Shakespeare királydrámái közül nagyon keveset ismerek, pedig nagy részük a rózsák háborújának idején játszódik, az pedig annyira érdekelt, hogy majdnem történelem szakos lettem tőle.* Vagy talán éppen azért. Ha az ember hozzávetőlegesen ismeri a történelmi hátteret, akkor hol marad a feszültség? Hogy lehet egy roppant hosszú időszak hömpölygő eseményeit drámaformába kényszeríteni?

Hát persze, hogy úgy, hogy igazából nem is a XV. századi angol arisztokraták egymást gyilkolászásáról írunk. Azt csak felhasználjuk, lazán értelmezve a művészi szabadságot, valami sokkal érdekesebbhez. A IV. Henrik olvasói/nézői véletlenül se fogják lerágni a körmüket az izgalomtól, hogy ki fog meghalni a végére, és ki marad meg. IV. Henrik után fixen V. Henrik jön, a matek győz. Meg lennénk lőve, ha erről szólna a történet, de hála Istennek nem erről szól.

Azért kezdtem éppen ezzel a két darabbal a királydrámák sorát,** mert ezekben szerepel a Falstaff, én pedig szeretem a klasszikus komédiát. Most csak annyit, hogy utólag kiderült: ezeket a drámákat valóban lehet akár komédiáknak is tekinteni, annyira hangsúlyos bennük a komikus jelenetek szerepe. A műfaj-meghatározással nem értek egészen egyet, de nem is nézem bolondnak azt, aki ilyet állít.

Az első rész, az tökéletesen beváltotta az elvárásaimat, még jóval többet is adott, mint amire számítottam. Szeretem, ha egy könyvben pontosan kiegészíti egymást a komolyság és a nevetés, ebben pedig ez történik. Az egyik történetszál véres konfliktusokon, sérelmeken, intrikákon, árulásokon, csatákon vonul végig, vagyis mindazon, amivel a nemesi történetírás foglalkozik – míg a másik szálon teljes erővel folyik a bolondozás, evés-ivás, frivol (sőt obszcén) célzások, verekedés (amelyben nem hal meg senki, még az anyagi veszteség is csak átmeneti), és mindenekelőtt a nagy, komoly arisztokraták parodizálása. Egyik szál sem semlegesíti a másikat, mindkettő egyformán fontos, mindkettőben izgalmas dolgok történnek, és van egy remek figura, aki összeköti a kettőt, szabadon járva-kelve komolyság és nevetés között. Ez a Harry avagy Hal herceg,*** ez a leendő V. Henrik, ez valami csuda. Úgy vív ki magának tekintélyt, hogy a darab nagy részében kocsmázáson kívül semmit nem csinál – és tényleg kivívja, a nézőét különösen. A haverok sem azért tisztelik, mert sokat tud inni (amúgy tud), hanem mert humora, becsülete, gerince és mindenekelőtt egyénisége van. Mond az elején egy nagymonológot arról, hogy olyan az élete most, mint a felhőkkel borított nap: semmit nem mutat a valódi erejéből, de attól az az erő még létezik, és ha egyszer elvonul a felhő, akkor jóval többet fog adni, mint amennyit várnak tőle. Az ő története ennek a kibontakozásnak a története, neki már lehet szurkolni, hogy eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor a háttérből az előtérbe kell lépnie. Ettől dinamikus, ettől van súlya. Mármint a történetének. A figurának nemcsak ettől. Hanem például attól, ahogyan ő maga is képes parodizálni, akár a vetélytársát, akár a saját apját, akár saját magát (!). Azt parodizálja, amit/akit tisztel, szeret, fontosnak tart, ennek megfelelően úgy lehet röhögni a paródián, hogy közben a világon semmi tiszteletlen vagy lekezelő dolog nem hangzik el. Igen, kérem, ilyen van. Vagy attól, ahogy nagylelkű gesztussal átengedi élete legnagyobb győzelmét egy arra teljesen méltatlannak, mert ő akkor is valaki, ha nem dicséri mindenki tele szájjal. És tényleg.

Aztán van itt egy másik Henrik, a herceg tükörképe: akiről mindenki tudja, hogy erős, bátor, szenvedélyes hős. Aki azzal kezdi a darabot, hogy foglyok sorát hozza a király elé, és akit a király „jutalmul” azonnal vérig sért, aki tehát törvényszerűen a király ellen fordul, és az ellenség oldalára áll. Ugyanekkor előbújnak a föld alól, és mögéje állnak a király uralmával elégedetlenek is, kitör a polgárháború. Az ő története szó szerint halálosan komoly, ő mindvégig a véres csaták és lovagi eszmények világában él, idealista és hirtelen haragú, senki elől nem rejtőzködik, erényei és bűnei nyilvánosság előtt zajlanak, vállalja önmagát. Tökéletes ellenfél a hercegnek. Kölcsönösen tisztelik egymást, ahogy azt kell, és a dráma csúcspontján össze is csapnak, ahogy azt kell.

Vele szemben meg a derék Falstaff, aki csak nevében lovag, mivel lovagi erényeinek száma: nulla. Vagy inkább mínuszban van. A legnagyobb csata, amelyikbe belekeveredik, egy utcai verekedés, amely annál nagyobb arányúvá válik, minél többet beszél róla utólag. A legjobban az érdekli, hogy úgy egye-igya tele magát, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie érte, meg hogy feltétlenül túlélje, ha kardot kell fognia a kezébe. Míg a herceg úgy csúfolódik a vele egyenrangúakon, hogy közben tiszteli őket, Falstaff aztán nincs tekintettel semmiféle érzékeny egyensúlyra. Falstaff mindent és mindenkit kinevet és kinevettet, kivéve a herceget, nem azért, mert tart tőle, hanem mert szereti is, tiszteli is. A fent felsorolt okokból. Elbűvölő, ahogy a herceg két perc alatt le tudja szerelni az öreget, az meg mindjárt behúzza fülit-farkát, még akkor is, ha előtte tele torokból ordibált. A hadseregre szánt pénz elsikkasztását meg nem a légióban kezdték. Ettől függetlenül Falstaff nem gonosz. Lop, csal, hazudik, adott esetben nagyon durvákat is, aztán pofátlanul megszökik a következmények elől – mégis könnyű őt a jó barát szemével nézni. Ahhoz is remekül ért, hogy a retorika eszközeivel mindig a saját javára csavarja ki az eseményeket. A szöveg humora persze úgy jön ki igazán, ha az ember rendesen kiszótárazza, nem pedig találgatásokra szorítkozik, mint valaki, akit nem nevezek meg színpadon hallja, de nekem még így is fülig ért a szám, főleg, amikor fantáziadús sértéseket vágnak egymás fejéhez. 

Prince Henry
(…) this sanguine coward, this bed-presser, this horseback-breaker, this huge hill of flesh, –
Falstaff
'Sblood, you starveling, you elf-skin, you dried neat's tongue, you bull's pizzle, you stock-fish! O for breath to utter what is like thee! – you tailor's yard, you sheath, you bowcase; you vile standing tuck, –
Prince Henry
Well, breathe awhile, and then to it again: and when thou hast tired thyself in base comparisons, hear me speak but this. 

Henry herceg:
(…) ez a vérből [szangvinikus] gyáva, ez az ágyat nyomó, ez a lóhát-törő, ez az óriási húshegy… [ez volna Falstaff, akit a herceg éppen leleplezni készül]
Falstaff:
Isten vére,**** maga kiéhezett, maga manóbőr, maga száraz ökörnyelv, maga bikacsök, maga szárított hal! Ó, ha elég levegőm volna kimondani, mi vagy te! [nem tévedés: felváltva tegezi és magázza] – maga szabófonál, maga kardhüvely, maga íjtegez, maga ördögi álló vívótőr… [hát most mondjátok meg, nem gyönyörű? :D]
Henry herceg:
Na, vegyél levegőt, aztán kezdj neki újra, aztán amikor belefáradtál az aljas hasonlítgatásokba, akkor figyelj egy kicsit rám is.
[Innentől szembesíti Falstaffot a saját gyávaságával, amelynek a herceg is tanúja volt, Falstaff tudta nélkül. Mire Falstaff pillanatok alatt megszelídül, hízelegni kezd, és kidumálja magát úgy, hogy a herceg is jót nevet rajta.] 

Ehhez a sok jóhoz képest a második rész nudli. Kiderül belőle egy-két fontos plusz információ, elhangzik benne egy-két jó humorú jelenet (önmagában biztos vicces volna mind, de én egyiken se nevettem föl hangosan így, hogy ott volt az első rész összehasonlítási alapnak), Falstaff mond egy tényleg kiváló komikus nagymonológot, meg végre IV. Henrik is kicsit több teret kap a róla elnevezett drámában (nem, ez nem alap). Csak tétje az egésznek, az nincs. A fontos események az első részben lezajlottak, Henrik herceg már nem tartozik a komolyhoz is, a nevetőhöz is, csak kirándulni jár át az utóbbi világba – a komédia elvesztette a párját, amely nélkül mulattatni tud (ez sem utolsó szempont persze!), gondolkodtatni nem. Jó volna ez, csak hát ha már láttam, hogy másképp is lehet, akkor nekem kevés. Rettenetesen untam, sokkal lassabban is olvastam az első résznél, és nagyon könnyen elengedte a figyelmem a szöveget. Volt szakasz, amit háromszor is újrakezdtem, mert a végére érve már elfelejtettem, mit olvastam az elején.

A nyelvről: Létezik olyan kiadása a könyvnek, amely az egyik oldalon az eredeti szöveget tartalmazza, a másikon az egyszerűsített, mai angolsággal írott szöveget. Jó ötletnek tartom, kár, hogy nekem nincs. (Külön jelöltem be a könyvet a Molyon, de amúgy a Shakespeare-összesemből olvastam.) Az biztos, hogy az eredetit nem pótolja semmi. Persze kell(ene) hozzá szókincs, nagyobb, mint a későbbi klasszikusokhoz, de tényleg sok mindent ki lehet találni a szövegkörnyezetből. A fura ötszáz évvel ezelőtti nyelvtani eseteket meg egyszer kell megtanulni, hamar megszokhatók, nem veszélyesek.***** És hát: SZÉP! Nagyon! Az első rész nemcsak a komikus részek szókincsében múlja felül a másodikat, hanem abban is, ahogyan az ötös jambusokban írott szakaszok a költői képekkel bánnak. Abban filozófia van, nem gyenge.

Olvassatok Shakespeare-t, mert az jó.

* Tényleg. Versenyhez olvastam ezt a könyvet annak idején, és sokkal többet tanultam belőle, mint amennyi a versenyre igazából kellett.
** Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a III. Richárdot láttam gyerekkoromban, Haumann Péterrel meg Pártos Erzsivel, még fekete-fehér filmváltozatban, de az nem számít. Alig emlékszem rá, leginkább azért, mert pancser volt a hangmérnök, és a műsoridő nagy részében egyáltalán nem lehetett érteni, mit beszélnek a szereplők.
*** Családtagok előbbi, kocsmatöltelékek utóbbi változatban preferálják a nevét, csak a színpadi utasítások veszik komolyan, és hívják Prince Henrynek.
**** A „'sblood” a „God's blood” rövidítése, és az Oltáriszentségre utal. Vagyis elég durva káromkodás. Shakespeare-nél igen sokat használják, változatos jelentéskörökben.
***** Érdekes például látni azt az időszakot, amikor az angolban is volt még tegezés-magázás, és figyelni azt, hogy ki kit tegez és kit magáz. Falstaff például gond nélkül letegezi a rangban magasan fölötte álló herceget. A Falstaffnál kevésbé pofátlan népi alakok nem merik. Az apa tegezi a fiát. A fiú az apját viszont magázza.

Ezt 2019. július 19-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8

Színvonalas, értékes munka, mint mindig. Akkora háttérmunkával, mint a Himalája, mint mindig. Fogalmam sincs, mi a műfaja, mint… már előfordult. És ez cseppet sem zavar.

Középiskolai tanárként kamaszok között élem az életem, én figyelem őket, ők még jobban engem. Nap mint nap hallom a kérdéseiket, a válaszaikat, látom a problémáikat, több-kevesebb sikerrel próbálom megfejteni a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért a kötet szövegeiben kezdettől fogva nyomon tudtam követni, melyik szöveg milyen, jellegzetesen kamaszok között tapasztalható helyzetre reagál, és azt hogyan teszi. Szakértelemmel és felelősségtudattal. Ahogy azt mindenkinek tennie kell, akinek a munkája során emberi lelkekhez kell nyúlnia. Sokszor szinte láttam magam előtt, hogy no, X vagy Y erre most azt mondaná, azt kérdezné, olyan képet vágna, és közben az járna a fejében stb. Egyszóval: a kötet szerzője tudja, mit csinál.

Miről lehet kamaszoknak mesélni? Mert az nem igaz, hogy semmiről, ezt tanúsítom. Mint minden magyartanár vagy nyelvtanár, történetekkel, szövegmondással dolgozom. Tényleg csak az számít, milyen szöveget választ az ember, és hogyan mondja. Szóval miről? Például azokról a témakörökről, amelyek ebben a kötetben helyet kaptak: szerelem, horror, bajkeverés, harci bátorság (szeretik ám Tolkient), barátság, lelki problémák (szorongás, alul- vagy túlteljesítés), gondoskodás és kaland. Utoljára, de nem utolsósorban a nemek viszonya. Igen, ezekről mindről szólnak népmesék, mondák, mítoszok, a kötet ugyanis ezekkel van tele. Igen, létezik horror-népmese. Speciel pont magyar. Még én is több változatát ismerem, pedig nem én vagyok a szakértő.

Amit ebben a vékonyka gyűjteményben látunk, az szó szerint a jéghegy csúcsa. Nemcsak arról van szó, hogy sok-sok olvasás, kutatás és mesemondó körút (azaz elméleti és gyakorlati tapasztalatok tömege) előzte meg az összeállítását. (Minden meséhez többféle forrást is felhasznált, némelyikhez öt-hat változatot is keresett, amelyek alapján végül létrehozhatta a sajátját.) Arról is, hogy minden témához szigorúan csak két mesét választ a szerző (kivéve a trickstereket, mert velük, ugye, nincs értelme szigorúnak lenni), viszont minden fejezet végén ott a lista sok hasonló témájú meséről, listaelemenként egy-egy rövid ajánlással. Ez a mit. Minden fejezet végén szerepel több oldalnyi hasznos tanács is (és személyes anekdota) a hogyanról, sőt a miértről is. Mi az, amit feltétlenül szem előtt kell tartani, mielőtt a mesét elmondja az ember? Hol kell óvatosnak lenni, hol lehet bátor az ember? Milyen reakciók várhatók? Hogyan lehet (és miért érdemes) ügyesen ráhangolódni a gyerekek „hullámhosszára” akkor is, ha az első reakció nem feltétlenül kedvező? Min lehet (és adott esetben kell) változtatni? Mi a helyzet akkor, ha kamasznak keresünk mesét, például versenyre? A mesemondónak melyik gesztusa milyen hatást kelt a kamaszok fejében? (Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.) Ezért mondom, hogy nem tudom, mi a kötet műfaja, mert nemcsak mesegyűjtemény, hanem szakkönyv is egyben.

Nem vagyok hivatásos mesemondó, a meséket (meg a tanácsokat) elsősorban arra használom, hogy a magyarórai tananyagot kamasz-közelibbé tegyem. Ezt például akkor lehet megtenni, amikorra a szerző is javasolja: amikor a mitológiák vannak soron. (Mésztra történetét, amely a fent linkelt kötetben is szerepelt, bár más összefüggésben, és kicsit módosított hangsúlyokkal, már meséltem kamaszoknak. A figyelemre nem lehetett panaszom.) Én hozzátenném azt is, hogy a középkori eredetű mítoszok és mondák is taníthatók ezzel a módszerrel, erre (is) nagyon jók a kötetben szereplő kelta eredetű történetek, különös tekintettel az Artúr-mondakörre. Ezek a középiskolai magyartanításban sajnos sokkal kevesebb figyelmet kapnak a szükségesnél, főleg, ha vesszük, hogy a gyerekek által nézett filmek milyen gyakran használják a kelta és a germán mítoszok figuráit. Pont itt lehet(ne) a tananyagot közelebb vinni a diákok érdeklődési köréhez.

És itt már az én agyam (is) elindul. Magyartanároknak azért ajánlom ezt a kötetet különösen, mert a mesékben olyan motívumok is szerepelnek, amelyek visszaköszönnek a jelenlegi, oly sokat kárhoztatott középiskolai kötelező olvasmányokban. Nem feltétlenül kell magyarórán elmondani a mesét (bár miért ne), viszont felkészüléskor annál érdemesebb figyelni rájuk. Nem egy olyan tippet olvastam a kötetben, amely rövidke asszociációs sor után egészen más szövegek megbeszélésére is alkalmazható. Némelyik szöveget eddig is elég rendhagyó módon tárgyaltam (fogadjunk, hogy nem sokan tanítják ezt portálfantasyként, eposzi csatával a végén), ebben most megerősítést kaptam, másokhoz pedig plusz ötleteket. A leglátványosabban a kötet utolsó meséje használható (mármint ebből a szempontból), mert annak egyik központi kérdése, hogy hogyan kell viselkednie egy közösség vezetőjének, egyáltalán mi teszi őt vezetésre alkalmassá? És már ott is vagyunk a rettegett Bánk bánnál, amelyet például ennek a kérdésnek a segítségével lehet közel(ebb) hozni a diákokhoz. Próbálva.

Végül egy kis személyes történet a részemről is: A könyvtári Olvasókuckónkban úgy döntöttünk, június-júliusban meséket olvasunk, én többek között ezt vittem ajánlani. Ahogy elkezdtem sorolni, mik vannak benne, az egyik jelenlevő, akinek kiskamasz unokái vannak, megkérdezte, hogy a horrorok között van-e zombis, mert az ő unokája azt szereti. Mondtam, hogyne, királylányos magyar népmese. Abból hogy lesz zombi? Elmeséltem. Volt, akit kisebb sokk ért a közönségből, de tetszeni neki is tetszett. Ki is jelentették, hogy ezért nem könyvtárba mennek, hanem rögtön a boltba. Én meg fülig érő szájjal bicikliztem haza. De még az utcánkban is vigyorogtam, amire csak akkor jöttem rá, amikor az egyik emeleti ablakba felnéztem, és egy teljesen ismeretlen nő visszamosolygott. 

Az egy dolog, hogy kamasznak már nem kell esti mesét mondani. (Bár lehet, hogy némelyik csak úgy tesz, mintha nem volna rá igénye, főleg, ha horrorról van szó. :)) Viszont annyi más alkalom van rá, egyszerűen kár őket veszni hagyni.

Örülök, hogy olvashattam, köszönöm a lehetőséget a szerzőnek és a kiadónak.

Utóirat: Azért nekem továbbra is a korábbi kötet marad az etalon. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. július 13-án írtam. 

Na, ki mondhatja el magáról, hogy olvasott már mandzsu irodalmat? 

Odavagyok ezért a kiadói sorozatért. Eddig három van meg belőle itthon, most nézem, mik jelentek még meg a sorozatban, egyet-kettőt még biztos beszerzek.

Szerintem ez a kötet a legrövidebb belőle, pedig igazából ez se egyetlen szöveg, hanem két még rövidebb. Azért az elsőnek a címe szerepel a borítón, mert azzal lehetett eladni. A második egyébként is csak elszánt érdeklődőknek való.

Mandzsúria, az az orosz Távol-Kelet nagy része, meg Északkelet-Kína. Történelme igen változatos, voltak ők Kína urai is, alávetettjei is. Irodalmuk sajnos jóval gyérebb (az utószó szerint), nyelvüket pedig egyre kevesebben beszélik. A „Nisan sámánnő” az ő népi irodalmuk része, borzasztó érdekes túlvilági utazás, samanisztikus és buddhista hiedelmek keveredése, túlvilági városokkal, fákon ülő lelkekkel, csónakként használt sámándobbal meg egyéb ilyen nyalánkságokkal. Hozzá még roppant szimpatikus a főszereplő Nisan: magabiztos, ügyes és vagány, igen-igen gyarló, de bűnösből képes tisztességessé válni. A jegyzetek pedig mindennél jobban érdekeltek, ahogyan az egyes részleteket művelődéstörténeti szempontból magyarázták. Némelykor ügyesen megtaláltam az Eliade-párhuzamokat. És ötven kicsi oldal az egész.

A másik szöveg „A mandzsu szertartások és áldozások császári parancsra szerkesztett törvénykönyve”, és hajszálpontosan olyan izgalmas, amilyen a címe. Aki a korszakkal és/vagy a néppel foglalkozik, annak biztos rendkívül fontos dokumentum, de én úgy két bekezdés után gyorsolvasásra kapcsoltam, és még a jegyzetek se tudtak lekötni. A végén mindössze egyetlen kérdésem maradt: ha tényleg minden reggel ÉS minden este elvégezték ezt a disznóáldozatot a főnemesi udvarokban, akkor MENNYI disznót kellett ahhoz évről évre felnevelni, és hol fértek el?!

Az utószó megint jó volt, főleg a mandzsu házak leírása. Igen praktikusak a hosszú, lapos tetejű kemencék, egy házban kettő-három, amelyeken éjjel aludni lehet (mármint úgy, hogy előtte befűtenek), nappal meg főzni. Amelyikre éppen nem tesznek fazekat, arra ráülnek. Kemény hidegek lehetnek Mandzsúriában, hogy ilyeneket találtak ki.

Na, így jött ki a kilenc pont.

Csak azt tudnám, hol találtam. Ár nincs beleírva, tehát nem antikváriumban. Talán valami egységáras kiárusításon?

Ezt 2019. július 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Thomas Robert Alexander Harries Davis, avagy polinéziai nevén Pa Tuterangi Ariki köztiszteletben álló politikusként és kutatóorvosként kapta meg a lovagi címet (így lehet röviden Sir Tom Davis a neve, ahogy a fülszöveg írja), vagyis azért a munkáért, amelyet hazájáért, a Cook-szigetekért* végzett. Ezenkívül sportemberként értett a hajókhoz, és nagy tisztelettel hallgatta a Polinézia történelméről szóló meséket, mondákat, hősénekeket. Ez a tudás kellett ahhoz, hogy megírja regényét a Csendes-óceán történelméről. A regényt már születésekor leendő klasszikusként üdvözölték.

Meg is volt rá minden ok. Davis úgy értelmezi a történelem fogalmát, ahogyan azt ebben a kultúrában kell (azaz nem úgy, ahogyan nekünk tanították történelemórán): nem az írás feltalálásához köti a történelem kezdetét,** hanem elfogadja történelmi forrásként a nemzedékek óta szóban hagyományozott tudásanyagot. És következetesen úgy is kezeli, mint a történelmi forrást szokás: gyűjt, összevet, a réseket próbálja racionális ésszel kitölteni, és mindenekelőtt kritizál. Már nem úgy értem, hogy bírálná ezeket az eseményeket, pedig kéne, hanem úgy, hogy forráskritikát alkalmaz. Van, amit elfogad, van, amiben kételkedik. Az egyértelműen természetfölötti eredetű eseményeket például csak elvétve, sajnos, ő aztán nem csinál fantasyt*** a regényéből (kár), leginkább valamelyik szereplő szájába adja az elmesélésüket, mert egy középkori polinéziai megengedheti magának, hogy higgyen varázshatalmakban, egy XX. századi realista író meg, ha komolyan veszi magát, nem.****

Az eredmény: klasszikus történelmi regény, melyben sorra felvonulnak a középkori Polinézia uralkodóinak generációi, szemtanúi lehetünk a csendes-óceáni szigetvilág benépesülésének, államokat szerveznek, népvándorlásokat vezetnek le, életmódot váltanak, kereskednek, bosszút állnak, házasságot kötnek és törnek, mindenekelőtt pedig rengeteget vendégeskednek, hiszen háromszáz év alatt mindenre van idő. Az egészet pedig összefogja a főszereplő, azaz a hajó, amely szinte minden tulajdonosváltással nevet is vált.***** Nagy ötlet volt az írótól, hogy éppen ezt a legendás járművet helyezze a középpontba, hiszen a hajó építésétől addig, hogy már nem lehet vele vízre szállni, éppen letelik az a korszak, amely nagyot fordított a térség történelmén. És azoknak a családjában száll apáról fiúra, akik a történelemfordításban a legtevékenyebben részt vettek.

Különösen a regény első kétharmadának történetvezetése követi ezt a vonalat következetesen. A hajóépítés kezdeményezői lázadó kalandorok, utánuk egy kereskedő következik, aki vagyont halmoz fel a hajó segítségével, majd jön egy államszervező katona, aztán egy reformer, a hajó pedig mindegyikük karrierjében fontos szerepet kap. Az utolsó harmadban már akkora térben játszódnak az események, és annyira bonyolultak a családi viszonyok (ráadásul több történetszál is belép, elhangzik néhány "mese a mesében"), hogy a következetesség meg a hajó központi szerepe szinte el is tűnik, de csak azért, hogy a végére még egyszer utoljára régi fényében tündököljön. Tizenkét generációt szolgál ki.

Akkor mondom is a regény egyik hibáját, ami miatt levontam egy pontot: ennyi mindenhez szerintem kevés a háromszáz oldal. Nagyon különböző jellemeknek kellene lenniük a fenti szereplőknek, de egyszerűen nem hiszem el nekik, hogy azok, mert kétdimenziós figurák maradnak. Nem regénybe, hanem hősénekbe valók, ez meg nem hősének. Egy realista (vagy mágikus realista, beleférne az is) történelmi regényben nem ötven oldal jutna egy-egy ekkora formátumú egyéniségre, hanem egy egész kötet. Azt nem tudom, ki olvasná el (bár angolul íródott a regény, azért annak elég nagy a piaca), de hogy aki elolvasná, az jobban értené és szeretné, az biztos. Így lenne elég tér a mellékszereplőknek is, akik gyakran szintén nagyon fontosak volnának, és abszolút megérdemelnék a rendes kidolgozást, de elvétve kapják meg az őket megillető figyelmet. Persze nem róluk szólnak a hősénekek, tehát a forrás még kevesebb, mint az uralkodók esetében, na de pont ettől érdekes feladat megpróbálni kitalálni, hogy miért tették éppen azt, amit, mi állt a háttérben. Mert így elég erősen ütközik ám időnként a realista regény megírásához szükséges gondolkodásmód meg a középkori polinéziaiak világnézete. Mai ésszel felfoghatatlan dolgokat nem lehet úgy beleerőltetni egy ilyen regénybe, hogy hiteles legyen. Ha tényleg megpróbálták volna összeegyeztetni a kettőt, ahhoz regénysorozat kellett volna. Akkor nem volna ilyen harmonikus a kép, nem volna mindenki egységesen okos, ügyes, erős és szép, cserébe sokkal izgalmasabb lenne a történet.

Mert azt meg kell mondanom, hogy ennyire érdekes információkkal telezsúfolt szövegen ennyit én még nem unatkoztam. Azért végeztem vele ilyen hamar, mert túl akartam esni rajta, pedig közben folyamatosan jegyzeteltem. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy na, most tudni akarom (mert nem tudom előre kitalálni), mi fog történni a következő oldalon. Davisnek fantasztikus mennyiségű és minőségű anyag állt rendelkezésére, és nem tudott felnőni hozzá. A stílusa száraz, nem esik jól olvasni. De hát ez egy pontnál többet nem ér. Róla is azt mondom, amit Dongaláról: ahhoz képest, hogy a természettudományos elfoglaltsága mellett, hobbiból és a kultúrája iránti elkötelezettségből írta meg, tökéletes.

Nagyságrendekkel jobban érdekelt a közbevetett temérdek kultúrtörténeti információ. Régészeti leletek alapján és a mai néprajzi jellegzetességekből visszakövetkeztetve írta meg Davis, hogy mit és hogyan termeltek, milyen épületekben laktak és miért, miből fontak kötelet, kosarat, miből készültek a fegyverek (fém és kerék nélkül!), mely égitestek alapján hogyan navigáltak, sőt azt is, hogyan szültek a nők a középkori Polinéziában. Egy adat sem ütközött az általam olvasott más történelmi és néprajzi munkák adataival, úgyhogy a regénynek ezt a részét feltétlenül hitelesnek tekintem, már amennyire elképzelhető hitelesség ebben az esetben. Engem az képesztett el a legjobban, amit a hajózásról megtudtam. Ezek úgy tudtak hajót építeni, hogy azt a hajót tényleg maximum egy cunami tehette tönkre, de még abból is csak a nagyobb fajta. Rendkívül ügyesen és gyorsan lehetett ezekkel a hajókkal közlekedni, és tényleg igaz, hogy akik ezeken a szigeteken laktak évezredekig, azok számára a tenger nem akadályt jelentett, hanem országutat, bármely irányba. Hogy aki, mondjuk, Tongáról Szamoára költözött (átlag ezer kilométeres távolság a szigetecskék között), az minden további nélkül tudott rendszeres kapcsolatot tartani a családjával. Oké, nem Skype-olt kétnaponta, de néhány évente feltétlenül meglátogatták egymást, és ezt el is várták. Ha Szamoáról Rarotongára költözött (1500 km), akkor kicsit ritkábban, de semmiképp nem jelentette azt egy ilyen költözés (hacsak nem akart egész életére földműves maradni az illető, és soha hajóra nem szállni), hogy többet nem látja a családtagjait. Heyerdahl semennyire nem túlzott az ilyen járművek teljesítőképességével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy egyéb következtetéseivel Davis nem értene egyet, a szereplők például határozottan nem szeretnének Dél-Amerikával érintkezésbe lépni, bár tudnak a létezéséről.

Szóval Davis nem egyéb, mint a Cook-szigetek irodalmának nagy-nagy kezdeményezője. Nem tudok róla, hogy korábban létezett volna ennek a térségnek más hasonló kaliberű írója. (A himnuszukat is Davis írta a feleségével, csak azt nem tudom, melyikük a szöveget, melyikük a zenét.) Ha így van, éppen ideje volt, hogy hozzáfogjanak ezt a fantasztikus írói anyagot feldolgozni. Innen tessék folytatni, tökéletesíteni a módszert, bemutatni a térség egységét és sokféleségét a nagyvilágnak. Mondjuk (igen, nekem mindenről ez jut eszembe), egy Marshall-szigeteki vagy mikronéziai történelmi regénnyel. Amelyikben benne van Nan Madol. Nem muszáj az idén, lehet jövőre is.

Nagyon-nagyon köszönöm a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak, hogy lehetővé tették nekem a regény olvasását, amely sajnos egyetlen magyarországi könyvtárban sincs meg, és a neten is csak antikvár példányokat lehet kifogni, jó drágán, pedig elvileg kétszer is megjelent.

* Nem önálló állam, Új-Zéland társult állama, bár földrajzilag elég messze esik onnan, még messzebb, mint a másik irányban Ausztrália.
** Akár ahhoz is köthetné, hiszen ebben az időben Polinéziának is megvolt a maga írása, csakhogy finoman szólva szűk körűen alkalmazták: kizárólag a legmagasabb rangúak ismerhették, még azok se mind, és nem történelmi eseményeket jegyeztek le vele, arra való volt a szóbeli történethagyományozás, hanem közember fülébe nem való üzeneteket kommunikáltak.
*** A kilencvenes években még nem volt divat keverni a fantasy meg a történelmi regény műfaját, nem úgy, mint napjainkban.
**** De. Csak ezt nem mondták meg neki. :)
***** Követhetetlen volna a sok polinéziai név között, amikor az emberszereplők nevét is csak közbeiktatott családfák segítségével lehet úgy-ahogy megjegyezni, hogy mikor hogy hívják a hajót, és egyáltalán melyik a hajó neve. Ezért a könyv készültekor azt találták ki, hogy a hajóneveket tipográfiailag is elkülönítik, mindig félkövérrel szedik. Mikor egész flotta van színen, akkor így is bajos követni, melyik a főnök, de szerencsére ő a legnagyobb, meg őrajta utazik a mindenkori uralkodó, így biztosan sikerül azonosítani. 

Ezt 2019. július 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig a XI. századi csendes-óceáni szigetekről olvasok. (Előző bejegyzésemért kattints ide.) Fém nincs, kerék nincs, aki arrébb akar tenni valamit, felkapja és viszi. (Mondjuk, megértem, hogy akkora szigeteken sok értelme nem volt a kerék kifejlesztésének, inkább hajóra volt szükség, abban meg profizmusra vitték.) A regény szerint egy ember saját súlyának megfelelő terhet képes cipelni, mármint ha annak a tehernek jó a fogása, és a felemeléshez segítséget kap.

Az előbbiben segít a jó kosár. Meg abban is, hogy ha hajózni akar az ember, elegendő élelmiszert vihessen magával. Itt úgy néz ki a munkamegosztás, hogy a fiatal férfiak és fiúk vágják a kókuszpálma levelét, a nők meg fonják a kosarakat.

Természetesen azonnal videó után néztem, pillanatok alatt találtam is. Amelyikből a kép való, az nagyon rövid (egyébként Vanuatuban készült, az már Melanézia, de ezt a nevet persze európaiak adták, tekintet nélkül a helyi kultúrára). Ez hosszabb is, részletesebb is. Szemüveges új-kaledóniai néni (hogy én mikor fogok így tudni franciául) bemutatja a kosárkészítést a levélvágástól az utolsó csomó elkötéséig.

Azért is ezt a videót választottam, mert alatta ott a szomorú szöveg: a néni anyanyelvének egyik utolsó beszélője. A videó készültekor, azaz 2013-ban már csak öten beszélték az arhö nyelvet. Életemben nem hallottam róla, de az ilyen hírek mindig elszomorítanak. Az annyit jelent, hogy a nyelvhez kötődő gondolkodásmódot se sokan ismerik már, még akkor sem, ha biztosan vannak lelkes hagyományőrzők, akik újra megtanulhatják.

Ezt 2019. július 1-én írtam.

2019. július 1. 

Ismét egy óceániai járművel jövök, ismét egy középkorban (XI-XIII. század) játszódó történelmi regényhez kapcsolódva. 

A regény címe: Vaka, ez pedig nem tulajdonnév, hanem köznév. A prológustól kezdve nyilvánvaló, hogy az alcímbeli „kenu” csak hozzávetőleges fordítása annak, amit a szó Polinéziában jelent. Akár vaka, akár va'a, akár waka alakban használják, a jármű ugyanaz: egyetlen fatörzsből kialakított hajótest, egyik vagy mindkét oldalán vendéghajóval, amely segít az egyensúlyt megtartani, és lehetővé teszi, hogy előre és hátra egyforma könnyedséggel haladhasson a jármű. (Egyszerűbb is rá köznevet használni, mint tulajdonnevet; a harmadik fejezetnél tartok, a hajó még el se indult, de már háromszor nevezték át.)

A regény előszava szerint ezek a járművek olyan szerepet töltöttek be a hajdani polinéz családok életében, mint manapság nálunk az autók. Használták őket halászatra, szállításra, szigetek közötti közlekedésre. Hiszen aki óceániai szigeten lakik, az hozzá van szokva, hogy – paradox módon – nincs elszigetelve, körülötte minden irányba vezet az országút, még akkor is, ha sose használja. Léteznek más típusú járművek is, például a pa'i vagy pahi, aztán ott van a múltkori bejegyzésem témája, a tongiaki is, de ennek a regénynek a központjába egy háromszáz éven át, generációk által használt vaka került, mivel (vagy a szerző, vagy a jármű készítői szerint) az a legalkalmasabb kalandos tengerjáró utakra.

Azt már a regény olvasása előtt is tudtam, hogy Sir Thomas Davisre lehet hallgatni, lévén sportember, tapasztalt óceáni hajós. A regény első és második fejezetének legnagyobb része a hajó megépítéséről szól, és ezekből aztán még egyértelműbbé vált a szerző hozzáértése. Az illusztrációkat is ő készítette, a fenti képet a könyvből szkenneltem be. Igen, roppant méretekkel dicsekedhetett a polinéz hősénekek vakája, a hagyomány szerint mégis egyetlen óriási szálfából készítették magát a hajótestet. A többi rész, a vendéghajó, a fedélzet vagy az árboc már több darabból van összerakva, a törzs fájával egyik se versenghet. Látszik a különbség a tongiakihoz képest: fedélzet itt is van ugyan, de mérete és szerepe kisebb: az emberek nagy részét a hajótest fogja szállítani, ahogyan a könyvborító is mutatja. Fémet nem használtak hozzá, mivel nem ismerték (igen, még mindig a XI. századról beszélek), hanem mindent facsapokkal és kókuszrostkötelekkel erősítettek meg.

Már hogy ezt a kettőt értettem (szótárral), a facsapot meg a kókuszrost kötelet. :)

A szöveg maga szókincsbővítés felsőfokon, a hajózási szakszavak nagyját még magyarul se ismerem, nemhogy angolul, ezért keresgélni kezdtem a YouTube-on, ahol természetesen mindenről (is) lehet videót találni, hátha attól világosabb lesz, hogyan készülnek ezek a hajók. Mert ma is készítenek még ilyeneket, hagyományőrzés céljából, mindenfelé a Csendes-óceánon.

Például a Salamon-szigeteken, ahogy ez a videó is mutatja. Érdemes megnézni, pár perc. A szöveget nem fogjátok érteni, de így is egyértelmű, mire megy el az az irdatlan mennyiségű, kókuszrostból font kötél, és mit is jelent pontosan arrafelé az, hogy „csapatmunka”. Itt pedig több dokumentumfelvétel is megtekinthető. 1.13-tól látszik, hogyan készül a vitorlához való háncsszövet. Szintén nem menne egyedül.

Heyerdahl tutaja is kiválóan alkalmas volt az óceáni hajózásra, ez a vaka pedig, amelynek az emlékét a népköltészet őrzi, nyilvánvalóan nagyobb lehetett, azért tudta több száz évig szolgálni a polinéz tengerészeket. Persze ki tudja, mennyi igaz a népi énekekből… de a fenti videók azért elég meggyőzően mutatják, hogy nagyon is elképzelhető a létezése. Meg a mérete.

Egy másik bejegyzést is írtam egyébként a regényhez kapcsolódó kultúrákról, itt lelitek.

Ez a recenzió 2019. július 4-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Szatírát írni hálás feladat is, hálátlan is.

Hálás feladat, mert nevetni mindenki szeret. Ha ráadásul az ember kárvallottja is azoknak a társadalmi problémáknak, amelyeket a szatíra kifiguráz, akkor nemcsak a poénnak örül, hanem annak is, hogy valaki kimondja helyette azt, ami neki fáj. Ráadásul úgy, hogy egyúttal ki is nevetteti a probléma okozóját, segít az embernek fölébe emelkedni, mintegy megsemmisíti. Ez a szatíra feladata évszázadok óta, erre találták ki. Egyúttal azonban hálátlan feladat is. A szatírák ugyanis, éppen azért, mert társadalmi problémákat nevettetnek ki, nagyon hamar avulnak. Mihelyt a probléma megszűnik, vagy újak váltják föl, a közönség nem érti többé, min kellene nevetnie. Ha pedig „magyarázzák a viccet”, azzal köztudottan végképp megölik.

Kivétel, ha a szatíra elvont.

Ha egy szatirikus regény olyan kitalált világot épít fel, amely úgy utal konkrét problémákra, hogy közben jelképessé válik minden helyszíne, szereplője, cselekményeleme. Jelképessé, tehát általánosíthatóvá. Így már nemcsak konkrét problémákról szól, hanem általános emberi hibákról vagy bűnökről is.

Nem tudom, mit fog jelenteni Kal Pintér Mihály regénye az olvasók számára húsz, harminc, ötven év múlva. Azt viszont tudom, hogy az ilyen szatírák szoktak fennmaradni.

Tovább itt lehet olvasni.

Tudjátok, szoktam úgy pontozni, hogy a mű tízpontos,* csak az én olvasási élményem hat, mivelhogy a mű pont jó arra, amire készült, csak nekem van herótom attól, amire készült, na, akkor átlagoljunk.

Na, akkor most nézzük a fordítottját. Amikor egy mű semennyire nem jó arra, amire készült, nekem viszont rendkívül jólesik olvasni.

Nagyon haragszom arra, aki odaírta a kötet elejére, hogy hattól tizennégy éves korig. Asszem, egy kezem összes ujja sok lenne összeszámolni, hány ilyen korú gyereket látott életében az illető. Kezdjük az illusztrációkkal, mert a gyerek azt veszi észre először, különösen, hogy a borító nagy részét is elfoglalja egy. Gyulai Líviusz persze profi, de rajzolónak, nem gyerekpszichológusnak. Engem a hideg háromszor kilelt volna, ha hatévesen megmutatják ezt a borzalmat. Pedig egyik képen se látható semmi szörnyűség. (Sőt, némelyiken szerintem semmi nem látható, legalábbis nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy felismerjek bármit is.) A szín- és a formaviláguk, az a rendkívül nyomasztó. Felnőtteknek tökéletes, de hatéveseknek?!

Az öreg aszonta:
– Úgy látszik, mindönnek megfelelsz. A harmadik napunk kicsit keményebb lösz, harmadik napra savanyó uborkából egy ezrednek türött száru csizmát csinálj.

És hát a mesék. Amelyeket az utószó szerint szándékosan hagytak meg úgy, ahogyan azokat a harmincas években Baranyában mesélték. Valószínűleg arra számítva, hogy a nyolcvanas évek összes gyereke (gyk.: akkor jelent ám meg!), hattól tizennégy éves korig, folyékonyan beszéli, de legalábbis gond nélkül érti a harmincas évek Hegyhátjának német jövevényszavakkal bőven ellátott nyelvjárását… jaaaaj, ennyire naiv azért még a szerkesztő sem volt (aki egyébként néprajzosnak tökéletes volt, a mesékhez kiválóan értett). Tett is a végére szómagyarázatot, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, hátradőlt. Mert minden gyerek, hattól tizennégy éves korig, azonnal hátralapoz, ha nem ért valamit. Főleg, ha nem is jelzik a könyv elején legalább valamilyen lábjegyzetben, hogy amúgy VAN szómagyarázat.

Töredelmesen bevallom, én se lapoztam hátra, csak valami kétszer. De én már tapasztalt vén róka vagyok, egyrészt tudom, hogy az ilyen könyvekben szokott lenni szómagyarázat, másrészt Jókai regényeiből már egész korán rájöttem, hogy nem kell minden szót ismernem ahhoz, hogy felfogjam, ki akar leszúrni kit. Ami egyébként tök jó, idegen nyelvű szövegek olvasásához remek tréning, tényleg.

Rémlik, mintha ez a készség se volna minden hatéves birtokában.

Akkor magukról a mesékről: elenyészően kevés kivétellel szenzációsak! 

Na mast má két testvér megvót, mast a harmadikér mentek.
Hát azt is megtalálták hamarosan, az egy rubinkastélba vót. Ammá messzirü kiabálta, hogy:
– Ne gyüjjetök, mer széttép bennetöket a harminckét fejű sárkány.
– Ne spekulájj annyit, hanem add oda az önnivalóját, a sárkányét, aztán majd elintézzük.

Itt vannak a közismert mesetípusok, időnként egész érdekesen kombinálva, olyan elemekkel, amelyek részint a mesélők múltját tükrözik, részint belenyúlnak a jelenükbe is (pl. az egyik mese végén a szereplőket nyugdíjba küldik, ez pedig számukra egyértelműen happy end). Aztán itt vannak (főleg a kötet második felében) az egészen kreatív összeállítások is, olyan fordulatokkal, amilyeneket életemben nem láttam. Hozzá pedig szinte minden mesében előfordul legalább egy olyan elem, hogy az ember majd lefordul a székről.

Hamarossan összeegyeztek, és meg is lött az esküvő. Hát aztán a Pista azon iparkodott, hogy miné előbb szülessék gyerök, és tényleg lött is karácsony éjjel.

(...)

[A]kkora lakodalmat csaptak, hogy a kutyák is vödörbü itták a kávét, vaslapáttal merték a pecsenyét, háromágu vasvillával dobálták a diót a rétesre, s favillával keverték, hogy meg ne égjen.

Két lábon járó és tisztelgő kecskék, (virágnyelven megfogalmazott) szexjelenetet kulcslyukon át kileső testvérek, multifunkciós varázsfésű, elég egyértelmű szolgáltatást nyújtó kocsmatündér, tolvajlási céllal a vesztőhelyről lazán elemelt akasztott ember, cross-dressing (!) és olyan gonosztevő, aki a végén, mikor veszít, dühében kifordítja saját magát a száján. Esküszöm, ide van írva.

Akadnak kevésbé tehetséges mesemondók is, akik látványosan nem tudnak logikát vinni a történetbe, pl. Ali Baba meséjében előfordul olaj, de a mesemondónak fogalma sincs, minek az oda, így legfeljebb az érti a mesét, aki eleve ismeri. (Ezt így csak lábjegyzetként a hatévesekhez.) Ezek is érdekesek lehetnek, például lélektani szempontból. Legalábbis nekem. De ezek a klasszikus motívumok se akármilyenek: 

Mikor a hajón utaztak, a tengör közepin volt egy sziget, ezt az Átkozott Fekete Hegynek nevezték, mer ennek a hegynek olyan vonzó ereje vót, hogy amellik hajó közeledett, má ötven mérföldnyirű odaszítta a hajót.

A mesék sorrendjéről: Banó István volt a gyűjtő, Kovács Ágnes a szerkesztő, és jól látszik a szempont, amely alapján elrendezte a meséket. Előre a tündérmesék, utána a legendamesék, a végére novellamesék és tréfás mesék; ugyanazon mese változatai pedig mindenütt egymás mellé kerültek. A tréfás mesékről annyit, hogy az ilyen című mesék olvasásakor mindig felkészülök legjobb esetben az unalomra, legrosszabb esetben a felháborodásra, de ezek tényleg tréfásnak bizonyultak, a legtöbbjén legalább mosolyogni tudtam. Különösen tetszik, hogy ritkán gúnyolják ki azt, akit a sztereotípia szerint ki kéne, és nem emlékszem olyanra, hogy azt tréfálnák meg durván, aki amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van.

Szóval mindenkinek ajánlom, aki elmúlt tizennyolc. De minimum tizennégy. Nagyon szépen köszönöm annak, aki kölcsönadta.

U.i.: Hogy egy néprajzos vagy egy mesemondó mennyire tekintené profinak a kiadványt, azt nem tudom, de gyanítom, hogy sok kifogása nem lehetne. Minden mese után szerepel a közlő neve és életkora, a kötet végén egy kicsi az életükről és a társadalmi hátterükről, illetve a mesék besorolása mesetípusokba, és még egy nyelvészeti jegyzet is.

* De tényleg: ez, ez vagy ez ilyen.

Ezt 2019. július 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Édes kis semmiség, csupa csipke és selyem és porcelán és gyűszűvirág és apró gyümölcs. Brodszky Erzsébet fordításának meg olyan íze van, mint a roppanós linzertésztának, némi porcukorral meghintve.

Az, hogy közben valakik felnőtté válnak, és intelligensen visszabeszélnek az egyébként szeretve tisztelt Rousseau-nak (meg úgy általában a szentimentalista hagyománynak), szinte fel se tűnik.

Ezt én nem tudom spoilerek nélkül ajánlani, bocs… úgyhogy aki azt nem szereti, inkább ne is olvasson tovább, hanem szedje elő a könyvet. Előszedni több idő lesz, mint elolvasni. :)

Alapos, körültekintő munka, apró bakiktól* eltekintve rendben levő fordítás, rendszerezése kifogástalan, az ábrák jól követhetőek és érthetőek – illetve amikor nem értettem, ott az én készülékemben volt a hiba.

Egyrészt egy molyos kihívás vett rá, hogy belefogjak, másrészt a saját befejezetlen kéziratom, amelynek érdekében jónak láttam fejleszteni egy kicsit a szókincsemet. Ez sikerült is, főként az illusztrációknak köszönhetően. Egyébként a csatákról, háborúkról szóló történelmi regényeket is jobban érti az, aki ebben néz utána annak, hogy néz ki egy szarvakból összerakott íj, miből készül a görögtűz, milyen variációi lehetnek a dobókésnek vagy a bumerángnak, valamint hogy hogy néz ki a Jókaiból rémlő Congreve-röppentyű… és VÉGRE megtudtam, mit jelent az, hogy Old Shatterhand Henry-karabélyának különleges a závárzata. Visszamondani nem tudnám, azt ne kérje tőlem senki. Ráadásul piros pont jár a szerzőknek, amiért nem kezelik le az Európán kívüli területek fegyvernemeit, én legalábbis nem emlékszem, hogy egyszer is előfordult volna az a szó, hogy „primitív”. Ajánlom is.

Bár [a kézzel hajított] fegyverek legtöbbjének működési mechanizmusa elég egyszerű, eredményes használatukhoz kellő hozzáértés és megfelelő erő szükségeltetik. De ha valaki a használatukhoz szükséges kellő jártasságot hosszú gyakorlással megszerzi, számíthat arra, hogy taktikai fölényben lesz ellenfeleivel szemben (mint például Ausztrália őslakói a bumeráng bevetésekor).

Ugyanakkor ez a könyv nyilvánvalóan nem folyamatos olvasásra készült. Úgy, ahogy én végigmentem rajta, elég bonyolult és monoton. Arra jó, hogy egyes fegyvernemeket két helyen is megtaláljon: egyszer típus szerint, egyszer meg terület és korszak szerint elhelyezve. Erre a célra ajánlom másoknak is.

Így viszont, hogy én folyamatosan olvastam, a számomra szükséges szókincset és fogalmakat jegyzetelve, egy idő után nemcsak monotonná vált, hanem rendkívül nyomasztóvá is. Erről nem a könyv tehet, hanem ez a fenomenálisan idióta emberiség, de ez az oka annak, hogy nem pontozom. A kezdeti érdeklődést nagyon hamar felváltotta a mélabú, a mélabúnak pedig szokása, hogy átmegy unalomba. Nem az egyhangúság miatt. Amikor ilyeneket olvasok, hogy „a variációk száma végtelen”. Hogy „ez sokkal elterjedtebb, mert használata biztonságos”, vagy „kezelhetőség szempontjából előnyösebb”. Vagy (nem szó szerinti idézet, hanem kísérlet az általánosításra): a Rodriguez-féle dél-argentin géppuska azért hatékony, mert a gravitáció segítségét is igénybe veszi, viszont az a hátránya, hogy hátrasikláskor leveri a falat, viszont a nyugat-kanadai Jones által továbbfejlesztett változat nem veri le a falat, meg különben is könnyű műanyaggal látja el a lőszert, amelyik kilövéskor darabokra törik, és ez milyen praktikus, mert eldobható… na, akkor szerettem volna valami nagyon ocsmány káromkodást találni a frissen fejlesztett szókincsemben, hogy ennek az energiának legalább a felét mi az édes nagymamátok kemencéjének a kormos sütőlapátjáért nem fordítottátok inkább arra, hogy még az unokáitok is életben maradhassanak egy élhető bolygón?! És nem, nem a műanyagok jelenléte zavart elsősorban.

Innentől kezdve az összes intelligens, ügyes, kreatív megoldás csak az elkeseredést növelte bennem, hogy mennyi intelligenciát, ügyességet, kreativitást pazarol az emberiség pár ezer év óta arra, hogy hogyan okozhatunk igény szerint gyorsabb vagy lassabb halált felebarátunknak. Eszembe jutott, milyen érzés volt egyszer a vasútállomáson várakozva látni egy tehervonatot, rajta sorozatgyártott, vadonatúj tankokkal, ugyanolyan rendben, mint hogyha hűtőszekrényeket pakoltak volna fel rá. És végiggondolni, hogy ezeknek az alkatrészeit valaki megtervezte, kiöntötte, összeszerelte, és most örül, mert jó fizetést kapott hó végén, megveheti az új konyhaszekrényt.

Kb. a felétől kezdve folyamatosan lázadt az elmém a könyv ellen, például oly módon, hogy a „lőszer” szó helyett rendre a mély hangrendű párját olvastam akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nem arról van szó. Bár arról lett volna, azzal legalább lehet trágyázni. De erről nem a könyv írói tehetnek, ezért nem pontozom le. Viszont fel sem szeretném.

Azt viszont értékelem, hogy nemcsak a fegyverekről, hanem a felhasználóik lélektanáról is ejt szót a szöveg. Például, hogy melyik fegyverhez milyen gondolkodásmód társul/társult. Megtudjuk, miért számít előkelő, megbecsült fegyvernek a kard...

A kard alapképlete nagyon egyszerű: hosszú penge, egyik végén markolattal. A fegyvernek azonban számos formai változata van, és használata is széles skálán mozog. (…) Hosszabb lévén, mint a tőr, nem lehet könnyen elrejteni, így egyes kultúrákban becsületesebb fegyvernek tartották. A kard az összes többi fegyvernél jelentősebb szerepet kapott: műalkotás, értékes családi ereklye lett, a háború, az igazság, a harcképesség és a katonai becsület jelképévé vált.

...és miért indult olyan dicstelenül a robbanóanyaggal működő lőfegyverek karrierje.**

A lőfegyvereket az íjak lőtávolságban, pontosságban és tűzgyorsaságban sokáig felülmúlták, olcsóbbak is voltak, a lőfegyverek mégis elterjedtek, mivel gyengébb és kevésbé kiképzett katonák is hatásosan használhatták, nem úgy, mint az íjat. A lőfegyvereknél ugyanis a lövés erejét a lövész izomereje nem befolyásolja. Ez volt a puskapor „csodája”…

Azt is megtudjuk, milyen szerepet játszik/játszott a fegyverek (és egyenruhák) külsejében a mindenkori divat, hivatalos nevén a korstílus, amely soha nem állt meg a galériák határánál.

Francia neoklasszicista gyalogsági kard 1831-ből. Ez a római gladiuson alapuló típus a coupe-choux („káposztavágó”) gúnynevet kapta.

Bizony, a római kori kardokat bizonyos történelmi korokban rendkívül szerették utánozni, nem a gyakorlati hasznuk miatt – bár tagadhatatlanul volt nekik –, hanem mert a római szellemiséget akarták felidézni általa, bármi lett légyen is az. (Egyébként azt a stílusirányzatot magyarul klasszicistának hívják.)

* Ami az angolszász szerzők szerint török íj, azt úgy hívják magyarul, hogy visszacsapó íj, azért erre figyelhettek volna.
** Vö.: A Szigeti veszedelemben a kirohanó Zrínyit távolból, puskaporral üzemelő lőfegyverekkel sikerül megölni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az eposzban a dicsőség a halotté, nem a győztes ellenfélé. (Itt írtam az eposzról.)

Ezt 2019. június 30-án írtam.