Hogy mi fog meg engem ezekben a novellákban, azt részint nehéz megmondani, részint könnyű. 

Kezdem a könnyűvel. Falusi kisközösségek a világháború végén és után, téeszesítés, tanyavilág és motorkerékpár, parasztok, katonák, első generációs értelmiségiek, akik naiv vagy kevésbé naiv módon az útjukat keresik, hisznek vagy nem hisznek valamiben, próbálnak alkalmazkodni a történelmi helyzethez, vagy éppen megőrizni önmagukat, aztán megbánják, tönkreteszik magukat vagy másokat, zsákutcába futnak, esetleg nagyon-nagyon földhözragadt módon mégiscsak megdicsőülnek. Nem mondom, hogy mintha a saját szüleimet vagy nagyszüleimet hallgatnám, de azért közel jár. Abban is találnék sok keserűt (Galgóczié keserűbb), és sok humort (Galgóczié kevesebb, fanyarabb), és sok-sok ismerőst. Még a római katolikus háttér is stimmel, bár ebben a kötetben nem annyira erős a jelenléte, mint más általam ismert Galgóczi-kötetekben. Olyan – otthonos ez a világ. Számomra belakható, még akkor is, amikor szörnyű. 

Most jön a nehéz. 

Azért ez mégiscsak távoli világ. Az én felmenőim között senki nem volt se pártember, se internált, se végképp kisemmizett. (Hála Istennek.) Nem voltak benne „a sűrűjében”, nem kerültek a kétségbeesés legszélére, nem szembesültek ennyire durva erőszakkal semmilyen formában, nem kellett ekkora árat fizetniük azért, hogy a gerincük megmaradjon, és hát – nem váltak nagyvárosi emberré sem. Akkor mégis mi az, ami számomra átélhetővé teszi ezeket a sorsokat is? 

Egyrészt természetesen a stílus. Azt Galgóczi nagyon el tudja találni, meg nagyon el is tudja rontani. Ebben a kötetben inkább az előbbit tapasztaltam meg. Tud balladaszerűen tömör lenni, tud esszészerűen bőbeszédű (ezúttal terjengősség nélkül), néha egy-egy mondatot úgy elkap, hogy félelmetesen beleég az ember agyába, máskor olyan leírást hoz össze, hogy az ember látja, érzi, szagolja a helyet. Az már nem biztos, hogy szeretne is ott lenni, de azért előfordul olyan is. Aztán persze tud úgy is írni, mint egy szociográfus, ha kell, ha nem, és az már az elrontás kategóriája. (Nagyszerű, fontos könyv a Vidravas, olvasni muszáj, de élő ember nem beszél úgy, ahogy annak a szereplői. Ezekben a novellákban ilyet ritkán láttam.) 

Másrészt talán az, hogy ritkán találkoztam a kötettel olyasmivel, ami egyértelműen taszít. Értve ez alatt, hogy Galgóczi nem szokott olyanok számára rokonszenvet vagy részvétet kérni, akik nem érdemlik meg. Előfordul, de alig. Azok a szereplők pedig, akik szándékosan ártanak másoknak, így vagy úgy mindig megbűnhődnek. Na, nem látványosan. Nem mese az, gyermek. Csak amúgy csöndesen, senkitől észre nem vetten, sok-sok év elmúltával, nevetségessé vagy megkeseredetté válva. Ha mégis látványosan, akkor meg úgy, hogy attól senkinek nem lesz jobb. De azért na. Nem esik rosszul, hogy ilyesmit is lehet látni. 

És nagyon fura, de még a minimalista borító is illik a kötethez. Pedig vágjanak négybe, ha értem. Mi a fene az ott rajta, papírzsepis doboz?! 

Így hát minden közeliségével és távoliságával együtt legyen nyolc pont. Járványhelyzetben és depresszió ellen nem ajánlott, de ha elmúlik ez az őrület, akkor vegyétek elő, mert fontos is, olcsó is, antikváriumban pár száz forintért utánad vágják. 

Pontszám: 10/8