Tanítani lehetne rajta a francia klasszicizmust. Csak az a „hibája”, hogy egyáltalán nem harmatos lelkű tizenöt éveseknek* való…
Nekem is komfortzóna-elhagyós olvasás volt. Kellett egy 1001-listás regény, amelyik francia, klasszikus és rövid. Nagyon rövid, hogy csütörtökig a végére érhessek. Ez a regény pedig minden elvárásomnak megfelelt, ráadásul még nő is írta. Igen, határozottan túlvitt a komfortzónám határain, erre már az első harminc oldal után rájöttem,** de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Az első oldalakon a történelem fonákja látható, amelynek jelentősége jóval nagyobb, mint gondolná az ember. Balzac jutott eszembe róla, a Goriot apó (itt írtam róla), amelyben két fő mozgatója van az eseményeknek, a pénz és a gyönyör; a házasság leginkább az előbbinek a szolgálatában áll, az utóbbit kizárólag házasságon kívül keresheti az ember, és ez Balzac világában annyira megszokott, hogy gyakorlatilag normálisnak mondható. Mint ahogyan itt is. Csak itt nem pénzt akarnak a szereplők (az itt mindenkinek van dögivel), hanem befolyást, hatalmat, érvényesülést, ahhoz pedig nem a pénz tudja őket hozzásegíteni, hanem a megfelelő kapcsolatok. Ezekért a lelküket is eladják. A regényvilágban látványosan ezek a kapcsolatok, szerelmek, barátságok, gyűlöletek, szövetségek, irigységek, féltékenységek irányítják fél Európa sorsát. Egész tartományok cserélnek gazdát egy előnyös házasság érdekében; két ország diplomáciai kötelékét teszi lehetetlenné egy szerelmi szenvedély.
Ezért mondom, hogy a történelem fonákjáról van itt szó: csak nyomokban fedezhető fel mindaz, amivel az ún. nemesi történetírás foglalkozik (háborúk, békekötések, gazdasági érdekek stb.), helyette olyan erők kerülnek a felszínre, amelyekről alig esik szó – talán mert röstelljük, hogy apró-cseprő indulatok ilyen erővel befolyásolhatják a fenséges nemzetközi politikát. 
Nagyon bonyolult első oldalak ezek, mint ahogy a korszak nemesi udvarainak élete is rendkívül bonyolult volt. Többször is vissza kellett lapoznom, hogy tisztázzam, ki kicsoda, és főleg ki kinek a kicsodája (mert még a családnév se ad támpontot egy olyan kultúrában, amely mindenkit a birtokáról nevez el), még inkább pedig azt, hogy ki kinek a pártján áll. Ha valaha hasonló közegbe kerülnék (márpedig eléggé hasonlít ez a világ a mienkre), az első öt percet követően feladnám, felkeresném a könyvtárat, és a továbbiakban nem mozdulnék ki onnan.

A szereplők viszont kitűnően eligazodnak benne, hibátlanul játsszák a szerepüket, vagy az ügyesebbek bábjátékosként játszatják másokkal a mások szerepét, és nem is igen hagyják, hogy bármi zavarja őket benne. Legfeljebb néha érik őket kellemetlenségek, pl. rájönnek, hogy a fő-fő pártfogójuk is ember, méghozzá sajna halandó ember. Egyébként amíg a közös emberi sors a fejükre nem koppint, boldogan játsszák a kisded játékaikat.

Az elbeszélő pedig hűvös és okos tekintettel, mindig egyforma távolságtartással, nyugodt racionalitással figyeli valamennyiüket. Soha el nem érzékenyül. Az ő számára minden összefügg, minden elem egy bonyolult, de megismerhető hálózatnak a része, amelybe egyszerűen nincs, ami bele ne illeszkedne. Ő szó szerint mindentudó, felülről nézi a világ egész kicsinyes nyüzsgését, és csak egyvalamit tart érdemesnek arra, hogy kiemelje belőle: a nagy és erős lelket. Mint amilyen Clèves hercegnő.

Persze a jellembeli nagyság nem függ össze a politikai jelentőséggel. (Azt hiszem, erre a fentiekből már következtetni lehetett. Clèves hercegnő drámája az udvari események hátterében zajlik, olyannyira, hogy a király és környezete gyakorlatilag az égegyvilágon semmit nem is tud róla, pedig a dráma összes szereplője szinte folyamatosan jelen van az udvar világában.) Nem is adják ingyen, sőt: nagyon keservesen meg kell dolgoznia érte, és arra az egy-két emberre, aki segíteni tud(na) neki, egyáltalán nem mindig számíthat. Annál nagyobb az érdeme. Még a legfájdalmasabb veszteségei, sőt áldozatai is hozzátesznek valamit a jelleméhez. A maga csöndes, egyáltalán nem feltűnő módján alapos ön- és világismeretre, önállóságra, saját véleményre és akaratra tesz szert, és arra is képes, hogy ennek az akaratnak megfelelően élje az életét. Hozzá képest szinte eltörpül a regény két meghatározó férfialakja, pedig egyik se piskóta. Mindkettejüket a szerelem teszi azzá, amik; ez valóban átváltoztató erő – kérdés, hogy kit mivé változtat át.

A regénynyelv körmönfont választékosságát elég nehezen tudtam megszokni. Itt nincs olyan, hogy valaki „kimegy” a szobából, pláne nem létezik „kirohanás”. Itt, kérem, mindenki „távozik”. Nem „dühösen”, még csak nem is „zaklatottan”, hanem „dúlt kedéllyel”, pl. egy életfordító szakítás vagy egy kedves hozzátartozó halála után. Itt senkiről nem mondható el, hogy „nem tud” valamit – ő azt „nem is sejti”; és mindenki, akinek oka van rá, „végtelenül szomorú”. Mindenki, még a legszenvedélyesebb pillanataiban is megőriz valamit az elbeszélő racionalitásából – mindenki „fentebb stíl”-ben beszél, sőt abban is gondolkodik. Nagyon, nagyon emlékeztetett ez a regény a Gendzsire (arról itt írtam), több szempontból is, és ezen nem győzök álmélkodni (már megint), hiszen a két szerző semmit nem tudhatott egymásról. Ugyanaz a zárt, előkelő világ, ugyanaz a kifinomultság a felszínen, szenvedély a mélyben, ugyanazok a nehezen kiismerhető kapcsolatok, amelyek között annyira könnyű elbotlani, ugyanazok a félszavakból értések, átható tekintetek.

Ha egyszer nagyon mélyen bele akarnék menni a regényvilágba, akkor egészen biztosan a tekintetek irányával kezdenék foglalkozni. Mert hogy itt mindenki folyamatosan megfigyel mindenkit, és soha egyik szereplő se lehet biztos abban, hogy nem látják éppen bármelyik cselekedetét, mondjuk a szemközti ablakból. Vagy hallják, mondjuk a háta mögül. Az információ hatalom, és ezzel a regényben mindenki tisztában is van, és maximálisan ki is használják, a legtöbben úgy, hogy figyelnek – és csak a nagy lelkek úgy, hogy megszólalnak. Némelyik jelenet vígjátékba illő (hogy az a bizonyos elveszett levél hány kézen megy át, te jó Isten…), leszámítva, hogy társadalmi pozíciók, házasságok, kis híján emberéletek múlhatnak rajta. 

(Érdekes lehet a regényből készült film is, amelyből a fenti képkockák valók. Sajnos még nem láttam. Jó nyelvgyakorlat volna, de állítólag pont azt változtatták meg benne, ami nekem a regényben tetszett. Azért meg fogom majd nézni azt is. A tekintetek szerepét filmen lehet csak igazán kidolgozni. A képeket itt, itt és itt találtam.)

Nagyon, nagyon tudott ez a Madame de Lafayette. Így kell százhatvan oldallal bevonulni a halhatatlanságba. 

* …akik visítoznak, káromkodnak, ötven árnyalatot olvasnak, mindent kipróbálnak, minden felnőttet feldühítenek, mindenféle irányban feszegetik a határaikat, de azért amikor Amor és Psyche mítoszát hallgatják magyarórán, összetett kézzel, ragyogó szemmel kérdezik, hogy „és tessék mondani, ugye aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak???” Harmatos lelkűek. :) Ezt fenntartom.
** Ez inkább a Kuszma molytárs komfortzónája. Fogadni mernék, hogy olvasta is, bár az értékelők között nem látom. Egyetlen ellenérvem van a saját álláspontom ellen, az, hogy a könyv nyolcszáz oldal alatti… :P :)

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. március 29-én írtam, majd 2020. június 29-én kiegészítettem. A szerző képét itt találtam.