majd megírom máskor.

* SPOILER Majdnem kitör a verekedés, végül csak egy pofon csattan el.
** SPOILER Ez a Stranszki, ez a megtestesült Nagyböjt.
*** SPOILER Még a nagy zárótáncban is központi szerepet játszik.

Ezt 2019. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor májusban előkerült a polc hátsó sorából a Portugál szonettek, akkor találtam ki, hogy Elizabeth Barrett Browningról nekem olvasni kell, mégpedig pont ezt a feldolgozást. Hiszen az alaptörténetet ismerem, talán még vizsgáztam is belőle annak idején, akkor lássuk, mit tesz hozzá Woolf.

Nos, Woolf nyilvánvalóan számít arra, hogy az olvasóinak van fogalmuk Elizabeth Barrett Browningról, de még a férjéről is, úgyhogy nagyon sok információra, amit egyéb életrajzok a középpontba helyeznek, éppen hogy csak utal. (Ha nagyon muszáj, ír róla végjegyzetet.) Itt az kerül a középpontba, ami máshol a perifériára: a költő kapcsolata kedves spánieljével. :) Nem egyszerű gazda-háziállat viszony, több annál: olykor szinte egymás tükörképévé válnak, egyszerre hasonlóak és ellentétesek. Együtt tapasztalják meg a bezártságot, sőt a börtönt,* és együtt a szabadságot is. Igen: egy ki- és felszabadulás története ez.

Nekem ez igazából kísérleti regénynek tűnik, komolyan veendő játéknak. Az, hogy egy állat nézőpontjából íródik (kivéve, amikor a gazda levelezését idézi), nem azt jelenti, hogy emberi vonásokkal és gondolkodásmóddal ruházza fel a kutyát, aztán előadja, hogy Flush mit lát a Browning házaspár életéből. Tényleg mindent elkövet, hogy „kutyásítsa” azt a nézőpontot, még ha közben a maga sajátos Woolf-stílusát nem is veszíti el. (Bocs a szándéktalan szójátékért.) Nem egészen úgy dolgozik, ahogy azt a moderneknek tanították tudatáram-technikából, de valami nagyon hasonló módon. Különösen, amikor arról van szó, hogy Flush elsősorban az orrával érzékeli a világot, és egyrészt természetesen jóval több szagot érzékel, mint az emberek, másrészt jóval több mindenre használja a szaglását. Ennél közelebb, mint ami itt Woolfnak sikerült, elég nehéz lenne jutni ahhoz, hogy hogyan lehet megjeleníteni a kutyák sajátos „szagnyelvét”.

(Azért amikor nem a szagok vannak soron, akkor kap egy fricskát az angol társadalom is, amelyet nem kicsit parodizál a regény elejének kutyahierarchiája.)

Szóval kísérletnek sem utolsó a regény, életrajzként is működik a maga módján, meg még nagyon szép is. A fordítónak nagy-nagy kalapemelés ezekért a sodró lendületű mondatokért, ezért a szókincsért, igen nehéz dolga lehetett. Majd csak eljutok egyszer odáig, hogy tizenöt év után végre elővegyem az Aurora Leigh-t is.

U.i.: Felhívom még a figyelmet a regény elejének Miss Mitfordjára, aki a maga szelíden viktoriánus módján szintén normaszegő, ha nem is látványosan, és nem is tudja ezáltal megoldani az élete legszomorúbb problémáját.

* SPOILER A nőt ugyan nem vetik szó szerint fogságba, mint a kutyát, de kb. úgy bánik vele a családja. Majd negyvenévesen még gyereknek nézik, ellenőrzik az étkezéseit, nem veszik komolyan, számára létfontosságú információt titkolnak előle, minden törvényes módon akadályozzák abban, hogy a saját életét élje.

Ezt 2019. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta könyv, amelyikre akkor sem adhatnék tíz pontnál kevesebbet, ha rosszul volna megírva. Egyszerűen nem volna hozzá képem.

Ez nem fejlődésregény, nem önéletrajz, nem társadalomrajz, nem is helyzetjelentés Afrika rémségeiről, bár mindegyikből van benne valami, egyikből több, másikból kevesebb. Ez, kérem, jogos indulatoktól fűtött szónoki beszéd kétszáznegyven oldalban, keménykötésben, személyesen a szociálisan kicsit is érzékeny és/vagy környezettudatos olvasóhoz. Szónoki beszéd, azon belül is prédikáció.*

Zambia irodalmából akartam olvasni, lehetőleg olyat, amiből meg is tudok valamit Zambiáról. Hát megtudtam. Azt is, amit nem akartam tudni. Emlékszem, mennyit írtak és beszéltek a kilencvenes években az AIDS-járványról. Hogy vannak olyan területek, ahol tömegek pusztulnak bele. Hogy nemi úton terjed és injekciós tűkkel, de adott esetben rengeteg kicsi gyerek is megkaphatja, sőt már fertőzötten születhetnek. (Emlékszem igen szörnyű címlapfotókra, csontsovány babákról.) Aztán elhallgattak a hírek, és nem tudtam, hogy ez a járvány még évtizedekig folytatódott, és pusztán a higiénia és az elemi orvosi ellátás hiánya is okozhatta, hogy megkapja valaki. Mondjuk, több millióan. Azt nem tudom, hogy most mi a helyzet pontosan, mert ennek a könyvnek az adatai tízévesek, de még ha esetleg a járvány alább is hagyott, sokkal-sokkal többről szól a könyv, mint „csak” egy járványról. A környezeti katasztrófa egyik gyökere itt található, erről is beszél a zulu uralkodók kései utódja.

Először nem értettem, hogy egy olyan könyv, amelynek már a bevezetéséből nyilvánvaló, hogy valójában szónoki beszéd lesz, miért kezdődik a szerző családjának és életének bemutatásával. Vagy inkább miért szán rá olyan sok időt? Mondjuk, érdekes megtudni, milyen volt az elit tagjaként fölnőni a függetlenedő Zambiában, amelynek gazdaságát felvirágoztatta a rézbányászat. (Mármint leginkább a gyarmatosítók utódai és a betelepülők számára, mert a gazdaság haszonélvezői között azért viszonylag ritkán fordult elő fekete. A szerző családja, ezt gyakran hangsúlyozza, tényleg kivételezett helyzetben volt.) A könyvnek ez a része emlékeztet a legjobban egy memoárra, és van is benne sok rokonszenves és ellenszenves dolog, mint nagyjából minden memoárban, legfeljebb erős helyi színezettel. Sorra megismerkedünk az apával, az anyával, a sok testvérrel, unokatestvérrel, baráttal, aztán jó sok részletet megtudunk arról, kit hogyan iskoláztattak, milyen kilátásokkal indult neki az életnek, milyen igazságos vagy igazságtalan döntések kísérték az útján, és ez mennyire jellemző vagy nem jellemző az ország kultúrájára. Információdömping világolvasóknak.

Aztán felfogtam. Azért van erre szükség, hogy mire a könyv második feléhez, a voltaképpeni mondanivalóhoz, a megírás okához és céljához elérünk, már személyes ismerőseiként kezelje az olvasó a szereplőket – és fölfogja, hogy miért pótolhatatlan veszteség, mi több, pazarlás, ha eltűnnek. Mert összeomlik a gazdaság, válságosra fordul az egészségügy helyzete, a környezeti károk miatt elfogy a megfelelő ivóvíz, a talajról nem is beszélve, és egész területek lakossága fertőződik meg az új halálos betegséggel azért, mert nincs – de mennyire nincs – minden oltáshoz és vérvételhez új injekciós tű, vagy éppen azért, mert nem szól nekik senki, hogy kesztyű nélkül beteg családtagot ne ápoljanak, főleg akkor ne, ha, mondjuk, előző nap felhorzsolták a kezüket. Veszteség, mert ismerőseinkként halnak meg a szereplők, és pazarlás, mert láttuk, hová jártak iskolába, mi volt az életcéljuk, mire lettek volna képesek, és milyen feladatot nem fognak elvégezni soha többet. A járványoknak ezt az arcát ritkán látni.

Tehát egyáltalán nem kizárólag világolvasóknak ajánlom.

Van persze hibája elég. Sok mindent túlhangsúlyoz, még több minden kimarad. Egészen biztos, hogy nem is mindig van igaza, sőt, hogy időnként csúsztat. Ettől még bőven sok az, amiben igaza van, és mindenkit lebeszélek arról, hogy csak úgy elmenjen mellette. Amit leír, annak nagyon nagy része nemhogy nem avul el (sajnos), hanem még nem is csak Afrikára tartozik.

Utóirat: Van a könyvnek egy borzasztóan erős vallásos felhangja. A „borzasztóan” itt nem puszta szólam, oldalakon keresztül épül rá a retorika, ezért írtam az elején, hogy ha műfajt kell mondani, akkor ez a könyv leginkább prédikáció. Az olvasói készüljenek fel arra, hogy a templomban se hallottak ennyiszer Istenről és a Bibliáról, mint itt. Amin ez a nő keresztülment, azt nem is tudta volna ép ésszel másképpen feldolgozni.

* És egyszerűen nem fogom fel, hogy lehetséges, hogy a szerző által létrehozott alapítvány Facebook-oldalának még száz követője sincs, a weboldala pedig megszűnt, holott a könyv megjelenésekor még Zambia miniszterelnöke is ajánlotta személyesen, és nincs előttem, hogy a benne foglalt problémák azóta mind megoldódtak volna. Feladta talán? Hogy bármilyen visszaélés történt volna, annak nem látom nyomát a neten.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nyakatekertségében is aranyos kis groteszk, mindenféle rendű-rangú csinovnyikokkal, sajátos humorérzékű emberek számára. Nekem pont ilyen humorérzékem van, úgyhogy elég sokat vigyorogtam rajta.

A fülszövegnek részben igaza van, ez ám kemény szatíra a pétervári rangkórosokról, részben meg nincs igaza, mert a fantasztikum, az nem puszta eszköz, ha jól csinálja az ember. És Gogol jól csinálja. Annyit adagol belőle, amennyi még vicces; nem magyarázza túl, pedig lenne mit; a végén meg ott hagyja lógva az olvasót, kezdjen vele, ami neki tetszik. Idegesítse föl magát, esetleg szórakozzon. Mondjuk, saját magán. Ha van hozzá elég esze.

Hangoskönyvben hallgattam, Szoboszlai Éva felolvasásában, tökéletes. Hivatalos papírok selejtezéséhez kapcsoltam be, ahhoz direkt jól jön. Éppen kész lettem, mire a hangfelvétel a végére ért. Hogy ez hamarabb nem jutott eszembe. Bár vannak olyan munkák, amikhez a Holt lelkek is kevés lenne… 

Ezt 2019. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Én: …vagy ott van az ókori görög komédiák között a Lüszisztraté. Tele disznósággal, útszéli, vulgáris humorral, és közben a békevágyról szól.
Beszélgetőpartner (nem túl lelkesen): Á, szóval van benne egy kis plusz mondanivaló.
Én: NEM! Nem kis plusz, hanem az egész arról szól! Azért kellenek bele a disznóságok! Attól klasszikus!

„Tudod, mi az undorító? Az atomháborús fenyegetés, az az undorító.” (Epeli Hau'ofa)
(Ezzel a mottóval tessenek nézegetni az itt látható illusztrációkat, amelyek a XVI. század közepén készültek François Rabelais Gargantua és Pantagruel című regénysorozatához. Meg a sorozat címlapját is.)

Egyetemista koromban olvastam először Bahtyint, és azóta nem szabadulok a hatása alól. Nem mintha olyan nagyon akarnék. Azt tette helyre a fejemben, amit korábban legfeljebb sejtettem: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Hogy a kettő sokféleképpen össze is kapcsolódhat. Hogy ideális esetben kiegészítik egymást. Hogy egy komikus műnek nemcsak akkor és attól van létjogosultsága, hogy például társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplez le. Hogy a komikum, az nem valamiféle csomagolás a komolyan veendő mondanivalón – hogy az lehet maga a mondanivaló. Vagy a nyelv, amelyen az a mondanivaló a lehető leghatékonyabban elmondható. (És mielőtt valaki közbeveti: nem, a nyelv sem puszta csomagolás. Éppen úgy, ahogyan a mondanivaló nem „kis plusz”.)

Hogy attól, hogy valami vicces, még nem kell, hogy komolytalan legyen. (Van olyan persze, de nem szükségszerű.) Hogy a nevetés nem feltétlenül a felszínesség jele. Sőt: hogy a nevetés és a tisztelet sem zárják ki egymást feltétlenül; hogy lehet nevetni azon, amit tisztelünk, és attól nem kell, hogy csorbuljon sem a humor, sem a tisztelet.

Persze nem Bahtyin találta fel a spanyolviaszt, még ha roppant munkát is végzett annak érdekében, hogy bekapcsolja a komikumról való gondolkodást az irodalomtudományba. Még akkor sem ő találta fel, ha érdemben csak az ő életművét követően kezdtek foglalkozni a kérdéssel. (És természetesen bírálták is a munkásságát. Legmélyebb tiszteletem mellett én sem értek egyet minden megállapításával. Sőt. De ez normális, és nem is von le semmit az érdeméből.) Amikor például Hamvas Béla megírta A száz könyv című művét,* abban komoly és komikus művek egyaránt érdemesek arra, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Azért a fénymetaforát használni például a fentebb illusztrált Rabelais-műre… hát meglepő fordulat. De nem véletlen, és nem is átgondolatlan. (Megj.: természetesen Hamvas sem találta fel a spanyolviaszt, ilyet nem is állítanék, viszont rendkívül örülök a megerősítésnek.)

Persze a komikus hagyomány nem egységes, nem homogén. (Homogén komikum, ez is jó vicc lenne.) Van annak többféle áramlata, nevetni is többféleképpen lehet. Nemcsak az lehet a különbség komédia és komédia között, hogy lehet-e komolyan venni azt, ami megnevettet, vagy valóban nem egyéb könnyed, felszínes szórakozásnál. (Amelynek természetesen szintén van létjogosultsága, időnként igen jól tud esni.) Sok minden másra is érdemes figyelni.

Hogy mást ne mondjak, például nagyon nem mindegy, hogy az ember a hatalmasokat neveti ki, vagy a kiszolgáltatottakba rúg bele még egy jó nagyot. (Ezek megkülönböztetéséhez mindenekelőtt tisztázni kell, hol kezdődik a kiszolgáltatottság – ehhez a tisztázáshoz meg érettség szükségeltetik.) Nem mindegy, hogy – amint fentebb írtam – a nevetés tényleg pusztán a társadalomkritika eszköze, és a mű komikum nélkül is működne, legfeljebb kevésbé volna emlékezetes – vagy az elsődleges cél a nevettetés, és vájtfülű olvasó legyen a talpán, aki megtalálja a társadalomkritikát is. (Utóbbit jobban szeretem, személyes véleményem szerint ügyesebbnek kell lennie hozzá az írónak, és megadja a rejtvényfejtés örömét is.) A legnagyobb különbség pedig (szerintem) a között van, hogy a komikus elbeszélő kinevet (engem, valakit, önmagát, az emberiséget), azaz fölülről néz, gúnyol és megsemmisít – vagy együtt nevet, azaz megszünteti a hierarchiát, és megsemmisítés helyett újjáalakít. (A kettő persze kombinálható.)

Ezeket a hagyományokat keresem, és meg is találom, mióta következetesen igyekszem minél többet olvasni a nevetés és nevettetés klasszikusaiból. Persze az egyéni ízlésem is meghatározza a válogatást, de azért szigorú vagyok magamhoz: kézbe veszek olyat is, amiről tudom, hogy nem fogom szeretni, mert attól még érték, attól még megismerni való. Molière, Rotterdami Erasmus vagy Sterne például keserű, gyakran nyomasztó, nem szeretem. Boccaccio túl sokat szórakozik a kiszolgáltatottak rovására, Navarrai Margittal jobban járok. Azt még mindig nem tudom, hogy Anatole France műveit inkább szeretem, vagy inkább utálom. De ragaszkodjak most csak a Hamvas-féle kánonhoz: Arisztophanész, Cervantes, Villon, Gogol, Hoffmann, Dickens nem okoz csalódást, és ha majd egyszer végre rászánom magam, akkor a Till Eulenspiegellel fogom leporolni érettségi óta nem használt némettudásomat.

Azt hiszem, már jól látszik, hogy ezzel a hagyománnyal bizony számolni kell. (És hány képviselőjéről nem szóltam még!) Ha az ember igyekszik minél többet megismerni belőle, azzal a humorérzéke is alakul. Nem mondom, hogy mindenen tudok nevetni, ami ezekben a könyvekben áll. Még azon se mindig, ami azokban áll, amelyeket szeretek közülük. De sokkal jobban látom, mit jelent ezekben a művekben a komikum (mitől számítanak/számítottak a maguk korában viccesnek), és mi következik ebből a mi korunkra nézve. Mert azt ne higgyétek, hogy csak azért, mert nem sokan olvassák őket, már nem is hatnak. Pont elég, hogy valaha mindenki olvasta őket. Annak a mindenkinek az örökségét visszük mi is tovább, ha tetszik, ha nem. Hát olvassátok csak, ha a gyökereket akarjátok feltárni. (Természetesen a komoly hagyományt IS, ez nem kérdés.) Meg röhögni közben. Mert az egy dolog, hogy nem mindenen lesz kedvetek nevetni. Az is biztos, hogy ha tudatosan figyeltek a komikumra, több poént vesztek észre. Nagyságrendekkel.

Nemrég találtam rá Shakespeare IV. Henrikjére, amelynek első része gyönyörűen mutatja, hogyan egészíti ki egymást komolyság és nevetés. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és a darab legjobban sikerült figurája átjárást is tud teremteni a két világ között. A komikus cselekményszál nem mellékes, hanem szükséges a végkifejlethez.

A fentieket 2019. július 19-én írtam. Ezt 2020. június 15-én tettem hozzá: 

Befejeztem Rabelais ötkötetes monstrumát. Úgy voltam vele, hogy ha már megtanultam franciául (olvasni), legyen maradéktalan részem ebben az élményben. Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de nem csalódtam. Írtam is róla.

Az a minimum, hogy én is megpróbáljak hozzátenni ehhez a hagyományhoz egy homokszemet.