Nem a mai olvasási kultúránkhoz szabták ezt a regényt (miért tették volna, 1741-es), de azért nem véletlenül ásta elő a Galaktika Baráti Kör a nyolcvanas évek végén. Olvastam már fantasyt is, sci-fit is abból a korból, amikor ezek a műfajok még nevet se kaptak, Holberg regénye pedig éppen csak egy kicsit marad el az élvonaltól.* Körülbelül azt a színvonalat hozza, mint a száz évvel korábban élt Cavendish, csak hála Istennek nem annyira barokk. Szóval nyugodtan elő lehet kotorni a könyvespolc mélyéről, a mai olvasót is érdekelheti. 

Olyan olvasóknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan azt a fajta fantasztikus irodalmat kedvelik, amelyik jó nagy teret szán az elképzelt világok aprólékos bemutatásának. Mert a kalandregény sablonjait használja ugyan Holberg is (zuhanás a földfelszín alá vezető szakadékon át, utazás hajón, léghajón és griffmadárral, hajótörés, váltakozó szerencsével folyó háborúk stb.), de a fő szempont mindig és mindenütt az, hogy ahol Klimius Miklós csak megfordul, ott részletesen leírja még a faágak formáját is. Ami tök jó, mert Holbergnél fa formájú értelmes, nyelvvel és civilizációval rendelkező lények is szerepelnek. Meg majmok. Meg elefántok, rókák, oroszlánok, szarkák, rózsák és liliomok, mind saját kultúrával és gondolkodásmóddal. És azt Klimius Miklós mindet nagyon részletesen leírja. Ha kell, ha nem. 

Egyébként kell, mert ettől érdekes a regény ma is, és merem állítani, hogy a maga korában is attól lett népszerű. Ugyanis az a helyzet, hogy ezek a fantasztikus helyszínek a maguk fura lényeivel – piszkosul realisztikusak. És a maguk XVIII. századi módján még viccesek is. Mert amikor a legmesszebb távolodnak el a XVIII. század hétköznapi, földközeli, megfogható Európájától, akkor adnak róla a legpontosabb képet. Illetve nemcsak róla, hanem arról is, amilyennek a felvilágosodás eszmerendszerének megfelelően lennie kellene. Annak idején Jókai Fekete gyémántok című regényében találkoztam először a regény címével; ott úgy említik a Klimius Miklós históriáját, mint olyan könyvet, amelyet minden korosztály szerethet, de mindegyik másért. A gyerek számára izgalmas kalandregény, a felnőtt számára szellemesen okos szatíra.** És tényleg. 

Számomra az volt a legérdekesebb, ahogyan Holberg mintegy kijátssza egymás ellen a különböző világokat. Erre nincs jobb szó, ezt csinálja. És ezt speciel jobban, mint Swift. (Swift viszont írni tud jobban, mint Holberg. Lásd a lábjegyzetet) Az egyik világot utópisztikusan tökéletesnek tartja a főszereplő, a másikat mélyen lenézi, a harmadikat egészen addig kiröhögi, míg rá nem jön, hogy ejnye, de emlékezteti a saját hazájára, a negyediket, ötödiket, tizenhatodikat egyik szempontból dicséri, másik szempontból megrója. Vannak világok, amelyeknek a leírása egyszerűen csak kifordítja a XVIII. századi Európa valamelyik társadalmi jelenségét (jelezném, hogy az akkori Európa nem különbözött ám olyan hú, de nagyon a maitól, ezért maradt aktuális a regény), és ezáltal hívja fel a figyelmet arra, hogy az a jelenség marhára nincsen rendben (a mai napig). Más világok minden kifordítás nélkül csak kiemelnek egy szintén elterjedt társadalmi jelenséget, és komplett berendezkedést alapoznak rá, így mutatják meg, mekkora bolondság ezen a módon viselkedni. Vannak világok, amelyek egymás szöges ellentétei, és csak az a közös vonásuk, hogy bármennyi jó származzon is belőlük, egyik sem való arra, hogy a főszereplő otthon érezze magát bennük. És előfordul az is, hogy egy világ az európai felvilágosodás egy konkrét eszményképét testesíti meg, miközben állatok és növények a szereplői. Amitől nem lesz kevésbé eszményi a világuk, csak vicces. 

Mert a komikum nem egyenlő a komolytalansággal. Holbergnél sem. Az egyik forrása éppen az, hogy mindent a főszereplő szemén keresztül látunk, aki távolról sem tökéletes jellem. Egyfelől kíváncsi és segítőkész, másfelől hiú, sértődékeny és bosszúálló. (Utóbbira többnyire van is oka, de nem mindig tudja, mennyi az elég.) Sok mindenhez ért, ahogy tanult XVIII. századi emberhez illik, de bizony nagyjából annyira ért ahhoz a sok mindenhez, mint Mekk Elek. Határozottan tanulékonyabb (és rokonszenvesebb) Gullivernél, viszont sokkal erősebb benne az inger, hogy szemlélőből cselekvővé válva beleavatkozzon az általa megismert világok életébe. Lehetőleg minél magasabb polcon. És mivel azt is Mekk Elek módjára teszi, nem lesz jó vége. Úgyhogy az sem biztos, hogy az ő nézőpontját mindig el kell fogadni. Annál is inkább, mert időnként ő maga is bevallja, hogy tudatában van a saját hibájának, de az nem tartja vissza attól, hogy rosszul döntsön. Ami igen-igen emberi.

Szóval nemcsak a különböző elképzelt világokat játssza ki egymás ellen Holberg, hanem az összes elképzelt világot is az európai átlagember, azaz Klimius Miklós ellen. Sok-sok okos iróniával. És én azt nagyon szeretem. 

Magukat az elképzelt világokat annyira nem mindig, legalábbis nem minden elemükben, de azért nagyjából 90%-ban tetszenek. Nemcsak azt mutatják meg, hogy mit tekintettek Holberg korában ideálisnak (egész rokonszenves dolgokat), hanem azt is, mi számított elrettentő példának (többnyire szintén bólogattam rájuk). Egyvalami szúrta nagyon a szememet: az rendben, hogy Klimius egyetért azzal, hogy mindenki bontakoztathassa ki a vele született képességeit, de az, ahogy ezt az érvelést a kasztosodás dicséretére használja fel, hát... Ajánlanék figyelmébe egy hasonlóan klasszikus magyar sci-fit, abból is konkrétan a falansztert, aztán majd még beszélgetünk. 

Akkor térjünk rá egy kicsit a műfaj kérdésére is. Abban a vitában, hogy ez sci-fi vagy fantasy, én az utóbbira szavazok. Persze tudom, hogy az akkori tudományosságnak akár még meg is felelhetne Holberg világképe, de annyira feltűnően kerüli a tudományos eszmefuttatásokat, hogy nem tekinthetem sci-finek. Valahányszor olyasmit kéne megmagyaráznia Klimiusnak (a föld alatti csillagászat (!), a hajók szerkezete, a saját visszajutása a földfelszínre), amihez tényleg tudományos háttérre volna szükség, szemérmesen elhallgat, vagy önellentmondásokba keveredik. Úgyhogy maradjunk a fantasynél, annak tökéletes. Aki klasszikus sci-fit akar, olvasson Cavendisht.

Végül a kiadásról. Gyönyörű. Akárkinek az ötlete volt a változatlan utánnyomás, nagyon szépen köszönjük. Valamiért rendszeresen megtalálom ezeket a kiadványokat, a hosszú nyakú s-eikkel, a fura helyekre tett kötőjeleikkel meg a lapok alján szereplő extra szótagokkal, amelyek mindig a következő oldalt előlegezik meg. (Azért volt rájuk szükség, hogy az olvasó el ne felejtse, hol tartott, mire a következő lap tetejére ér. Sokkal lassabban olvastak akkor, mint ma, másfajta nyomdatechnikára volt szükség.) Akárki volt ez a "Györfi Jósef", stilisztának remek. Biztos, hogy több helyen át is dolgozta a latin eredetit,*** hiszen akkoriban mást jelentett a fordítói munka is, mint ma, de nem hiszem, hogy túl sokszor fordult volna elő ilyen, akkor volnának benne magyar vonatkozások is. Nem igazán találtam benne olyan kifejezéseket, amelyek ma már nem érthetőek, de azért aki nincs hozzászokva a nyelvezethez, annak valószínűleg eltart egy darabig, mire belerázódik. 

Szóval megéri Holberget olvasni. Abban nem vagyok biztos, hogy a mai gyerekek is izgalmasnak találnák, de abban igen, hogy a felnőtteknek jót tesz. Meg kell érte dolgozni, de jót tesz. A mai fantasztikus irodalom alkotóinak különösen. 

* Ami a Gulliver. Mármint az élvonal. Ellenőriztem: Holberg húsz évvel Swift után jelentette meg a regényét, szóval a benne levő Swift-áthallások nem véletlenek. Nem csoda, hogy nem tudta kivonni magát Swift szövegének szuggesztív hatása alól. Persze az is lehet, hogy inkább Lukianosz-áthallások azok, Swiftben is, Holbergben is, erről majd akkor merek nyilatkozni, ha végigmentem a Lukianosz-összesen. Igen, ezt úgy hívják, hogy fanfiction. Igen, olyat írtak a XVIII. században is, sőt jóval hamarabb is. Nem szégyen az.

** Akárcsak a Fekete gyémántokban Berend Iván felolvasása a Delej-országról. Azzal hozza párhuzamba a felolvasás egyik hallgatója a Klimius Miklós históriáját. Teljes joggal, tényleg egy kategória, csak a korszak meg a stílus különbözik, a látásmód nem. Mint ahogy az is stimmel, hogy a Delej-ország gyerekként számomra izgalmas fantasy volt (igenis, kérem, én fordítva vagyok bekötve, én kölyökkorom óta szeretem és izgalmasnak tartom a Jókai leírásait, ide tessenek lőni), felnőttként pedig szemináriumi beadandót írtam a lélektani és társadalmi vonatkozásaiból, és nem kisebb személy dicsérte meg, mint a Bényei Tamás. 

*** Holberg dán író volt, de ha dánul ír, nem válhatott volna Európa-szerte népszerűvé, evidens nyelvi korlátok miatt. Akkor még nem volt a skandináv irodalomnak olyan nagy becsülete, mint manapság. Az majd Ibsennel kezdődött, és őt is, bár már nem latinul írt, kezdetben többszörös áttéttel készült fordításokban ismerte meg a szélesebb közönség.

Pontszám: 10/9