Fogalmam sincs, honnan van meg nekem itthon az első magyar bábakönyv, azaz szülészeti kézikönyv, de valami egészen elképesztő módon le tudta kötni a figyelmemet a maga alig kétszáz oldalával (illusztrációkkal együtt). Egész biztos, hogy kutatómunkához (értsd: regényíráshoz) szereztem be annak idején: arra voltam kíváncsi, hogyan lehet hitelesen megjeleníteni egy gyerekszülést és a bába munkáját nem éppen modern környezetben. (A könyv eredetije 1756-ban jelent meg, Weszprémi István magyar fordítása tíz évvel később). Arra, hogy ez nemcsak tanulságos lesz, hanem roppant szórakoztató olvasmány is, egyáltalán nem számítottam. 

A "szórakoztató"-t nem úgy értem, hogy mulatságos (bár nem nélkülözi a humort), hanem úgy, hogy nem pusztán szakmailag találtam érdekesnek. Egyáltalán nem valami száraz adathalmazt kaptam, hanem élvezetes, könnyen olvasható stílusban megírt, mégis tudományos igényű munkát, amely korrajznak, sőt nyelvtörténeti tanulmánynak sem utolsó. Ti tudtátok például, hogy ebben az időszakban már létezett a zacskó szó a magyar nyelvben, és már akkor is élelmiszercsomagolásra való holmit neveztek meg vele? (Jó, biztos nem műanyagból készült.) Egy hasonlatban bukkan fel, a magzatburok kinézetét magyarázzák meg így. A kedvenc szavam a "mássa-pogátsája", amely a méhlepényt jelenti. Tényleg. Logikus. Lepény vagy pogácsa, nem mindegy? Mármint metaforaként. Egyébként korábban néprajzi munkában olvastam "a gyermeknek a mása" kifejezést a méhlepényre, úgyhogy ebből a szempontból meglepetés nem ért. 

De térjünk vissza a korrajzra és tudománytörténetre: hogyan szültek a nők a XVIII. században? Jelentem, nem is olyan nehezen, mint gondolná az ember. Tisztelet-becsület Semmelweisnek, de bizony előtte is mondtak, írtak, és főleg tettek értelmes dolgokat ebben a szakmában. Anatómiával indít a mű (hátul az illusztráció, de többször utal arra is a szöveg, hogy ezeket az ismereteket nemcsak könyvként terjesztették, hanem tanteremben, csontvázon is megmutogatták), majd általános gyakorlati ismeretek következnek arról, hogyan kell meggyőződni arról, hogy mikorra várható a szülés, majd a különböző fajta szüléseknek a legapróbb részletekbe menő ismertetése, kivéve azokat, amelyekhez sebészi beavatkozás kell. (Azokra nézve a könyv szigorúan meghagyja a bábáknak, hogy hívjanak orvost – esetleg borbélyt, aki a korban szintén ellátott sebészi feladatokat –, slussz.)

Itt aztán egyik ámulatból a másikba estem. Azt eddig is el tudtam képzelni, hogy ha a kisbaba szépen fejjel lefelé fordult, és semmi komplikáció nem volt, akkor minden veszély nélkül megszülethetett már akkor is. De hogy a könyv szerint a farfekvéses, sőt a lábbal lefelé fordult csecsemő születéséhez is alig kellett segítség?! Történelmi regényekben mást olvastam, kérem szépen. Hova jártak azok a regényírók iskolába?! Hát hiszen ide az van írva, hogy akár a természet magától is elintézhette, hogy az ilyen gyerek a világra jöjjön, de azért elkelt a közelben a bába, mert jobb a biztonság. És tényleg részletesen, aprólékos pontossággal elmondja, hogy ilyenkor a gyereknek melyik tagját hogyan kell mozdítani, tartani, húzni vagy éppen békén hagyni ahhoz, hogy se a gyerek, se az anya meg ne sérüljön. Nem azt mondom, hogy ezek után bármikor le tudnék (vagy mernék) vezetni egy ilyen szülést, Isten őrizz, dehogy. De azt minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki, aki betéve tudta ezt a könyvet, megkapta a képzést, megvolt a kellő gyakorlata, és ráadásul még (ahogy a könyv kimondja és indokolja) jó testi erőben is volt, az tökéletes biztonsággal végig tudta csinálni ezt a mozdulatsort. Rengeteg türelemmel, természetesen. 

Aztán jönnek a rendellenes szülések. Na, ezektől már helyenként mérsékelten rosszul voltam, terhes anyák és főleg a hozzájuk tartozó férfiak inkább ne olvassák, de még mindig erősebben érvényesült az ámulat. Hogy micsoda furcsa, vad dolgok mehetnek végbe egy várandós asszony szervezetében, Úristen. (A könyv azért többször is leszögezi, hogy mindenki nyugodjon meg, ezek elég ritka esetek.) És micsoda furcsa, vad dolgokat tudtak a XVIII. századi bábák megoldani! Akár a gyereket a méhben megfordítani is! Mert félreértés ne essék: alig egy-két olyan eset fordul elő a könyvben, amelyre egyértelműen azt mondják, hogy ott vagy csak sebész tud segíteni, vagy senki. A legtöbb rendellenes szülést legfeljebb az nem tudta levezetni, akit nem képeztek ki megfelelően. (Mondjuk, aki nem a Crantz doktor könyvéből tanult. Marketingeli azért saját magát rendesen. Beleértve ezzel adott esetben a konkurencia legyalázását is.) Az pedig külön érdekes, hogy hogyan távolították el biztonságosan a méhlepényt, amelynek ha csak egy darabja is benn marad, belehal az asszony. A mű végén még arról is kapunk tájékoztatást, hogyan választottak szoptatós dajkát a korban – na, ebben már akadnak elég mulatságos megjegyzések, sőt jó nagy bolondságok is, mintha nem is ugyanaz a szerző írta volna. 

Persze halvány fogalmam sincs, mennyi ebből a könyvből az, ami fölött nem járt el az idő. Egészen biztos, hogy ma már ezeknek az eseteknek a nagy részét egészen másképpen oldják meg. De mivel az én szövegeim nem a mai Magyarországon, hanem egy kitalált világban játszódnak, nagyszerűen fel tudom használni a könyvet. Fel is használtam. Meg még fogom is. 

Azt pedig a(z 1994-es) előszó is kiemeli, hogy soha nem fog elavulni a könyv hozzáállása ahhoz, hogy kinek az érdekét, sőt kényelmét kell előtérbe helyezni. Első helyen természetesen a gyerek érdeke állt, ha pedig a gyerek szempontjából mindegy volt (általában ez a helyzet), hogy hogyan jön a világra, akkor az, hogy az anyának hogyan kényelmes. Ha szülőszéken ülve, akkor úgy, ha fekve, akkor úgy, ha térdelve, akkor úgy. Csak utána következett a bába érdeke. De úgy tessék elképzelni, hogy ha az első kettőről húsz oldal szól, akkor az utolsóról egy mondat. És folyamatosan, következetesen, percenként figyelmezteti a könyv a bábát, hogy melyik pillanatban milyen veszély leselkedik akár a gyerekre, akár az anyára, és hogyan kell kivédenie. 

Hab a tortán, hogy ritka csinos kis kiadványról van szó ráadásul. A kötés színe és tapintása tetszetős, a lapok jó puhák, a betűtípus ma is kiválóan olvasható, a fejezetek és szakaszok tipográfiailag is jól elkülönülnek. A dőlt betűt már akkor is arra használták, amire most. Érdekes látni, hogy abban az időben milyen lassan olvastak az emberek: minden oldal alján szerepel egy-két szótag a következő oldal első szavából, hogy míg lapoz az olvasó, el ne felejtse, mi fog következni. A díszítés minimalista, az oldalszámok körül és a fejezetek között geometrikus minták. Az utolsó lapon meg egy ízléses barokk cifrázat, itt látható. Méhen és petefészken akantuszlevelet én még nem láttam, a többiről nem is beszélve, most ezt is megértem. :)

Hát mit mondjak. Ha várandós nő lettem volna a XVIII. században, kizárólag olyan bábát kerestem volna, aki vagy ebből a könyvből, vagy az írójától/fordítójától tanult. És igen, akkor már egyetemen (is) oktatták ezt a tudományt.

Kiadási adatok: Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetsége, Debrecen, 1994. Weszprémi István fordítása (reprint)