Én: …vagy ott van az ókori görög komédiák között a Lüszisztraté. Tele disznósággal, útszéli, vulgáris humorral, és közben a békevágyról szól.
Beszélgetőpartner (nem túl lelkesen): Á, szóval van benne egy kis plusz mondanivaló.
Én: NEM! Nem kis plusz, hanem az egész arról szól! Azért kellenek bele a disznóságok! Attól klasszikus!

„Tudod, mi az undorító? Az atomháborús fenyegetés, az az undorító.” (Epeli Hau'ofa)
(Ezzel a mottóval tessenek nézegetni az itt látható illusztrációkat, amelyek a XVI. század közepén készültek François Rabelais Gargantua és Pantagruel című regénysorozatához. Meg a sorozat címlapját is.)

Egyetemista koromban olvastam először Bahtyint, és azóta nem szabadulok a hatása alól. Nem mintha olyan nagyon akarnék. Azt tette helyre a fejemben, amit korábban legfeljebb sejtettem: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Hogy a kettő sokféleképpen össze is kapcsolódhat. Hogy ideális esetben kiegészítik egymást. Hogy egy komikus műnek nemcsak akkor és attól van létjogosultsága, hogy például társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplez le. Hogy a komikum, az nem valamiféle csomagolás a komolyan veendő mondanivalón – hogy az lehet maga a mondanivaló. Vagy a nyelv, amelyen az a mondanivaló a lehető leghatékonyabban elmondható. (És mielőtt valaki közbeveti: nem, a nyelv sem puszta csomagolás. Éppen úgy, ahogyan a mondanivaló nem „kis plusz”.)

Hogy attól, hogy valami vicces, még nem kell, hogy komolytalan legyen. (Van olyan persze, de nem szükségszerű.) Hogy a nevetés nem feltétlenül a felszínesség jele. Sőt: hogy a nevetés és a tisztelet sem zárják ki egymást feltétlenül; hogy lehet nevetni azon, amit tisztelünk, és attól nem kell, hogy csorbuljon sem a humor, sem a tisztelet.

Persze nem Bahtyin találta fel a spanyolviaszt, még ha roppant munkát is végzett annak érdekében, hogy bekapcsolja a komikumról való gondolkodást az irodalomtudományba. Még akkor sem ő találta fel, ha érdemben csak az ő életművét követően kezdtek foglalkozni a kérdéssel. (És természetesen bírálták is a munkásságát. Legmélyebb tiszteletem mellett én sem értek egyet minden megállapításával. Sőt. De ez normális, és nem is von le semmit az érdeméből.) Amikor például Hamvas Béla megírta A száz könyv című művét,* abban komoly és komikus művek egyaránt érdemesek arra, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Azért a fénymetaforát használni például a fentebb illusztrált Rabelais-műre… hát meglepő fordulat. De nem véletlen, és nem is átgondolatlan. (Megj.: természetesen Hamvas sem találta fel a spanyolviaszt, ilyet nem is állítanék, viszont rendkívül örülök a megerősítésnek.)

Persze a komikus hagyomány nem egységes, nem homogén. (Homogén komikum, ez is jó vicc lenne.) Van annak többféle áramlata, nevetni is többféleképpen lehet. Nemcsak az lehet a különbség komédia és komédia között, hogy lehet-e komolyan venni azt, ami megnevettet, vagy valóban nem egyéb könnyed, felszínes szórakozásnál. (Amelynek természetesen szintén van létjogosultsága, időnként igen jól tud esni.) Sok minden másra is érdemes figyelni.

Hogy mást ne mondjak, például nagyon nem mindegy, hogy az ember a hatalmasokat neveti ki, vagy a kiszolgáltatottakba rúg bele még egy jó nagyot. (Ezek megkülönböztetéséhez mindenekelőtt tisztázni kell, hol kezdődik a kiszolgáltatottság – ehhez a tisztázáshoz meg érettség szükségeltetik.) Nem mindegy, hogy – amint fentebb írtam – a nevetés tényleg pusztán a társadalomkritika eszköze, és a mű komikum nélkül is működne, legfeljebb kevésbé volna emlékezetes – vagy az elsődleges cél a nevettetés, és vájtfülű olvasó legyen a talpán, aki megtalálja a társadalomkritikát is. (Utóbbit jobban szeretem, személyes véleményem szerint ügyesebbnek kell lennie hozzá az írónak, és megadja a rejtvényfejtés örömét is.) A legnagyobb különbség pedig (szerintem) a között van, hogy a komikus elbeszélő kinevet (engem, valakit, önmagát, az emberiséget), azaz fölülről néz, gúnyol és megsemmisít – vagy együtt nevet, azaz megszünteti a hierarchiát, és megsemmisítés helyett újjáalakít. (A kettő persze kombinálható.)

Ezeket a hagyományokat keresem, és meg is találom, mióta következetesen igyekszem minél többet olvasni a nevetés és nevettetés klasszikusaiból. Persze az egyéni ízlésem is meghatározza a válogatást, de azért szigorú vagyok magamhoz: kézbe veszek olyat is, amiről tudom, hogy nem fogom szeretni, mert attól még érték, attól még megismerni való. Molière, Rotterdami Erasmus vagy Sterne például keserű, gyakran nyomasztó, nem szeretem. Boccaccio túl sokat szórakozik a kiszolgáltatottak rovására, Navarrai Margittal jobban járok. Azt még mindig nem tudom, hogy Anatole France műveit inkább szeretem, vagy inkább utálom. De ragaszkodjak most csak a Hamvas-féle kánonhoz: Arisztophanész, Cervantes, Villon, Gogol, Hoffmann, Dickens nem okoz csalódást, és ha majd egyszer végre rászánom magam, akkor a Till Eulenspiegellel fogom leporolni érettségi óta nem használt némettudásomat.

Azt hiszem, már jól látszik, hogy ezzel a hagyománnyal bizony számolni kell. (És hány képviselőjéről nem szóltam még!) Ha az ember igyekszik minél többet megismerni belőle, azzal a humorérzéke is alakul. Nem mondom, hogy mindenen tudok nevetni, ami ezekben a könyvekben áll. Még azon se mindig, ami azokban áll, amelyeket szeretek közülük. De sokkal jobban látom, mit jelent ezekben a művekben a komikum (mitől számítanak/számítottak a maguk korában viccesnek), és mi következik ebből a mi korunkra nézve. Mert azt ne higgyétek, hogy csak azért, mert nem sokan olvassák őket, már nem is hatnak. Pont elég, hogy valaha mindenki olvasta őket. Annak a mindenkinek az örökségét visszük mi is tovább, ha tetszik, ha nem. Hát olvassátok csak, ha a gyökereket akarjátok feltárni. (Természetesen a komoly hagyományt IS, ez nem kérdés.) Meg röhögni közben. Mert az egy dolog, hogy nem mindenen lesz kedvetek nevetni. Az is biztos, hogy ha tudatosan figyeltek a komikumra, több poént vesztek észre. Nagyságrendekkel.

Nemrég találtam rá Shakespeare IV. Henrikjére, amelynek első része gyönyörűen mutatja, hogyan egészíti ki egymást komolyság és nevetés. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és a darab legjobban sikerült figurája átjárást is tud teremteni a két világ között. A komikus cselekményszál nem mellékes, hanem szükséges a végkifejlethez.

A fentieket 2019. július 19-én írtam. Ezt 2020. június 15-én tettem hozzá: 

Befejeztem Rabelais ötkötetes monstrumát. Úgy voltam vele, hogy ha már megtanultam franciául (olvasni), legyen maradéktalan részem ebben az élményben. Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de nem csalódtam. Írtam is róla.

Az a minimum, hogy én is megpróbáljak hozzátenni ehhez a hagyományhoz egy homokszemet.